Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 53-104. szám)

1914-11-08 / 90. szám

Az óvóintézkedések csak akkor vezetnek célhoz, az az ugy akadályozzák meg a veszedelmes járvány elterjedését, ha a legnagyobö lelkiismeretességgel foganatositatnak, e végből nem elég ha a biró egy-két cigányra ruházza a fertőtlenítés komoly munkáját, de még oda valamelyik lelkes előljárösági tagot is küld ellenőrzés véget. Hogy a miniszterelnöki körirat meghozza a kivánt eredményt, a község értelmiségei közzül valakinek vezetnie kell a szükségesnek bizonyult intézkedések szálait, az az elsőbbségi joggal kell birnia, a kihez az ügygyei járó szellemi rész tartoznék s a honnan a foganatosítandó intézkedések kiinduljanak, mivel meglévén mindnyájunkban a jó szándék és a tetreképes akarat, de keressük az Irányítót, a vezért, aki nélkül a mezőn szerte heverő oldatlan kéve maradunk. Alakítsuk meg hát községenként a járvány bizottságot, a mely vegye kezébe az égetően szükségessé vált nemzetmentő nagy munka irányítását, a mely ha megteszi kötelességét áldás fakad a nyomán. Nádassy Mihály. k megszokás. „Kilenc napot töltöttem lövészárokban, míg megsebesültem. Hát bizony a lövészárokban egy kicsit kényelmetlenebb az élet, mint teszem azt fel, a kávéház ablakában. Eleinte egy kicsit furcsán érzi magát uj otthonában, de nincs olyan helyzet, amibe az emberi természet bele nem törődnék. Az egész dologban az volt a kellemetlen, hogy mocsaras, vizenyős talajon álltunk s már az első ásó nyomra viz bugygyant föl a földből." De hát nem lehet válogatni a helyzetben. Mindössze csak a vizben való lefekvéshez kellett hozzászoknunk. De ezt is megszoktuk." Egy, az északi harctéren küzdő, vitéz magyar katonának egyik helyi lapban közelesen lenyomatott leveléből veszem és idézem ezeket a sorokat, mint a pap prédikációjában a beszédéhez alkalmasnak gondolt, vagy arra az ünnepnapra előirt szentírási idézeteket. Messze időkre kiható tanulságos és ilyen idézésekre érdemes történet is lesz a mi derék katonáinknak ebben a világháborúban kifejtett vitézsége, mint, amilyen tanulságosak a mi történetünknek, a 48-as nagy időktől lefolyt rövid időszaknak is változatokban olyan gondos fordulatai, — de hát én most nem ezekről a fordulatokról akarok szólani és nem a katonák vitézségét akarom ezúttal magasztalni. A magyar katona vitézségét, harcikészségét, önfeláldozó lelkületét visszatükrözi majd ezeknek a most folyó nagy időknek is szingazdag panorámája. A leközölt katona levélnek én most egy más megnyilatkozását kívánom felszínre hozni. Azt a szinte cinikus beletörődést a szenvedésekbe, mely az általam is idézett sorokból kisugárzik s azt a lelki állapotot, melyet azok a szavak világítanak meg legjobban, hogy nincs is olyan helyzet, amibe az emberi természet bele nem törődnék. Ez a mindenben való beletörődés a megszokás s igaza van a Orychon és Sambori vonalon kilenc napon át vizzel borított lövész árokból harcoló és utóbb megsebesült vitéz hadnagyunknak, akinek sorait, vitézsége ismételt említésbe hozatalán kivül, ennek a természeti igazságnak közvetlen bizonyítékául használom fel, hogy az ember mindent megszokik s a megszokás uralkodik rajtunk. Megszokjuk a jót és a rosszat. Megszokjuk a nap felkelését és lenyugvását. Megszokjuk a nappalt és az éjet egyaránt. A derült, aranyos, napsugaras időt és a komor, ködös, borongás és esős időt. A szabadságot, önállóságot, a másoktól való függést és a rabszolgaságot. Nem csak az emberen vesz erőt, ez a természeti igazsag. Érezteti az a hatását az állat és növény világban is egyaránt. Ennek a világnak az egyedei is megszokják a derűt és borút. A szabadságot s a szobai elzárást, vagy ketrecben való életet. A külömbség csak a következményekben nyilvánul meg. A szabadság, önállóság és azt szolgáló intézmények nélkül élő népek, nemzetek egyénileg is szolgaságba sülyednek, nemzeti érzésükben, öntudatukban, még szokásaik és erkölcseikben is megfogyatkoznak. A növény is napos, meieg idő nélkül silányabb, virága színtelenebb, hiányosabb, gyümölcse fanyarabb, ízetlenebb és kevesebb lesz. Kedvezőtlen időben a termő ágak helyett, a vadhajtások hatalmasodnak el. Ezek a vadhajtások szivják és emésztik fel a növénytermő erejét, amit az embervilágban azok az államférfiak, kik nem a nemzetükkel való összhangban, alkotmányos, közös működésben a gondolat világuknak, érzésüknek másokkal is közlésével, a más véleményüek meggyőzésével s a honpolgárok lelkének ilyen működés által az alkotmányos élet iránt fogékonyabbé tételével akarnak vezetők lenni, hanem erőszakkal önmaguk akarnak despota módra mindenek felett uralkodni és ez által nagynak látszani, anélkül, hogy hazájuk boldogitásában, amely csak a honpolgárok összhangzatos együttműködésével, a nemzeti aspirációknak térengedésével érhető el, nemzetüknek naggyá és hatalmassá tételében keresnék államférfiúi nagyságukat. A vadhajtásokhoz hasonló ilyen államférfiak csakis másoktól kölcsönvett hatalom silány vigécei lehetnek, de nem egy nemzetnek nagyjai. Ugy látszik, ennek a nagy világháborúnak előidézésében is, eltekintve a kulturátlan orosz birodalom elnyomott páriáinak öntudatlan közreműködésétől, egyfelől a vadhajtáshoz hasonló és tultengésben lévő cári hatalom silány végrehajtói, másrészről a demagógia által növelt angol és francia, királyi hatalommal dolgozó despota államférfiak, a hozzá még kalmár lelkű Grey-ek s a francia ledérségben meghízott Poincárék a főbünösök! Jól esik látnunk, hogy a világháború ellen táborában velünk a vallás és erkölcsi erényekben tündöklő német vezető-politikusok és világraszóló hadvezetői tudással biró katonai nagy államférfiak, élükön a nagy császárral s ujabbi csatlakozásukkal a mohamedám vallás cultuszának is előtérbe állitásaval — a hazájuk, nemzetük és a velük testvérnemzelek függetlenségeért élni-halni kész török vezető férfiak vannak s hogy ennek a szövetségnek tényezői igazán e nemzetek erkölcsi és igazság érzete által vezéreltetve küzdenek nemzetükkel teljes harmóniában a más nemzetek és emberi fajok elnyomásából szinte lopvást naggyá lett angolok, moszkoviták s a társadalmi és állami rendet titkos társulásukkal és szövetkezésükkel patkány módjára átfúrt belgák és franciák ellenében! Jól esett látnunk a rokonérzésünkkel és bajtársi szeretetünkkel karolt nagy német birodalomnak a napokban itt Nyíregyházán idéző néhány katonáját látnunk az ő egészséges, daliás, testi szervezetükkel és önérzetes maguktartásával. A magunk sok szép nemzeti jellegzetességének megtartása mellett — szinte szeretnénk egyéb polgári jó tulajdonságaikban, önérzetességükben s nemzeti öntudatuknak kiterjesztésében hozzájuk hasonlok lenni. Przemysl-i csatadal.' Esik eső, nyakig vagyunk a sárba, Przemysl-nél hull a muszka rakásra. Szeretne ő a városba betörni, Magyar honvéd alig győzi lelőni. Sok a muszka, kevés itt a várőrség, Észreveszi ezt az orosz ellenség. Tizenegyes werkhez viszi ágyúit, S ezerszámra küldi ránk lövegeit. Mint förgeteg hull a gránát a várba, Srapnel robban s hull a magyar bakákra. De a honvéd bátran megállja helyét S célba veszi a muszkának a fejét. De az őrség egyszer mégis kifárad, Várparancsnok ur üzen a bakáknak : Jó fiaim a várat ne hagyjátok, Négy nap múlva segítség jön hozzátok. Nem is kellett aztán több a bakának, Szuronyt tűzve megy neki a muszkának. A Csaszlcóczi századja ment előre, Elhullott egy pár jó fiu belőle. *) A „Tábori Újság" 18-ik 'számábó

1. Mire megjött a várba a segítség, Be sem várta, futott már az ellenség. Negyvenezer emberét elveszítve, Kedve elment betörni Przemysl-be. Napfény derül s elborítja a várat, Százados ur behívja a bakákat : Azt üzeni ősz királyunk tinéktek, Isten áldjon derék magyar honvédek! Medgyesy Kody, őrvezető. i este. Irta: Vas Sándor. A kis falura lassan leereszkedett a csöndességet hozó, bánatos, holdvilágos este. A petroleum lámpa vöröses fénnyel világítja meg a fehérre meszelt tiszta kis falusi szobát. Csendes minden. Az anya gyermekeivel szentelt, szomorú csendességben ül a kemence mellett és lelke merengve egy férfin csüng, ki harmadik hónapja már, hogy könyes szemmel bontakozott ki ölelő két karjából; . . . harmadik hónapja már, hogy hallotta az édes, szomorú suttogást : Isten veled, Isten veletek. És most már lombhullás, virághervadás van. Minden, ami még akkor ifjú, ami még akkor zöld volt, kezd átváltozni őszre, bánatos, szomorú elmúlásra. De a hang, az akkori hang, a suttogás még mindig a fülében cseng; az ajkán még ég az elváláskori biborcsók és minden olyan szokatlan, mint akkor nap volt; a ház, a bútorok, a gyerekek ártatlan, mosolygó arca, kik minden este elrebegik: Adjon az Istenke jó éjszakát a mi édesapánknak; minden, minden olyp.n nem szívesen látott, olyan idegen. S önmaga is. A szive, mely lázasan lüktet, a gondolata, mely hős csaták teghősebb vitéze körül forog, s a hangja, mely a gyöngéd szeretet hangjából a felelem, a féltés, a rettegés hangjává változott át. Pedig ma jött tőle levél. Tőle a hőstől. Már tizedes, pedig csak mint közlegény ment el hazulról. De irja, hogy már tizedesnek lép. tették elő. Bizonyára mert vitézebb, mert különb volt mint a többi ... És nézi, olvasgatja : „Csak nagyon vigyázz a gyerekekre" . . . ő ne vigyázna! . . . a gyerekekre, kiket egyedül mondhat a magáénak ... A Pistára, ki már a betűket tanulja; hiszen a neve is az, ami az apjáé ... s az arca is . . . piros, egészséges. És mindennap megkérdi: Mikor jön haza édes apánk? ... És a kis totyogó Marira, ki selypítve gagyogja : vásáron van az édesapám ? . . . Hósapka-gyapjufonal továbbá had egjobb mi savonültak részére a9só-ruhák, keztyük, harisnyak, has-, térd- és érmei eg it ők szvetmpfpn terek, kötött kabátok stb. a iegllloBGy nagyobb váSasztékban kaphatók nŐh és férfi-divatáruházában Telefon: 12 9. sz.