Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-07-29 / 60. szám

60-ik szám. jnrríriridée. 1915. julius 29. 3 (1200) 50 — 70 liter s a vetőgép minden saru jávai vessük, ugy elöl magaközt minden gyomot, különösen ha bükköny is van kőzte. A zab/etést redukáljuk s pótoljuk lóbabbal. Legjobban diszlik a jó fekete homokos talajon. Szomjas Gusztáv. imP

M>mmm

mfi»

m mttt tm

mtm^mtmmm^ntmmmmm A könyv Gutenberg óta nagyot nőtt. megfiatalodott, friss erőtől duzzadó, nélkülözhetetlen tényezője lett életünknek. A művészi ízlés ezer rafinériáját megtaláljuk külsejében, ami pedig a tartalmát illeti, abban benne van a világ minden bölcsessége, szépsége, gazdagsága. Amíg a könyv könyv lesz, s valami furfangos elme nem talál ki új módot arra, hogy gondolatainkat praktikusabb formában rögzítsük meg, addig a könyv hatalma kizárólagos lesz. Aki nem szokott hozzá az olvasáshoz, annak a könyv értéktelen betühalmaz, egymásra préselt tarka lapcsomó, amit kár felvágni, kár az olvasással összegyűrni, bepiszkolni. Akinek azonban odáig fejlődött az agyveleje, hogy az olvasásban nélkülözhetetlen szükségletet lát, azt a könyv szórakoztatja, ha erre épen szüksége van, az élet keserűségei közütt meg is vigasztalja, műveli, tanítja, sőt új eszmékre is inspirálja. Nálunk nem kell a könyv senkinek. Büszkén mondom ezt, mert hiszen a könyvtől való irtózásunk mi volna más, mint lovas és hadakozó nemzetünknek ezen kiváló tulajdonságok okozta következménye. Erős a gyanúm, hogy a magyar faj Ázsiából a fentemlítetteken kívül még egy keleti tulajdonságot hozott magával : a lustaságot, s talán ez a lustaság az oka, hogy a könyv hiába integet felénk, mi más szórakozás, más vigasztalás után megyünk. Azért vannak, akadnak nálunk is emberek, akik kivételesen a könyvet szeretik legjobban minden világi dolgok között, ezek azután a tízszeresét fizetik meg a könyv tulajdonképeni értékének, ami igen természetes, miután a könyv előállításával és árubabocsátásával járó költségek, nem is szólva a szerencsétlen szerző honoráriumáról, kevesebb ember között oszlanak meg. Külföldön a könyvolvasó embereknek is jobb a helyzetük, mint nálunk. Többen vannak, ha egyáltalában ki lehet ezzel a szóval fejezni az ő számbeli fölényüket, miután náluk minden intelligens ember olvas könyvet, s a kiadó jobb, szebb, tartalmasabb könyvet adhat az olvasó kezébe, az író pedig tisztességes honoráriumot kap, amiből urasan, gondtalanul megélhet. Nem mondanék azonban igazat, ha azt állítanám, hogy Magyarországon nincs könyvkereskedelem. Élelmes urak járják keresztül-kasul széles e hazát és boldog-boldogtalanra rásózzák havi részletfizetésre, horribilis árak mellett, a kiadó kénye-kedve szerint összeállított gyűjteményes munkákat, amelyek azután amúgy díszkötésesen kerülnek a könyvszekrénybe, hogy időtlen-időkig ott is maradjanak. Magyarország művelődési centruma természetesen Budapest. Ennek oka egyrészt az, hogy oly aránytalan magas fejlődési fokon áll az elmaradt vidékkel szemben, hogy ez utóbbi nem veheti fel a versenyt vele, másrészt pedig a hosszú gyakorlat folytán kifejlődött szokás is azt hozta magával, hogy ha történtek is egynémely provinciális gócponton decentralizáló kísérletek, ezek a már említett szokás és a részvétlenség miatt meddők maradtak. Pedig szükséges lenne, hogy a vidék irodalma kifejlődjön, mert az írók javarésze inkább a budapesti viszonyokat tárgyalja, onnan merítvén témáit, a vidéki viszonyokat pedig nem ismerve, azokat jóhiszemüleg elferdítve állítja az olvasd szeme elé. Másik oka talán a könyv elhanyagolt voltának az ujságirodalom fejlettsége. A hírlapok annyi minden olvasnivalót adnak olcsó pénzért a közönség kezébe, hogy nekünk, szegény analfabéta nemzetnek ez is untig elég. Kell még ennél több? Ami a könyvekben van, az úgyis mind szamárság, mennyivel szebb egy jól kiszívott példányokból álló pipatórium, mint egy szedett-vetett munkákból összeállított könyvtár. Lehet-e remény arra, hogy a nagyközönség véleménye megváltozik valamikor ? Igen, ha a mostani fiatalság kerül oda, ahol jelenleg a jó öreg konzervatív bácsikák ülnek. Az ő lenéző mosolygásukon törik meg a fiatalok minden életrevaló ambíciója, mert ritka az az ér demekben megőszült öreg úr, aki képes követni a haladó világ gondolatmenetét, aki megérti és támogatni is kész a fiatalok minden törekvését. En a magam részéről lenézem azokat az embereket, legyenek bár öregek, vagy fiatalok, akik nem szeretnek és nem akarnak könyvet olvasni. Diogenes. Támadás ... — Egy honvéd naplójából. — A sötét éjszaka néma, bús csendjében, nehézkes, halk léptekkel húzódott csapatunk a szapőrök által vájt előretolt állás mély árokszalagába. Csendben, szótalanul, pipa és cigaretta nélkül követték egymást a fiúk a futóárkokon át előre... Tábori őrök és járőrök mentek szanaszét... Titkosan, sejtelmesen tűntek el az éj sötétjében s itt-ott — utasítás szerint — hason csúszva érték el a frontot, honnan figyelniők kellett, hogy jelentéseket hozhassanak . . . Némán mult el az éj... Némán... A körülöttünk békésen terjeszkedő nyugalmas csendet nem zavarta meg egy durranás sem... Szürkülni kezdett... Az állva és ébrenalvó emberek arca kékes fekete volt, s az árokba behúzódott: fölső- és alsó végtagjaikat dörzsölgetők sokaságára tűzte sugarait a horizont alján feltűnő piros napgolyó . . . Csodás színekben fürdött a mindenség s kristályos gyöngyök rezegtek a hajlékony fűszálak és halkan zizegő lombos fák üde levelein. Mozdulatlanul álltam helyemen, s belemélyedtem gondolataimba... A földet néztem... A sima puha földet... És iszonyodtam a földtől, a csúnya földtől, melyre milliók vére és verejtéke hullott és húll állandóan! És valami nagy gyűlöletféle ébredt fel bennem a véres föld iiánt... az anyaföld iránt . . . S aztán egy pillanatra nem tudtam magamról. Mikor föleszméltem, Szép Ernő mesejátéka „Az egyszeri királyfi* jutott eszembe. S magam előtt láttam belőle az öreg Halált s újra hallottam tőle: „Ó te balga, mit gyűlölöd a főidet, nem látod, hogy lefelé kívánkozik minden a világon, az anyaföld felé ? Nem látod a szomorúfűz ágát, hogy borúi lefelé, nem nézted meg a daru tollát, hogy lankad a földnek, a búza boldog kalásza, hogy bajlik lejebb, lejebb, meg a szép őszi falevél milyen megnyugvással száll, száll a fáról a földre. A friss égi harmat, a fehér esti csillag elunja a magasságot, lefele ballag az alkonyattal, minden a földet keresi, minden a földbe vágyakozik. Hát mi rosz is lenne az anyaföldben ?" És kezdtem kibékülni a földdel... És a költött halál költött szavai tovább és tovább csengtek füleimbe : „Ó be áldott és lágy az anyaföld, be drága, be ékes, be jóságos, be kívánatos, be gyönyörűséges. Abba terem meg a tiszta buza, abból hajt a zöld selyem fűszál, földből nő a piros pipacs, kék nefelejts, fehér szekíü, viola, bazsarózsa, minden szép virágszál .. Tovább is hallottam volna a föld dicséretét, de megszólaltak hátaink mögött az ágyuk s az én szelíd, beszédes „öreg Halál'-om eltávozott tőlem s a dörgő sok halál rettenetes gyors egymásutánban dobálta magából a fejeink fölött zúgva, sivítva az orosz állások felé repülő megszámlálhatatlan halálkaszák nagy sokaságát. A orosz halálcsövek válaszoltak . . . Remegett minden... A dörgedelmes kháosz megmozgatta a földet és a halál hang verseny szörnyű tusája közben éreztem, hogy teljesen kibékültem a remegő földdel, a csúnya, véres, de „jóságos, kívánatos, gyönyörűséges, édes és lágy anyaföld"-del és lefelé borultam hozzá, mint a „szomorúfűz ága". Másfélórája tartott már a borzalmas ágyuhalállárma, amikor megkezdődött a fegyvertűz. Egy fél óra múlva a nagy dörgés szűnni kezdett s a fiuk egyenként elhagyták az előretolt állást... Az ellenség fegyver- és ágyútüze közben előbbre mentek... A kicsi ásók belemélyedtek a földbe s a fejek előtt apró dombocskák nőttek . . . ...„Előre!"... Sok-sok kis dombok árván maradtak, sok-sok kis domb mellett ott maradt a puskás s a szürkeruhák a főidet súrolták, lőttek és kúsztak a katonák benne... Lőttek és kúsztak . . . Előre ! .. . Előre ! . . . Minden perc egy óra... Fegyvergolyók, srapnelek, gránátok hullnak a bakával takart harcmező földjére... Most jön az ellenséges drótsövény . . . kicsi kis ásók és drótsövényt vágó ollók reszketve működnek a ritkuló halálos kezekben... „Tartalék előre!"... Nincs habozás... Akik oda érnek, egy-kettő ott vannak a sövények mellett... „Roham!" kiáltja és kezdi derék főhadnagyunk... Egy pillanat csak... s ő és mások is „lefeküsznek" újra... Sokan rohannak... Zeng a „Rajta- rajta !" közben „lefeküsznek" sokan... Elől, az oroszállások mellett a puskacső kerül a kezekbe : beregi, szatmári és szabolcsi fiuk igy ontják a halált a puskatusával .. . Megszaladt az orosz... Utána!... Neki az erdőnek... Neki az ujabb oroszállásoknak... Megtépedt fák között, véres füveken, fekvő embereken át: Előre !... Utána !... utána !... Előre ! . . . Az erdőben gyilkos viadal folyik... Az előretolt állás sáncárkában sebesültek kapják az első segélyt, s a futóárkokon át a sebesültvivők szorgalmatoskodnak. Kis idő múlva az erdő alján sorakoznak az orosz foglyok... Vagy nyolc baka egy-egy orosz gépfegyvert húz maga után. Orcáik szederjes-pirosak, erős izzadással; valami tusakodó bágyadtság látszik vonásukon, szuronyuk vörös és csodálatos mosoly űl a szájaik széliben, mikor a zászlóaljparancsnok előtt jelentik: „gépfegyvereket hoztunk!"... Elmasíroznak a foglyok bambán, szótalanul... Az uton, ahol mennek, orosz gránátok, srapnelek robbannak tőlük jobbra-balra... Keresztet hánynak magukra gyors egymásutánban... Amodább, kissé távolabb már kenyeret kérnek az őket kísérő néhány kipirult bakától .. . Előttünk csend van... A mieink az erdő túlsó végén állanak. Eddig kellett jönni. Ez volt a parancs... A közelben már nincsen ellenség, csak amodébb messze... arra... a dombokon túl... arra fut... arra menekül. Köröltünk jobbra és balra még áll a harc, fegyverek ropognak s bömbölnek az ágyuk... Délután két óra van, mire lecsendesül minden és nemsokára beérkeznek a telefonjelentések ; az általáncs támadás mindenütt sikerült. Tőilünk balra X-nél a front át van törve. Ez ide messze van. Ott folynak a harcok, onnan még hallik az ágyuknak dörgése . . . Délután a nagy mozgó kolosszus megindult előre... Minket felváltanak... Friss erők mennek a frontra üldözni az orouzt. Utánuk muníciók, trének, stb. stb. Mi a harcmezőn maradtunk, a dicsőséges, a szép, a véres és bús szomorú harcmezőn s erre alkalmas osztagaink hozzáfognak a takarításhoz... a nagytakarításhoz... Egyesek kereszteket faragnak a most kidőlteknek, a most kivágott élőfákból... Egy nagy hatalmas kereszt főhadnagyunknak is készül.. . Leszáll az est... Belebámulok a messzeségbe, arra, amerre az oroszok futnak, arra, amerre a mieink törtetnek utánuk... Majd magam elé nézek ugy, mintha nem értenék e napból semmit... Fáradt vagyok... nagyon fáradt és érzem, hogy összetört a lelkem... Érzem, hogy sok minden, amit szépnek s a messzejövőben eljővendőnek hittem és hiszek időben és térben, nagyon eltolódtak képzeletvilágomban kimondhatatlan messzeségbe... s érzem, hogy e miatt összeszorul a bensőmben minden s ér-