Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-07-30 / 60. szám

Nyíregyháza, 1916. julius 30. Vasárnap XXXVII. évfolyam, 56. szám. A Szabolcsvártnegyei Községi Jegyzők és a Szaboícsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. Sie^kesstösés és Kiadóhivattí: SZÉCHBNYI-ÖT S. SZÁM. TELEFON 8ZÁ.M Ifi. PG3TACHEQUE 28iSía. Kéxiratokst nem ^durtjí vissza. Hirdessek árscafe&c sstHm iísucltifitfflas. LejelaélslJ hirdftMt 1 t. Kívaiiias SU- liqtiss* tora Í9 1. A njrilttár sercekiet © f> Apré fcirdetásais 10 msilg 1 K. alnían további etó 3 Hitér. Vastag fesíSv*! tte<is'.t kétszeresen sztbnlt 1 - • • •--• " "T ' "I A víg özvegyek. Szomorú a szegény özvegyasszony sorsa. Férjének halála mély gyászba borítja; jogtalanság, önkény könnyen kiíog rajta ; rázza a szellő is, húzza még az ág is. Szomorúbb a térfi sorsa asszony nélkül, özvegy sorban. Itten is fáj, ottan is fáj; nincs ki gondját megfelezze; még a helyét sem találja. Legszomorúbb azoknak az asszonyoknak sorsa, kiknek férje évek óta bús fogságban sinylik. Nem özvegyek, még sincs férjük ; nem gyászolnak, még sincs kedvük; nem szegény bár, szerencsétlen minden ilyen asszony. Mégis, mégis . .. Mintha látnánk köztük néha olyat is, ki könnyen megvigasztalódik. Égi áldás a vigasznak balzsamcseppje, drága kincse ; hős lélekkel, hű erénnyel, tiszta lelkiismerettel szentség lesz a tájdalomból, üdv a töviskoszorúból. Ám ha nincs a vigasz némi árnyék nélkül, némi csorba nélkül, arcpirulás nélkül: szégyen lesz belőle, csúfság lesz belőle, átok lesz belőle. Nem illik ma hivalkodni, künn pompázni útcahosszat, s feltűnően öltözködve kihívni az emberszólást; alázatnak köntösében kell a csapást elviselni. Nem illik ma gavallérral sétálgatni délben, este annak, akit messze-messze fájó szívvel emlegetnek; türelemnek gyógyszerével kell a csapást elviselni. Nem illik ma vígnak lenni szalmaözvegy asszonyoknak, s minden úton, minden áron keresni a szórakozást; a világtól elvonúlva kell a csapást elviselni. Nagy időket élünk, bús napokat látunk; siratni valója van minden családnak. Végehossza nincs a megpróbáltatásnak, kínos gyötrelemnek, néma szenvedésnek. És ha ez a sorsunk biztos otthonunknak szerető körében: mit érez a nehéz harcok áldozata idegen országban ?! Panaszos kenyerét könnyeivel sózza, terhét napról-napra nehezebben húzza. Boldog viszontlátás bánatos lelkének egyetlen vigasza, egyetlen reménye. Türelmes asszonyok, hűséges asszonyok: várakozástoknak nagy jutalma lészen. Mulató asszonyok, könnyelmű asszonyok: keserves lesz néktek az a viszontlátás . . . Életetek lesz a vádló, férjetek lesz majd a bíró; tietek a felelősség, övék lesz az Ítélkezés. Csendes órátokban nem féltek-e tőle: a találkozástól, a nagy számadástól? Franciaországban fölmenti a biró a hűtelenségért hitvesgyilkos harcost. Nem helyeseljük, de bizony-bizony alig csodálkozunk rajta. Pont. Gondoskodás a hadiárvákról. Annak a felhívásnak nyomán, amely a hadiárvákról való gondoskodásra hívta fel a magyar társadalmat, mindig több és több jelentkezésről olvashattunk. Ugy a nagyobb gyáripari üzemek, mint egyébb vállalatok, valamint a társadalom egyes tagjai is hajlandók nevelésre magukhoz venni az árvákat, ami kétségkívül nemes cselekedet. A felhívás ilyen módon társadalmi féladattá tette a hadiárvákról való gondoskodást. A hadi rokkantakról való gondoskodás ellenben állami feladatként áll előttünk, mert hiszen a Rokkantügyi Hivatal, mint állami intézmény foglalkozik ezzel. Anélkül, hogy kritika tárgyává óhajtanók tenni a két irányú gondoskodást, mégis felvetődhetik a kérdés, miért állami feladat a hadi rokkantügy és miért társadalmi feladat a hadiárvák ellátásának és nevelésének ügye ? Hiszen ugy a rokkantak, mint a hadiárvák is, egy és ugyanannak a célnak szolgálatában szenvedtek veszteséget; a rokkantak kenyérkereső testrészük vagy egészségük, a hadiárvák pedig kenyérkereső apjuk elvesztésével. Ilyen nézőpontból, mintha a két kérdés igazában nem is lenne ketté osztha'ó, hanem mindkettőnek állami feladatnak kellene lennie. Törökországban a hadiárvákról is az állam gondoskodik, ott tehát állami feladatnak tekintik a hadiárvák felnevelését. Ezt tudva, ismét azt kérdezhetnők, miért állami feladat Törökországban és miért társadalmi nálunk ? Ezekre a kérdésekre azonban ne kívánjunk választ, minthogy a hadiárvák ügye már társadalmi feladatként állíttatott elénk. Ami azonban szót kíván, — ha már társadalmivá is vált a hadiárvák dolga, — az az, hogy a hadiárvák ügyét magukévá tevők különböző számú árvát vállalnak el, a nagyobb számú árvát elvállalók: a gyáripari telepek. Ezek mellett a telepek mellett lennének felállítva az árvák telepei. Azok a nemesszivü emberek, akik az árvákat családjuk tagjaiként vették magukhoz, talán a legjobban tehetnek vállalt kötelezettségüknek eleget. Az árvák ugyanabban a légkörben élnek, mint fenntartóik s ugyanolyan egészségi és sociális viszonyok között. Iskoláztatásuk módját megszabja a családfőnek vagyoni viszonya, amely sok esetben az arra méltó és arra alkalmas árvának minél magasabb kiképeztetésére is módot fog nyújthatni. De ez természetesen csak eventualitás. A gyártelepek tövében felállított árva-telepek már nem bírhatnak azzal a jó levegővel, amely egészséges gyermekek neveléséhez szükséges. Ez ellen nem tehet a gyártulajdonos, ő azt adhat amije van, amilyen levegő az ő gyára közelében lehetséges, az üzem mellett. Oktatást olyant adhat a gyáripari vállalat, aminő a gyár környékén lévő iskolákban szerezhető. Alig hihető, hogy hat, vagy tiz, esetleg husz árva mellett, — amikor azok ^talán még különböző korúak is, — külön oktató tanítót alkalmazna a vállalat. Ez nem tehető fel, nem marad más hátra, mint a gyár környéki iskolákat e célra igénybe venni. Ezeknél a viszonyoknál már mintha lennének bizonyos akadályok, amelyek nem mindenben háríthatók el, de amelyek különösen nem segíthetik elő az árvák minél intenzivebb oktathatását. Az volna ugyanis az ideális, ha hadiárváinkból minél hasznosabb tagjait, minél jobban kioktatott fiait adhatnók át felnevelésük ulán a Nemzetnek, akik talán jóval felülemelkedve apjuk értelmi nívóján, mindenkor hálával gondoljanak Nemzetünkre, különösen azokra, akik neveltetésüket magukra vállalták. Az árvák különböző koruknál fogva, különböző időkben távoznak nevelőjük köréből. De ez a távozás, még a jobb, avagy kevésbbé jó tanulásuktól is függ, mert hiszen az az árva, aki kisebb képességet mutat, minél előbb a gyakorlati életnek lesz átadandó; mig az, aki jobb, avagy kiváló jó tanulónak bizonyul, a magasabb oktatástól nem lenne megfosztandó. Ha megfosztjuk az ilyent a tovább tanulhatástól, ez kárára lenne a Nemzetnek. Ha áttekintjük igy az összes árvákat, kell, hogy fontolóra vegyük sorsukat. De ha nemcsak az árvák dolgát, hanem az árvákat magukhoz vevő nemes gondolkodású embertársaink helyzetét is megfontoljuk, ugy azt sem tarthatjuk mindenben kifogástalannak. Vegyünk csak egy olyan nagyobbszámu árvát elvállalt ipari, avagy mezőgazdasági üzemtulajdonost, akinek kiterjedt üzeme mellett nem lehet elégséges ideje arra, hogy kellőleg ellenőrizze, megfigyelje neveltjeit. Azt a szeretetet, amelylyel magához fűzte az árvákat és amely benne elhatározásakor élt. nem tudja átadni neveltjeinek. Neki, idegennel kell elláttatnia az árvák legtöbb dolgát, az árvák idegennek szeretetére lesznek utalva, nevelőjük szeretetét, (aki t. i. magára vállalta őket,) közvetlenül nem érezhetik. A melléjük alkalmazott nevelő, (mert hiszea ilyent valószínűleg kell alkalmazni,) annak tudatára jut, hogy az ő hivatala évről-évre közelebb kerül a megszűnéshez. Kedve lohad, az árvák ügye nem bír a méltán elvárható ügyszeretettel. A nevelés hova-tovább unottá, sablonossá válhatik, teherré lehet. Ennek kimondása talán akkor nem kellemetlen, ha egyenesen kimondjuk. De a mondottak nem lehetetlenek, — nem kizártak. Az árvák neveltetése bizonyos költséget okoz. Ez a költség viszonylag annál kisebb fejenként, minél nagyobb a neveltek száma. Egy nevelő, vagy mondjuk gondnok, talán hat, nyolc, esetleg husz árvának a neveléséhez, illetve gondozásához sok lehet, mig több árvával munkabirása kitölthető. Ebből az következnék, hogy minél több árva lenne összpontosítandó. Valamiképen akként, mint azt a törökök csinálják? Ámde ezek államilag végzik e teendőket, mig nálunk a feladat társadalmi. Megmaradván a hadiárvák dolgának társadalmi jellege mellett, a ieladatot talán a legjobban az „Országos Gyermekvédő Liga" ügykörébe lehetne utalni, illetve talán a feladatot a legszebben ez tudná megoldani. Ami a költségeket illeti, azt azok viselhetnék, akik hadiárvák felnevelésére vállalkoznak, még pedig addig az időig, amig az árvák, a teljes kiképeztetést elnyerték. E kiképeztetésnél szabad választást kellene adni az árváknak, hogy a különböző foglalkozási ágak közül melyiket választják ? Ha pl. a napszámos árvájából magasabb képzettségű tagja is lehet a társadalomnak, az veszedelemnek talán csak nem less mondható ? Sőt inkább ellenkezőleg, Hegedűs Lóránttal szólván, etre törekedni sem lenne kár ! A Liga intézménye valószínűleg kifejlesztendő lenne. Igy találhatnának elhelyezést a hadi özvegyek is, talán épen gyermekeik közelében.