Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-08-15 / 65. szám

4 65-ik szára. JNfrímriDÉK. 1915. augusztus 15. volt egy pár okos, vig és megnyugtató szava. Azok közzé — a sajnos mindég ritkább — boldog és szerencsés emberek közzé tartozott, kik élethivatásukat s kenyérkeresetüket nem munkának, nem robotnak, hanem szórakoztató kedves foglalkozásúak tekintik. Ez a magyarázata annak, hogy derült arccal találta őt hivatalában — az évek hosszú során át s jó formán szabadságidő nélkül — a hétköznap s ünnepnap egyaránt, és most — mintegy a munkából kidőlve bár — ugy megy el közzülünk, hogy még csak panasz hangot sem hallatott a miatt, a miért nem adatott meg részére a munkás ember legszebb jutalma, az utolsó évek derűs pihenője. Öreg emberek koporsójánál szinte általános a megnyugvás, melyet az a tudat okoz, hogy egy sokat szenvedett s az élet harcaiban megfáradt testvérünk távozik tőlünk csendes pihenőre. Ennél a koporsónál ezt a megnyugvást éa nem tudom megtalálni tisztelt gyászoló gyülekezet. Az én lelki szemeim előtt még mindég a tetterős munkás s az életkedvtől duzzadó, víg és jó ember alakja lebeg, akire még nagy szükség lett volna itt közöttünk azért, hogy tanuljunk meg tőle kedvvel es kitartással dolgozni s azért, hogy a mai — kedélytelen és szürke — nemzedék tanulja meg tőle azt a derűs életbölcsességet, mely az életben mindég azt kereste és találta meg, ami kedves és szép, nem kinozta sem magát, sem másokat az élet muló bajaival, s kötelességeit jól elvégezve panasztalanul megy el közülünk örök pihenőre. Atyailag jó öreg barátom! Érezd meg ezt a könnyet, melyet veled hosszú évek során szeretetben együtt dolgozó munkatársad hullat koporsódra. Hasson el hozzád annak a szeretetnek a mindenható ereje, mely most annyiunk szívéből árad feléd s nyugodj abban a tudatban, hogy emléked közöttünk soká — egész a jövő viszontlátás perceig — élni fog. A temetési szertartás befejezése után a gyászoló közönség az északi temetőbe kisérte Fejér Imre koporsóját, hol Nagy Lijos ref. segédlelkész imádkozott s dr. Prok Gyula ügyvéd a szabolcsvármegyei ügyvédszövetség és ügyvédikar tagjai nevében a következőkben búcsúzott: Mélyen tisztelt gyászoló Közönség! Elkísérvén az élet zárulását jelentő utolsó utadra, — mielőtt koporsódra dobnók az áldó emlékezetet jelképező rögöt, — hadd csendüljön fel — kedves jó Imre bátyám a te szerette kartársaidnak neked oly ismerős, most szomorú szava! Tudod-e kit láttunk te benned, kedves Imre bátyám ! ? Megtestesülését a régi magyar ügyvéd nemes típusának. Annak a magyar ügyvédnek, aki pályáját — hivatásnak fogta fel. És a mely hivatás sokkal inkább helyeződik eszményi — tehát egyéni és szük körű érdekek fölött álló egyetemes célok megvalósítása iránti küzdelem tüzébe; — mint a csak kenyeret adó mindennapiság szürkeségébe. Ifjúi tűzzel és rugékonysággal lelkesedtél nemcsak a jogszolgáltatás feladatai korszerű haladását szolgáló alkotások fölött, — nemcsak belehelyezkedett — szinte korodra tekintettel anachranismusként — a te csodálatosan eleven lelked a modern jog szellemébe, — amelynek vezérlő eszméje az 9Érsö Igazság — hanem nemes eszményektől vezetett szellemi energiád legtisztább önzetlenseggel érvényesülési teret kivánt találni ugy a társadalmi, mint a politikai nagy célok — magyarság izzó gondolatától áthatott — szolgálatában is Nem oknélkül tekintettünk mi te reád, — a veterán okos ügyvédre a megbecsülés és tisztelet kiváltságolt szemsugaraival! És tettünk — neked tetsző időkön át — vezérünkké ! Bucsuzunk tőled kedves Imre bátyám ! A nyíregyházi és szabolcsvarmegyei ügyvédi kar. Bűcsuzunk a jó, eszes, a kötelességtudó, hivatásának szépségét mélyen átérző kartárstól, — akinek példaadó egyénisége, hosszú, — emberi megemlékezésre minden időn át élni fog emlékezetében mindazoknak, — akik gazdag eredményű pályafutásodnak tanulságaiból megtanultak igazán becsülni és szeretni! Koporsód felett a Te becsült kartársaid szeretetének, tiszteletének és hálájának megtisztult gondolata lebeg. Vidd magaddal az örök némaságba a Te együttérző kartársaidnak áldó emlékezését ! Kedves Imre bátyám, Isten veled! Minden gomba jó gomba, csali az ember goromba. Ebben a nyomorgós gyomorkorgós időben, midőn bűneinkért vezekelve mindnyájan katolikusnál is katholikusabbakká lettünk, mert hát mindnyájan nemcsak pénteken, hanem kedden is keservesen böjtölünk, mikor már meguntuk a csaknem potya kecsegét, fogast és az egyéb ilyen komisz halfélét, mikor már a piacon épen ugy nem látunk tyúktojást, mint structojást, mert hát a kutyának sem kell, nagy fejtörést okoz a bőjtős étlapnak megszerkesztése. Koplalási vágyban nem szenvedvén, addig törtem a fejemet, amig kitaláltam, hogy a gomba a hússal vetekedő protein tartalmú, igen finom eledel lévén, módját kellene ejteni, hogy hozzá juthassunk anélkül, hogy kárt tegyünk, vagy egyéb veszedelmet okozzunk. Valószínű, hogy engemet kell agyonkövezni azért, hogy a nyíregyházai piacról a legfinomabb csemege gomba — a tinorn gomba — (boletus edulu?) ki van tiltva, ami pedig a városnak erdejében özönével terem. Ezelőtt néhány évvel, mikor még mint megyei főorvos, én vcltam itt a közegészségügynek főbaktere, sok finom tinoru gombát szatyoroztam haza a piacról. Egy izben egy kofa előtt nagy rakás boletust láttam, csakhogy az nem tinoru, urigomba, boletus edulis, hanem boletus satanas és boletus luridus, sátán gomba, boszorkány gomba halmaz volt. — Megrémültem, mert egy birlokomban levő igen jeles német könyvben, melynek szines kepeit egyetlen magyar mű sem közelíti meg, az emiitett két gombafaj mint igen nagy méreg van feltüntetve, amit nevük igazolni is látszik. A gombákat egy mihaszna druszámmal azonnal vittem a városházára Kovács P. Pál akkori városi alkapitányhoz és szaladtam haza a gombasz könyvért. Egy nézeten lettünk. Az uri gombának kalapja és tönkje sárgás-barna, a sátán és boszorkány gombáé pedig carminveres. A szines fotográfiák ném hazudtak és igy mindketten örültünk, hogy ez orvosi tudomány sok ember életet mentett meg és sok jövedelemtől fosztotta meg a sírásókat meg a papokat. Bölcseségtől hiztam. Kis vártatva az én kedves barátom néhai Dr. Trájtler Soma városi orvosfőnök is a városházára került, akinek a kapitány hanyag piaci felügyelet miatt szemrehányást tett. ő pedig azt mondotta, hogy nem is hitte, hogy az a Jósa neki olyan jó barátja, mert nála nélkül finomabb csemegéhez ma nem is juthatott volna. Áldott érette, mint én is az ő kedves emlékét. Pár év múlva Kállay András kedves barátom elcsalt engemet bérelt 6000. holdas vadászterületére az ungmegyei Makovicza őséí'dőbe szarvas bőgést hallgatni. Mivel azonban már volt alkalmam hat kis leányomnak bőgéséti végig hallgatni, a szarvasbőgés nem nagyon érdekelt. Én végettem ugyan bőghetett; inkább tűröm a tálban. Puska helyett a gombasz könyvet vettem a hónom alá. Két napig gombásztam nem éhen ugyan, de szomjan, mert dacára annak, hogy András barátom öt pengőt szúrt le az antalóczi jegyzőnek markába azért, hogy küldjön fel egy kulacs szerednyeit a makoviczai rozoga husz méter hosszú vadászkastélyul szolgáló faalkotmányhoz, melynek padlója ugy ingott, hogy azon tengeri betegséget lehetett kapni; csupán forrás vizén szomjaztunk. Könyvemnek segítségével tizenegy olyan gombafajt határoztam meg, melyet addig nem Ősmertem. Midőn az épület előtt annak egész hoszszában végig vonuló lócán a rengeteg és sokféle irombáknak különrakását befejeztem, jött az igen értelmes sok gyermekkel megáldott erdővéd, akinek kedvéért Antaloczon magyar néposkolát állítottak fel, aminek az lett a következménye, hogy a tisztán ruthén községnek gyermekserege magyarrá vált. Nagyképűsködő természetemnél fogva, tudományos értekezésbe kezdettem a gombákról, különösen kiemelve a sátán és boszorkány gombáknak mérges voltát. Előadásomat nagy figyelemmel és még nagyobb mosolygással kisérte. Csak ugy hiztam. Mikor befejeztem, halkan és higgadtan csak annyit mondott, hogy a gombát igen szereti, ösmer igen sok élvezhető gombát, de jóságra egy sem közelíti meg a sátán és a boszorkánygombát. Az én tudományom ilyen pofont még nem kapott. Elszédültem és rögtön megnémultam tőle. Ezen ténykörülményből tehát vagy az következik, hogy ugyanazon gombafaj nemely vidéken mérgező hatású, mig másutt nyalánkság számba megy, de Nyíregyházán a mi szánkba ugyan finom gomba nem jut ; vagy pedig, hogy az emiitett gombákra is az áll, amit az egyszeri doktor a töltött káposztára mondott, t. i., hogy a töltött káposzta a németnek méreg, a magyarnak pedig orvosság. Némely csemege számba menő gomba egyes egyéneket megviccel. Jolán leányomon, b. Babarczy Jenönén bármily gombának élvezete után mérgezési tüneteket észleltem. Gróf Pongrác Jenőné egy izben testvérétől gróf DessewfTy Miklóstól kapott csiperke gombától (Psalliotis campestris) súlyos gomba mérgezést kapott. Pár év múlva szintén Miklós gróftól kapott csiperke gombától ismét megbetegedett. Ez már több volt kettőnél. A gyilkos testvért akasztófára akarván juttatni, el nem mentem bashalomi kastélyából addig mig egy vágtató lovas ember Vencsellőről egy jó porció csiperke gombát nem hozott, melyet Miklós barátunknak kertésze az üvegházban termelt. A gombának csakugyan különös hatása lett, mert azt egy kevés jóféle nyiri vinkóval meglocsolva, szokatlan jó kedvünk kerekedett tőle és Miklós grófot nem csak hogy fel nem akasztottuk, hanem ugyancsak éltettük; amit gomba és vinkó nélkül ma is megteszek, mert nemcsak mint jeles éremtudós a magyar numizmatikai társulatnak diszelnöke, hanem muzeumunk nak is lelkes és áldozatkész pártolója. De most hát a végén őszintén bevallom, hogy nem a felhozottaknak kedvéért pocsékolom a tintát, banem azért, hogy kimesterkéljem azon lehetetlenségnek látszó dolgot, hogy mi nyíregyháziak ne csak Erdőbényéről kaphassunk minden szerdán és szombaton finom tinoru gombát, ami a Nyíregyháza városnak nagy erdejében rothadásra van ítélve. Azóta, hogy a nyíregyházai piacon vesztemre sátán- és boszorkánygombára bukkantam, meg lett az erdő boszorkányozva, mert onnan ugyan tinóru gombától senki sem fordult fel. Debrecéniesen szólván .Ugyan kirem szívesen kigyelmeteket miért tiltanak el mindenkit a gombaszedéstől. Mir azir, mert hát a vasárnapi vadászok, akik között pedig sok jó barátom van, tévesen azt hiszik, hogy a gombaszedők nemcsak gombát, de fácántojást > szednének, akik pedig tojnak nekünk többieknek.*