Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-05-13 / 38. szám

38-ik szám. Végre mély megilletődéssel hozza a bizottság tudomására, hogy a ligetaljai járás tevékeny főszolgabirája Scmlyódy János április hó 25-én férfi kora delén elhunyt. Az 1907 évben létesített eme uj járás szervezése körül maradandó érdemeket szerzett, kedves örökké vidám kedélyű szolgálatkész, kiváló tisztviselőt vesztett el benne a vármegye, kinek emléke sokáig fog közöttünk élni. Dr. Szesztay Zoltán ti. tisztiföügyész bejelentette, hogy április havában egy községi hites és Simák János nyírbátori járás főszolgabíró ellen tétetett fegyelmi eljárás folyamatba. Reudbirságolás két esetben fordult elő. Dr. Dohnál József tiszti főorvos bejelentette, hogy április havában 755 egyén halt el, 400 fi, 355 nő, ezek közül 363 volt 7 éven alóli gyermek. Rendőri hullaszemle 10 esetben, törvényszéki boricolás pedig 3 esetben fordult elő. Sefcsilc József királyi pénzügyigazgató jelentése szerint április havában egyenes adóban 72158 korona 67 fillér lett befizetve, hátralék 1.681,537 korona 86 fillér. Füsthy Antal királyi ügyész bejelentette, hogy április havában a létszám volt jogerősen elitélt 81, vizsgálati fogságban 21, összesen 102 egyén. A kosárkötési és egyéb iparágnál rabmunka keresmény címen befolyt az állam kincstár részére 580 korona 04 fillér, a munkás foglyok részére 58 korona 96 fillér. Dr. Wilt György királyi tanfelügyelő bejelentette, hogy az elemi iskolákban a vizsgák már április hó folyamán megtarthatók voltak és sok helyen meg is tartattak. Hoffmann Sándor királyi főmérnök jelentése szerint az állami, törvényhatósági és vámos közutak állapota jó volt, közlekedési akadályok nem fordultak elő. A kiépítetlen közutakon a nagy esőzések miatt nehezen járható szakaszok rendbehozatala nagy részben megtörtént és részben folyamatban van. Mezey Béla magyar királyi főállatorvos bejelentette, hogy a vármegyei állatállomány egészségügyi viszonya április havában ked vező volt. & rokkant katonákért. Oros község jegyzője Újhelyi Sándor a kővetkező kérelmet intézte községe birtokosaihoz : Községemnek hadbavonult, értünk, magyar Hazánkért harcoló lakosok közül sokan válnak sebesülésük, vagy harctéren szerzett betegségük folytán — teljes testierőt és épséget igénylő — nehezebb mezei munkára alkalmatlanokká. Minden gazdaságban van olyan állás, hol hős testvéreink fél láb, vagy fél kar nélkül megállhatják helyüket, igy a gazdák, mező-, hegyőrök, pásztorok. Kell, hogy előre gondoskodjunk e hős bénákról ; tartsuk fel nekik a helyet, hisz értünk, Hazánkért véreztek és értünk, Hazánkért lettek nyomorékok. Felkérem Nagyságodat, hogy gazdagságában a jövő évre hadiszolgálata közben bénává lett egyén részére legalább egy olyan helyet fenntartani méltóztassék, hol harcos testvérünk megérdemelt javadalmazásban részesülhet s áz esetben ha e kérelmem teljesíteni kegyeskedik f. év junius l-ig értesítést kérek arra nézve, hány helyet s milyen béna harcos részére milyen javadalmazás mellett lesz szives biztosítani. A lelkes és követendő felhívásnak már is meg van az eredménye. Éddig a következők tartanak fenn rokkant katonáinknak helyet: Burger Pál 2, Klár Andor 2, Stein Aladár 2, Úrbéres gazdaközönség 2, Nagykert hegy község 1, Oros község 5 katona részére a szokásos fizetés mellett. A kérelmem tehát nem volt pusztába hangzó szó, immár 14 félkarú és féllábú hősünknek van Oroson kenyere! Vármegyénk minden községének elöljárósága felhivatná birtokosait s testületeit rokkant katonáik alkalmazásának biztosítására. JNtYIR¥H3ÉK Észrevételek mólt. Kállay András ur „Vigasztalások" c. cikksorozatára. II. Röviden ennyiben kívántam jellemezni azt a viszonyt, amely Kalló és a Kállay-család között a múltban fennállott. Csak azt kell még a tisztán latas érdekében megjegyezni, hogy Bocskay István fejedelem a Korponán (1605. nov. 10.) összegyűlt rendek közmegegyezésével, 1605. dec. 12-én kelt adománylevelével, a véghelyeken lakó hajdúkat, amennyiben azelőtt nemesek nem lettek volna, nemesi jogokkal ruházta fel és hogy el ne széledjenek: Kalló egész város, Nánás, Dorogh, Hadház stb. részjószágokkal s az ezekben levő minden királyi haszonvételekkel, rendszeres katonai szolgálatok teljesítésének feltétele alatt megajándékozta; egyszersmind minden rendes és rendkívüli adózás, bér, vagy kamaranyereség, dézsma, kilenced és bárminemű paraszti terhek viselése alól örökre felmenti ... És még egy érdekes vonást! . . . Midőn 1711. után be kellett volna Káliónak olvadnia a vármegyébe, (mert azelőtt a vármegyétől külön, a várkapitányok fennhatósága alatt állott) hogy ettől szabadulhasson, a város hadnagya és teljhatalmú küldötte Nagykéri vályi Pap János 1728. dec. 15-én Pozsonyban, Nagykálló örökös megváltására nézve a kamarával 33,000 forintban megegyezik; le is fizet belőle 800 forintot, de némely értelmetlen s rövidlátásu polgár zenebonáskodása miatt e váltságból semmisem lett. (Régi városi j.-könyv.) Ha nagyon is unalmas nem lett volna, talán elég is ennyi Nagykálló külső történetének vázolására és a Kállay-családhoz való viszonyára nézve. A belső fejlődés tekintetében most már megjegyezhetjük, hogy éppen azon szabadalmaknál fogva, melyeket Nagykálló, mint végvár kapott, az akkori viszonyokhoz képest, szépen is fejlődött. Debrecen környékén előkelő helyet küzdött ki magának egy nagy vidéken. A XVI. és XVII. századból való adatok azt bizonyítják, hogy az ipar abban az időben Nagykállóban igen jelentékeny fejlődési fokra jutott. A céhek, nevezetesen a csiszár, kovács, lakatgyártó, a szabó, csizmadia, szűcs es varga céhek kiváltságleveleiket 1616—1654. közt nyerték s a vidéken levő városok iparosai: a bátori, nánási, nyíregyházi iparosok a kállói céhekhez csatlakoztak. Volt már abban az időben kórháza, postája, jelentékeny reform, jellegű középiskolája, (városi, vagy latin iskola, partikula, amint azon időben nevezték) ugy hogy innen mentek a növendékek a debreceni főiskolába 1852-ig subskribálni, a felsőiskolai törvényeknek aláírni, beöltözni tógátusnak. Igy voltak ezek az 1575-ik év után, mikor Nagykálló nem tartozott a Kállay-család földesúri joghatósága ala ! És nagyon szomorú, de történelmi tény, hogy midőn — habár peres uton — ismét a Kállay-család joghatósága alá került, nemcsak hogy a korral együtt nem haladt és nem fejlődött, hanem eddigi szabadalmait, előnyeit s fejlődésének feltételeit is elvesztette. Sok intézménye éppen elpusztult, elkallódott, semmivé lett. Igaz ugyan, hogy 1848. után a Kállay-család is elvesztette a városra és annak fejlődésére nézve közvetlen befolyását; azonban a nagykállói Kállayak hatalmas, befolyásos emberek maradtak 1848. után is. És ha a vasútnak Kálló-felé való vezetése érdekében csak a kis ujjokat mozdították volna, ma Nagykálló még mindig vezető, virágzó község lehetne. De sajnálatra akkor sem tett a Kállay-család a saját fészkéért — amint én a viszonyokat ismerem — semmit. Ez az, ami nemcsak én előttem, de igen sok ember előtt mindig érthetetlen talány volt. Nemcsak; hanem mint már előbb is jeleztem, a nagykállói Kállayak a nagykállói törekvéseket folyton lekicsinyelni, letörni igyekeztek. De azért ez a jó fajmagyar lakossag, e.z a hajdú és kuruc ivadék, a régi tradíciók, a tisztes hagyományok nyomán, folyton törekedett előre a haladás utján, hogy a fejlődő élettel lépést 1915. május 13. 3 tarthasson. Ha a Kállayak elhúzódtak, vonakodtak a vezetéstől, rendelt a gondviselő jó Isten Tokaji Nagy Lajosokat, dr. Bleuer Miklósokat, akik már félszázad előtt felismervén a kulturában rejlő erőt, ebben az irányban korszakos tevékenységet fejtettek ki. Igy alakult és nyittatott meg 1870. október 3 án az állami realiskola, mely az utóbbi években főgimnáziummá lett átalakítva, a helyi társadalom un. „Reáliskolai érdekeltség* anyagi hozzájárulása s nagy áldozataival. Messze vinne ezen áldozatoknak felsorolása. Talán elegendő felemlíteni, hogy maga az iskolai telek és épületek mintegy 50,000 koronába kerültek, megvásárolván e célra a néhai Kállay Lipót örököseinek telkét, házát. Majd létesíttetett (1878. március 3.) a Segélyegylet, mintegy 30,000 korona tőkével; utóbb a vármegye által adományozott telken az ,Internátus", (szinte 80— 10 000 korona értékben) melyben évenként 80— 90—100 tanuló nyer lakást, élelmezést és felügyeletet. De a vármegye ennél többet is tett; amennyiben 1889-ben, midőn a főreáliskolát el akarták Nagykálióból vinni, a vármegye felírt a közoktatásügyi kormányhoz, hogy hagyja meg e középiskolát Káliéban s e végett küldöttséget menesztett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez is. A telek és helyiségek utóbb átadattak ugyan a közoktatásügyi kormánynak azzal, hogy ez csakis középiskolai célra használtassák. S ma évenként van 200—240 tanulója. Nagykáliónak tehát a középiskolához nemcsak ősi; hanem szerzett joga is van. Érdemes itt azt is megjegyezni, hogy maga Nyíregyháza város tanácsa is odanyilatkozott, szerinte 1889-ben, hogy a nagykállói főreáliskola felsőbb osztályainak Nyíregyházára való áttételét nem óhajtja. A felolvasások ? !. . . A nagykállói főreáliskola tanárai már az 1881—1882-dik iskolai évtől kezdve rendeztek felolvasásokat különböző cimek alatt Nagykállóban. — jelenben is rendeznek, mint a Szabad Lyceum fiókja cim alatt. Régen is, most is nagyszámmal voltak mindenkor a hallgatók. Főleg a közelebb elmúlt tél folyamán, az ismeretes aggasztó viszonyok között ez volt az értelmiségnek egyik találkozó és üdülő helye. S mi kifogása lehet ezen kulturális törekvések ellen akár mélt. Kállay András urnák, akár más valakinek. Hiszen ez a kultura terjesztésének, a tudományok és ismeretek terjesztésének egy neme ! . . . Vagy igen ? ! . . . A dr. Keéky István felolvasása ?! . . . Én ezt a. felolvasást — sajnálatomra — nem hallottam, gyengélkedésem miatt akkor nem lehetvén jelen ; de az ellene emelt kifogások — ugy látom — tisztázva vannak. Éppen ezért ezzel én — szándékosan nem is foglalkozom. De hiszem és fel is teszem, hogy dr. Keéky Istvánt jóizlése vissza is tartotta az olyan ízléstelenségektől, minőket az „ál-nyíregyházi" talán valami kicsinyes, alacsony indokból ráfogott é 6 maga is nyilatkozott, hogy a ráfogások nem igazak. Ha már most összegezzük e szerény észrevételeket ; ha elgondoljuk, hogy a valamivel nagyobb város, vagy nagyobb városban lakó ember részéről a kisebb város és kisebb városi ember törekvésének lekicsinylése szinte mindennapi dolog; ha elgondoljuk, hogy ahol annyi állami, vármegyei s társadalmi, közgazdasági intézmény van s annyi kulturember lakik, mint Kállóban, ott a felolvasások tartása életszükség ; nem lehet megérteni : mi oka lehet arra a nagykállói Kállay-család akármely tiszteletreméltó tagjának s a legnagyobb tiszteletet érdemlő mélt. Kállay András ur nyugalmazott főispánnak, a kulturat terjeszteni vágyó mindenkori magyar kormányok egyik kiváló egykori exponensének, hogy családja ősi fészkében a tudományok és ismeretek terjesztését kigúnyolja, lekicsinyli ? ! . . . Igaz ugyan, hogy ma már talán nem is lakik a Kállay-családnak egy tagja sem Nagykállóban, szerte laknak nemcsak a vármegyében, hanem ez egész országban; az is meglehet, hogy egyszer csak kihal az ezeréves nagykállói Kállay-család is, mint kihaltak a szinte ősrégi Báthoryak, Kisvárdaiak, Kemecseyek, Givayak, Bessenyeyek, Ramocsaházyak, stb. stb., de nem esnék jó és nem nyújtana vigasztalást a gondolat, hogy a