Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-05-02 / 35. szám

35-ik szám. jníyírvidék. 1915. május 2. 7 Akik egyíitt lesznek a másvilágon... — Még a dédunokám is meg fog emlegetni — mondta az őrmester s azzal megkezdte elbeszélését: — Hárman voltunk jó barátok az ezrednél: a Jani, a Pista meg én. Mindhárman egyfalubeliek, (Toponáriak) hát nagy volt köztünk az összetartás. Ha őrjáraton voltunk, egyik sem hiányzott közülünk, ha az egyiket tűzbe vitték, a másik is utána ment. Szóval együtt voltunk a halál torkában is . . . — A másvilágon is együtt leszünk, — tréfálkozott sokszor a Pista. De hogy hol, a mennyországba-e, vagy a pokolba, azt sohase merte hozzátenni . . . Most nem ugy történt. A sors is ugy akarta, hogy ne lehessünk együtt. Engem bizták meg egy kis csapat vezetésével, a Janit ugyan magammal vihettem, de — fájdalom — a Pista, az itthonmaradt. — No de sebaj — vigasztaltuk egymást — majd lesz még jobban is. Aztán meg találkozhatunk is még valahol . . . Úgy moDdom el, ahogy történt. Egy reggel, mikor még alig ébredeztünk a kapitányom magához hivatott. Ismertem a természetét, tudtam, hogy nem szereti a késlelkedést, hát nem haboztam sokat. Bementem, ahogy voltam : ingbe nadrágba. A kapitány már teljesen fel volt öltözve, csak a haja volt fésületlen. Izgatottan járkált föl és alá, hol a plafonra, hol a padlóra tekintve, miközben nagyokat szippantott kedvenc cigarettájából: az egyiptomiból. (Szinte megkívántam.) Alig, hogy betettem hátam megett az ajtót, felém sietett, magához húzott s mialatt én félénken néztem, sokatmondó szemébe, hevesen magyarázni kezdett . . . — Tehát elválalod? — kérdezte mohon, miután elmondta a teendőket. — Igenis kapitány ur — mo idtam meg nyugtalásul s mikor láttam, hogy kezd visszatérni szokott higadtságába még hozzátettem: — Igenis kapitány ur mindent megteszik, hogy felkutassam az orosz hadállásokat. — De aztán vissza né gyere eredmény nélkél, vagy meg ne fuss, ha megtámad az ellenség . . . Csak bátran ! . . . Inkább halj mqg magyarosan! . . . Értetted ?! — Értettem Kapitány ur. — — Az Isten adjon szerencsét fiam — mondta biztatásul és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon néhányszor, megveregette a válamat. A megelégedes édes örömpirja futott végig rajtam. Tisztelegtem s mialatt kimentem büszkén gondoltam magamra . . . Milyen nagy kitüntetés ez ! . . . Ilyen se mindennap történik . . . Büszke lehetsz magadra! . . . Odakin már készülődtek a fiuk. A kapitány ugylátszik már előre kiadta a parancsot. Sürögtek-forogtak, az egyik csomagolt, a másik tisztogatott, a harmadik még a fekete kávéját szürcsölte. Mikor liiértem örömtől duzzadó hangon kiáltottak felém: — Tehát megyünk! — Megyünk — hagytam helybe. — Megyünk ! kiáltották sokan örömükben s mindezt olyan lelkesedéssel, hogy nem lett volna tanácsos egy muszkának a közelbe tartózkodni ... Körülbelül hét óra lehetett, mikor megfúvattam a riadót. A katonabanda rázendített a „Rákóczy" Indulóra, egy hurrá, kiáltás és elhagytuk a tábort, Pistával együtt, aki szánalomra méltón tekintett utánunk. A nap már vigan bontogatta aranyos sugarait s távol keleten a szürke köd halvány fá}y'ából, mindjobban kitűnt a hegv. A nagy hegy, ahová tulajdonképeni célunk vezeteti . . . Egy sürü erdőn mentünk keresztül. A százados tölgyek haragos pillantásokat vetettek ránk. S e pillantásokban volt valami emberi, valami szemrehányó, amely mintha tudtunkra akarná adni a fák haragos gondolái ái. És mi megértettük . . . Hogy is ne ... A fák is védik a\hazájukat . . . A fiuk ugy látszott, nem sokat törődtek e cinikus némasággal s hogy a gondot még csirájában elűzzék, fütyörészve ballagtak előre. Csak a Jani nem volt megbékülve a sorsával. Valami belső érzés folyton megnyugtalanitotta s mennél beljebb mentünk az erdőbe, annál erősebb lett a hitem, hogy szegény fiu már előre fél valamitől. — Talán a haláltól? — gondoltam magamban s mikor halvány szemével szinte szánalomra méltó pillantást vetett rám, nem tudtam megállani, hogy ne szóljak neki: — Mi bajod van Jani ? — — Félek testvér, nagyon félek — mondta halkan s én észrevettem, hogy jól esett neki a kérdés. Egy darabig merően nézett maga elé, aztán ismét megszólalt: — Félek testvér, nagyon félek. Az Isten tudja, hogy mi az oka. Áz éjjel nagyon rossz álmom volt: a feleségemet láttam, amint kis fiammal sirva borul egy koporsóra. Tudod, nem sokat adok a babonára, de azóta szüntelen csak haza gondolok, mintha érezném, hogy bajuk esett. Aztán ez a magányosság is annyira bánt. . . Most már megértettem. . . Egy rosSz álmot látott az éjjel s ez a gyanús csend nagyon is alkalmas volt arra, hogy minél jobban elmélyedjen bántó gondolataiba. Csakhamar megvigasztaltam: — Soh'se busulj Jani! Az álmok sohasem valósulnak meg s ha az ember olykor szokatlant álmodik, nem kell rögtön rosszat sejteni . . . — Hiszen nem is annyira az álmom bánt — utóbbvégre is nem hiszek ilyen babonában, hanem ez a kinos csend, ez jelent valamit. . . Akármit is beszélsz . . . Csak nevess . . . Majd meglátod . . . — Nem jelent az semmit — vágtam közbe most már haragosan — te csak ábrándozol. Valami bolondos gondolatod támadt s folyton az jár az eszedbe'. — Majd meglátjuk! — — Persze, hogy meglátjuk! Rögtön kiérünk az erdőből s azzal vége is szakad bolondságodnak. Már keztem unni ezt a módnélküli fecse gésti hát elhallgattam. Jani is jobbnak látta ezt s mivel egyikünk sem szólt többet, pár percnyi kinos csend következett. Lassanként kiértünk az erdőből. A Nap már meglehetős magasan járt. Sugarai bearanyozták az amúgy is sárga rétet, mely mindjobban kibontakozott a ritkuló erdőből . . . Egy hatalmas lövés rezgette meg a levegőt s nyomba utána katonáim egyike szótlanul esett a zöldelő pázsitra . . . Nem volt idő a meghökkenésre. Rögtön felismertük a helyzetet. Az ellenség közelben van ! Jó lessz visszavonulni! •— De mit — kiáltott Jani, kinek előbbi felénk magatartása teljesen megváltozott — most megfogunk hátrálni, szégyenszemre!? Ez a bátorság?! EÍ a becsület?! Ezek a nem várt szavak kissé kényelmetlenül hatottak rám. Hogy, hogy — gondoltam magamban — ez az ember lenne az, aki néhány perccel ezelőtt még félénken gondolt jövőjére? Nem, az lehetetlen! És hirtelen eszembe jutottak kapitányom szavai: csak bátran ! Inkább halj meg magyarosan ! ... A következő percben, a nélkül, hogy számoltam volna az eshetőségekkel, tűzbe vezényeltem a fiukat: — Előre fiuk ! meg kell támadni az oroszokat! Hogy ezután mi történt, — azt ugy gondolom — nem kell részleteznem. Egy néhány lövés innen is, onnan is (különösen onnan); néhány halott innen is, onnan is (különösen innen). Csak most láttuk, hogy milyen óriási hibát követtünk el. Nemhogy védett helyről vártuk volna be az ő támadásukat, hanem egyenesen neki rohantunk a tízszer annyi emberből álló ellenségnek, kitéve magunkat a golyók szerencsejátékának. Ugy láttam, hogy a Jani is gondolkozik s mikor egy szemtelen golyó a jobboldali szomszédját is elragadta, odafutott hozzám, majd félénken a fülembe súgta: — Végünk van ! — Éti is ugy éreztem, de a halál közzelléte erőt öntött belém: — Előre fiuk! Az utolsó csepp vérig! — kiáltottam társaimnak s azok olyan lelkesedéssel futottak a biztos halálba, mintha egy közelgő győzelem reményei kecsegtetnék őket. Engem ugyan már nem kecsegtetett. Alig, hogy az utolsó szó elhagyta ajkamat, tüszurásszerü fájdalmat éreztem a jobb karomban és csakhamar én is ott feküdtem a meredek hegyoldalon, melyre szelíden estek a delelő Nap égető sugarai. És most megértettem barátom szokatlan félelmét. Megértettem, mert engem is átfutott. — Lehetséges ez — gondoltam magamban — lehetséges ez, hogy annyi fényes győzelem után egy ilyen jelentéktelen felderítő szolgálaton pusztuljak el ? Nem ! . .. Soha ! . . . Ez lehetetlen ! . . . Fel akartam tápászkodni. Csak most éreztem, milyen zsibbasztó gyengeséget oko7ott a tüsszurásszerü fájdalom : a vékonyka orosz golyó. Az óriási vérveszteség teljesen megbénította végtagjaimat. Nem birtam tehát sokáig. Csakhamar ott feküdtem elesett bajtársaimmal egy színvonalban . . . Hirtelen eszembe jutottak a Jani szavai: — Végünk van ! Óh mily borzasztó volt erre csak gondolni is. Meghalni . . . Elbúcsúzni az árnyékvilágtól ... Itt hagyni mindent, ami eddig oly szent és drága volt előttem: a hazát, az anyámat, feleségemet, gyermekemet és egyáltalában ezt a szép, nagy világot, melyhez annyi édes emlékem, annyi hiu reményem fűződött ?! — Nem, nem, még élni akarok — sóhajtottam s ebben a pillanatban átcikázott agyamban az utolsó remény fonál, mely még görcsösen húzott az árnyékvilághoz. Háíha mentősereget küldenek utánunk ? . . . Hátha észrevette egy előőrsünk a vesztes ütközetet ? Sok hasonló gondolat támadt még agyamban és ez erőt adott. Erőt adott annyira, hogy másodszor is feltápászkodtam . . . A fiuk még futottak a hegyoldalon. A Jani is kőztük volt. Szegények alig voltak már húszan, de azért bátran rohantak az ellenségnek. Az oroszok látva a fokozatos gyeogülést, mindinkább közelebb jöttek és — jaj! — látnom kellelt, mint esik el legjobb barátom egy hatalmas muszka kardcsapásától. — Végünk van ! — csengett ismát a fülembe és eszméletlenül rogytam a kemény rögökre . . . * Rettenetes sortűz rezgette meg a levegőt s rögtön utána szilaj csatakiáltás vegyült egybe a dobok és trombiták isszonyu lármajával. Felébredtem és azonnal megértettem mindent. Oh mily öröm volt megerteni! Az ezredünk volt. Igen, a mi ezredünk: a 44 es gyalogezred, mely értesülve a veszedelemről, rögtön utánunk sietett. És ki vezette a fiukat ostromra ? Kicsoda ? Nem más mint a Pista. Ott futott el előttem egesz seregével. Kevélyen nézett a halottakra, nem is gondolva azzal, hogy két barátja fekszik az élettelenek közt, küzdve életjel halállal. Sokáig néztem még utánuk. Láttam, amint kivertek az oroszokat hadallasaikból. Tehát győzteh — gondoltam magamba és újra elszunyadtam . . . Mikor felebredtem, két élénk szempár meredt rám vigyorogva. Eleinte nem tud'am megérteni a dolgot, de csakhamar be kellett látnom a valóságot. A kórház egyik fehérbe húzott ágyában feküdtem s mellettem — szintén sebesülten — két barátom: Pista és a Jani. Önkéntelenül is elszóltam magam : — Hát mi csak összekerülünk fiuk, mi ? — Össze-össze — sóhajtott a Jani. — Együtt leszünk mi a menyországba' is — kiáltott a Pista s egy könnycsepp tódult a szemebe . . . Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: JÓBA ELEK. i s i