Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-12-05 / 97. szám

2 97-ik szám. JÍYiMWfEK. 1915. december 5 virágzásnak veti meg alapját, ami idővel bőségesen fog kamatozni. Ennek ellenében a lelkész és pap kezébe veszi a felnőttek oktatását, a gazdasági körök szellemi vezetését, s olyan hangot honosít meg, amelynek hatása igen jólesően fog érvényesülni erkölcsi, culturális, vallási és hazafias téren is. Igy lesz a pap és tanitó igazi vezetője, gondozója a reá bizott nyájnak, s egy-egy felvirágzásnak induló község hálája fogja kisérni egész éltén át. Az ilyen természetű actiót csak megindítani nehéz, de amint a rendes munka megindul, már könnyen megy az. Nemzetünkre még nagy hivatás vár, a magyar pap és tanitó apostoli munkája legyen az úttörő. Ne engedjük, hogy népünk a helytelen vezetés hijján az internationalis ferde tanokat hirdető demagógok hálójába tévedjen, da neveljük őket a munkára, tudásra, felvilágosodottságra és hazaszeretetre. Szomjas Gusztáv. Érdemek és jutalmak. Omnes trahimur cupiditate laudis. Cicero. Édes fiam! A munkának, mint élethivatásnak, ellenértéke a bér, amelynek aránymutatója bizony sok mindenféle tényező szélsőségeinek határai között mozog. Az érdemnek, mint munkatöbbletnek, elismerése a jutalom, amelynek természetesen még kevésbbé lehet absolut mértéke, mint a munkabérnek vagy fizetésnek. Annak megállapítása, hogy mit tett az ember kötelességén felül s mennyiben szolgált rá valami különös elismerésre, igazán nem könnyű feladat, mert az egyéni érdek kielégítése mellett a közérdek szolgálatát is mérlegelnie kell, ha ítéletében okos, hatásában hasznos akar lenni. Jóindulatu elnézést kell tehát gyakorolnia az embernek, ha a szemmellátható jutalmakban és kitüntetésekben kézzelfogható aránytalanságokat vagy magyarázatra szoruló jelenségeket tapasztal. Igazságot pedig jobb nem is keresnie, mert hiszen seholse olyan könnyű dolog részrehajlóvá lenni és tévedni, mint ezen a téren. A világ kezdete óta olyan már az emberi lélek, hogy mindig más szemmel látja a maga vagy hozzátartozói érdemét, mint embertársainak róla alkotott véleményét Nyilvánvaló tehát, hogy az érdemek helyes mértékét az elfogulatlan tárgyilagosság őszinteségével lehet megközelíteni. Ennek megfelelően a jutalom akkor lesz méltó és megtisztelő, ha természetes következménye az érdemnek. Egészen másként fest a dolog, ha megfordítjuk a tételt s azt vizsgáljuk, hogy szép dolog-e csak jutalomért szerezni érdemeket, helyes dolog-e számítani a jutalomra ? Minden habozás nélkül megegyezhetünk abban, édes fiam, hogy ez a rászámitás nagyon sokat levon az érdem erkölcsi értékéből s keserves csalódást szerez az elismerésért lihegő embernek Az úgynevezett gomblyuk-fájdalmat igazán nagy betegségnek minősíthetjük; csak azt nehéz eldöntenünk, hogy a részvétre vagy kacagásra alkalmas elem nagyobb-e benne! Mint fentebb idéztem, mindnyájan vágyunk a dicsőségre, ezt pedig csak igazán közhasznú tevékenységgel érhetjük el. Igyekezzünk tehát érdemeket szerezni: ez emeli emberi méltóságunkat; de ne várjunk jutalomra, mert ez kétségessé teszi törekvésünk igaz nemességét. Sohase volt annyi mód és alkalom az érdemek szerzésére, mint most, amikor a harc mezején és a polgári életben egyaránt nagy szolgálatokról veszünk tudomást. Van is jutalom bőven abban a sok kitüntetésben, amit naprólnapra olvasunk. És mégis... mintha valami hiányoznék abból, hogy az érdemeknek jutalmakban megnyilatkozó méltatását mindenki megnyugtatónak és kielégítőnek találja. Kap-e, és kaphat-e megfelelő kitüntetést mindenki, aki pl. az ellenséggel szemben kitűnő szolgálatokat tett, vagy vitéz és önfeláldozó magatartást tanúsított ? Kap-e és kaphat-e méltó jutalmat mindenki, aki a közügyek szolgálatában, vagy a sebesültek gondozásában, vagy bármely más téren szerzett igaz érdemeket? Hát nem mindenki hős, aki megállta helyét, s nem mindenki derék ember, aki erején felül önfeláldozóan dolgozott? Ugyebár lehetetlent kívánna az, aki teljes méltánylását óhajtaná a szolgálatoknak, s helytelenül járna el az, aki a különféle hadiérmek és polgári keresztek számával és minőségével mérné az érdemeket. Az érdem akkor is érdem marad, ha egyedül a lelkiismeret megnyugtató öntudatában találja meg a jutalmát. Ennek a csalhatatlan bírónak elismerő Ítélete drágább kincs minden kitüntetésnél, s nem utolsó előnye, hogy nem kicsinyelheti, nem gyanúsíthatja, nem irigyelheti senki. És különben is, ha a megkülönböztetés nem teszi jobbá az embert, aminthogy nem teszi, s ha könnyen ad okot félremagyarázásra, aminthogy sokszor azzal jár: érdemes-e arra, hogy csak-csak egy percre is fájjon miatta a fejünk ? Ha valaha olyasmit ereznél mégis, hogy méltánytalanul ítélték meg szolgálatodat, nem most, amikor minden szolgálat kötelesség, hanem majd annak idején hasznos munkában töltött élet végén, amikor a közhaszon kevesebb tévedés nélkül állapitható meg: jusson eszedbe az a régi, okos mondás, hogy jobb, ha azt kérdezik az embertől, miért nem kapott kitüntetést, mint azt, hogy miért kapott?! Vállvetett küzdelem. A legegyszerűbb gesztus néha többet mond köteteknél. D-i hogy egy gesztusban világhistóriai mozzanat jusson kifejezésre, ahhoz oly rendkívüli nagy időket kellett megérnünk, mint aminő az európai háború. A törtenelem betűi sok mindenről tanúskodhatnak majd és ha ki • küszöbölve minden leszürődőtt elfogultságot, mely egyik vagy másik részről némi életet engedett meg magának, felidézzük magunk előtt a letűnt napok véres ábrázatát, nem hiszem, ne jutna valakinek eszébe egy magasztos gondolat, mely kizárólag a mi, de a neutrálisok szemében is szikrát vet ; az a ljubiceváci kézszorítás, mely a magyar-osztrák, német és a bolgár tisztek között történt. Ez egy találkozás, a katonai taktika és csapatirányitás szép összeérése a sok fenséges és ideális lépések tömegének a háború alatt lefolyt légiójából csak példa legyen arra a vállvetett és egyesült erővel vitt háborúnak dicső emlékére, idealizmusára, mely minket, minden ellenséges meggyőződés és vak elfogultság ellenére is, az egész hadviselés a mozgalom árja alatt vezetett. Akkor is végigfutott valami fenséges villamos áram az É»zaki tengertől a Perzsa-öbölg anélkül, hogy bárhol megakadt volna. Igy látjuk a szimbólumban azt a kapcsolatot, mely a központi hatalmak seregei, valamint a bolgár- és törők haderők kőzött létrejött. S látjuk a káprázatos perspektívát, amelyen ezen légvonalban hatezer kilométeres uton két tisztnek barátságos kézszorisása varázsol képzeletünk elé. Hamburgtól Bagdadig nyitva az ideális ut; ma még csak keskeny nyom, mely a kapcsolatot jelzi, de a technika csudái, az emberi ész és szorgalom s a nagy energiák, amelyeket ezek érdekeik szolgálatába tudnak kényszeríteni, a világforgalom egy uj országutját teremthetik meg rajta keresztül. Az a villamos áram, amelyet képzeletünk követ, rettenetes erejű. Halálos csapással sújtja Grey s a többiek politikáját és halomra dönti a világuralmi ábrándokat Péterváron. Széttépve a világ minden tája felé, érintkezésükben ezer akadállyal küzdve egymástól távoleső csatatereken csaknem izolálva, háborúskodnak ellenségeink. Sehol és sehogy se tudnak ugy összejönni, hogy egyesitett erejüket zúdíthassák reánk. Messze északon az orosznak már nincs zavartalan utja sem, amelyen szövetségesei az oly szükséges muníciót szállíthatná neki; az olasz nem akar egyik szövetségesének a csatavonalába se bekapcsolódni; Szerbia teljesen el van vágva az entente segítségétől s a Szalonikiban próbálkozott francia angol csapatoktól. Az ellenséges négyesszövets >get a távolságok, geográfiai elhelyezkedésük s hiányos kapcsolataik bénítják meg erejük teljes kifejtésében. A mi négyesszővetségünk ellenben, a bolgárés törökkapcsolat réven, zárt vonal lett, melynek stratégiai értéke fölbecsülhetetlen. Az a históriai kézszorítás Brza-Paiánkánál hírül adta bolgár- és török szövetségeseinknek, hogy a központi hatalmak diadalmas és erős seregei immár hozzájuk csatlakoztak s velük és értük vállvetve harcolnak a közös ellenség ellen. Azt jelenti ez a kézszorítás, hogy nem Ígéretekkel, nem diplomáciai furfanggal és terrorral dolgozunk, hanem eleven tettekkel, világos és mindenkinek szembetűnő reális tervekkel és akarattal. Aminek az ellenség ezideig épen ellenkezőjét bizonyította. Milyen más az, ha mi állunk a kis államok mellé s ha az entente fogadsozik mellettünk ! A szerb összeomlás végzetes és fenyegető példája az entente politikájának és stratégiájának. Soha, a közös gyűlöleten kivül, egy akaraton nem voltak; soha közös érdeket nem ismertek; soha egymásért a végsőkig helytállni nem tudtak s nem is akartak. Hamis ürügyek alatt, hamis számításokkal s még hamisabb szívvel erőltették a háború kitörését a azt hitték, hogy csalfaságuknak s erőszakuknak nagyobb lesz az ereje, mint a központi hatals mak haderejének. Azok az ellentétek, amelyek az entente kebelében dúlnak, azok a válságokamelyek politikai szervezetüket gyilkos lázzal, emésztik, mind a hazugságok és álnokságok, a gőg és elbizakodottság vészes következményei. Mi pedig mindig reálisan számítottunk s terveztünk. S mindig készek voltunk a végső áldozatkészségre egymásért s azokért, akik sorsukat a miénkhez kötötték. Az első pillanattól kezdve, hogy Törökország mellénk állt, minden erőnkkel azon voltunk, hogy erejét fokozzuk, ellentállását hatékonnyá tegyük s hogy megtaláljuk és kierőszakoljuk a hozzá vezető közvetlen utat. S araikor Bulgáriát a maga érdeke után mellénk állította, tervszerűen és erős akarattal törlünk a közvetlen sorakozás célja felé. Nem haboztunk, nem tétováztunk s nem sandítottunk idegen támasz és segítség felé. De kierőszakoltuk a lehetőséget, hogy vállat válhoz vetve, együtt keressük a döntést Európa jövője felett. A magunk teljes erejével s kockázatával vágtunk neki a nagy feladatnak bizonyságát adva. hogy valóban egynek érezük magunkat minden hűséges barátunkkal. S nem hánytorgatjuk föl egymásnak, ki nyer többet, ki kevesebbet, ki áldoz nagyobbat, vagy kiszorul inkább a másikra. Mert nem a haszonlesés, az önzés, a spekuláció vezettek s vezetnek bennünket, hanem morális erők: az őszinte rokonszenv, a végsőig elszánt kötelességérzet s az ügyünk igazságába és becsületességébe vetett hitünk és bizodalmunk. S akik eddig vakok voltak, azoknak is megnyílnak a szemeik a most végbemenő nagy események láttára. A szerencsétlen Belgium és a még szerencsétlenebb Szerbia rettenetesen példázzák az entente hűségét, eszét és erejét. Akad-e vájjon állam, kicsi, vagy nagy, amelynek ezek után még kedve lehetne létét kockáztatni a hamis játékosok kártyáira ? Ezek után, amikor ellenségeink minden ballépésére méltó felelet ami megfontolt, józan szándékú cselekedetünk és az együttérzés magos energiájával kérkedve büszkén vallhaljuk mindenkor a jövő neutrális eseményvizsgálata előtt és az eldöntő jogos igazságnak ítéletére azt, hogy egymásért reszketve kívántuk a segeitő erőt, a legmagasabb s legszentebb segítséget, amiért méltó elbírálás után büszkén emelhetjük fel ismét azt a zászlót, a porba gyalázottat, a megtagadottat, de az ismét diadalmaskodót és örőklobogót! (d. e)