Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 53-104. szám)

1914-11-01 / 88. szám

abból oldalt ugrik ki egyik-másik, akiket azután szintén puskatussal igazítanak helyre, úgy, hogy az egész siető tömeg, megveszett patkányokra emlékeztet. Egy nyurga fekete paraszt szemmel láthatólag elfáradt. Vastag fehérposztó nadrágja egész térdig sárral és csatakkal bepiszkítva. A félrecsapott, széles karimájú kalap alól fekete haja elcsapott fürtökben lóg le dühtől és fájdalomtól megkinzott arcába. Egy lépéssel visszamarad és hátra néz arra a szálas katonára, aki puskával kezében a nyomában Hpked. Mondani akar valamit, talán tiltakozik is, mert látom, amint kinyitja a száját, de feleletül puskatust kap, egyet, kettőt, hármat, mig a nyurga paraszt támolyogva áll be ismét a csapatba. Igy megy ez végig az utcán. Veszem a kalapom és köpenyem, és kimegyek az utcára és odaállok egy zsidó mellé, aki átkokat szór a tovasiető ruthénekre, mert a russzofil ruthének és a zsidók itt is halálos ellenségek. A ruthének ugyanis a kozákok megérkeztével azonnal kirabolták Nagybocskón a zsidókat. A banda legtöbbje még azokat a lopott edényeket és tárgyakat tartja a kezében, amelyekkel a zsandárok meglepték és most a katonák nem engedik eldobni. Még sohasem láttam ilyen csordát és sohasem tudtam, hogy egy béna ilyen tempóban tud szaladni, talán maga sem hitte azelőtt. Én is ott siettem velők, ezek mellett a rablók és fosztogatók mellett, akik talán magukban véve ártatlanok, csak az oroszok apostola csábította el őket és igy szólok magamban ! „Ilyen nagy az emberi nyomorúság, ilyen nagy az emberi nyomorúság!" A csordát behajtották abba az utcába, ahol a fogház volt és nemsokára bezáródott mögötte a nehéz kapu. Midőn visszatértem a kávéházba, hozzám jött Dr. Illés és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megnézni a fogházat. Elindultunk hát. Ott találtam a köves folyosón az űzött hordát szorosan egymás mellett, ép úgy, mint mikor az utcán futottak. Nedvesség és piszok terjedt szét ülőhelyükről a beton padozatra. Egy öreg asszony jajgatott, néhány fiatal leány sirt, és az egyik öreg paraszt magyarázgatni kezdte a főügyésznek, hogy ők semmit sem csináltak. A szögletben ott hevert a nyurga fekete paraszt. Ezek

t

pa parasztok — hiába tagadják — a kozákok védelme alatt saját honfitársaikat és azok házait fosztogatták ki. Dr. Illés Andornak igaza volt a ruthén-pörben, mikor vádiratában azt mondta, hogy „ázsiai magot" vetettek el a monarchiában, melyet gyökerestül kell kitépnünk. Azért nem kell hinnünk, hogy az összes ruthének megkótyakosodtak a pánszláv eszméktől ; igen sok hű fia maradt a monarchiának és ott küzdenek hősiesen a honi sereg sorai közt. Még nehány^más fogház lakóval is megismertettek, akik közül az egyiket különössége miatt megemlítek. Egy orosz volt. Két évvel ezelőtt jött már M.-Szigetre és mikor most az oroszok megjelentek, mint az ő bizalmi emberük lépett föl, együtt kocsizta be az ezredessel a várost és mindenben szölgálatjukra állott. Az oroszok elvonulása után azonnal elfogták. Hogy felakasztják-e még nem tudom, dé most igen rövid az út az akasztófáig. Nem bánnám, ha ezt az emberi korcsot minél előbb a kötélen látnám, mert ördögibb arcot ritkán láttam még. De Illés majd kideríti az igazságot! Fordította L. B. A Szabolcsvármegyei Tanitó Egyesület Köre. Meghívó. A Szabolcsvármegyei Tanitó-egyesület választmányánák f. év november 4-én délután 3 órakor Nyíregyházán, az ág. ev. központi iskola helyiségében tartandó rendes gyűlésre. Tárgysorozat: 1. Az egyesület működéséről időszaki jelentés 2. A tanítói gyűlések megtartására vonatkozó 94121. számú miniszteri rendelet. 3. Szabolcsvármegye kir. tanfelügyelőségének 997, 1397, 2160. számú megkeresése. 4. A Hunyadi-Tanitók-Háza alapítványának befizetése tárgyában intézkedés. 5. A folyó évre meghirdetett irodalmi pályázat eredményéről jelentés. 6. A hadbavonult egyesületi tagok családja érdekében tett intézkedések előterjesztése. 7. Számvizsgáló-bizottság jelentése az egyesületi pénztár számadásáról. 8. Az 1915. évi költségvetés megállapítása. 9. Indítványok tárgyalása. Kelt Nyíregyházán, 1914. október 28-án. Orsovszky Gyula, Fekete István, elnök. jegyző. Mikor lesz már elég? Önkéntelenül is ez a kérdés tolul ma százaknak és ezreknek az agyába, látva és tapasztalva azt a napról-napra fokozódó élelmiszer drágaságot, amely a háború nyomán mindinkább fokozódik, s amely hovatovább elviselhetetlenebbé teszi az emberek megélhetését. Amidőn már csordultig telt a pohár s alattomos ellenségeink egy gazmerénylettel betetőzték aljas *vakond-munkájukat s a rajtunk elkövetett sérelmek hosszú lancolatát megtorlandó, megharsant az egész országban a legmagasabb hivó szó: az ország apraja-nagyja örömláztól égve s mintegy lidércnyomástól megszabadulva sóhajtott fel, hogy végre itt az idő, amikor már vége szakad annak a nyomasztó gazdasági helyzetnek, melyet a külpolitikai bonyodalmak okoztak és büszkén, elszánt daccal vonultak hadba ezrek és ezrek; — akkor nem gondolt senki sem arra a nehéz napokra, melyeket az itthon maradottaknak is át kell szenvedniök. A haza iránti szeretetnek abban a gyönyörűen magasztos perceiben nem gondolt senki sem arra, hogy mig a hadfaavbnultak életükkel és vérükkel áldoznak a haza szent oltárán, addig az itthon hagyott feleségeik, gyermekeik és más hozzátartozóik védtelenül lesznek odadobva az élelmiszer stb. spekulánsoknak. Ma már ez sajnosan tapasztalt tény. Csaknem naponként emelkedik a liszt, a hús, a kenyér, só, zöldség, a tüzelő anyag s minden egyes közszükségleti cikknek az ára, s ha még ez tovább is igy tart, ma még nem látható, de könnyen elképzelhető következményei lesznek a tél folyamán, különösen akkor, ha beáll a ma is pangó iparágakban a teljes munkanélküliség. Fájó szivvel gondolunk az elkövetkezhető időkre s mindinkább fölvetődik a kérdés előttünk, hogy mikor lesz már elég, mikor telik be már feneketlen zsákjuk a mindig, mindenkor és mindenből profitot hajhászó spekulánsoknak ? A kétségbeesés nehéz perceiben csak egy reményünk van még — mint a Végtelen tengeren bolyongó sajka utasánaü a világító őrtorony tüze — s ez a reménységünk városunk hatóságában összpontosul. Tőle várjuk, hogy erélyes kézzel lát hozzá a mindinkább nyomasztó kérdés rendezéséhez, s még idejekorán megállj-t kiált a határt nem ismerő spekulánsok üzelmeinek; mert hiába vannak a különféle rendszabályok, az csak irott malaszt marad mindaddig, mig csak annak betűszerinti betartásáról gondoskodva nincs. Hogy csak egy esetet említsünk a sok közül: itt van a piaci rendtartási szabályzat, ez világosan előírja, hogy közvetítőknek, illetve a kofáknak reggel 9 óra előtt nem szabad élelmiszert vásárolni. Ám a kofa ész leleményesebb minden §-nál, nem viszik ők el az árut 9 óra e)őtt a termelőtől a piacon, hanem szépen megalkusznak az eladóval s felpénzelik a megveendő árut, s csak 9 óra után viszik azt el; természetes, hogy amikor a fogyasztó közönség venni akar valamit, hát folyton hangzik a stereotyp válasz, hogy: el van adva. Ilyen, s hasonló fogások alkalmazásával természetes aztán, hogy az élelmicikk nagy része csak közvetítés utján jutva a közönséghez, tetemesen drágábbá válik. Hisszük és reméljük, hogy városunk hatósága, — melynek minden közügy iránti jóakaratú figyelmét már számtalanszor tapasztaltuk — a jelen esetben sem fogja tétlenül nézni az ilyen üzelmeket s erélyesen a körmükre koppint a jogtalan anyagi hasznot harácsolni akaró spekulánsoknak és kofáknak ! —n —c. I háború. Varsó alatt . . . Zizegő falevelek hullása idején, a fehér sas egykori birodalmának fővárosa előtt ágyu szörnyetegek izzó lövegei szántják a földet s az oly sok vérrel áztatott lengyel hon talaján ma is vérrózsák fakadnak. Nemzetek népeinek küzdelmes tusája # közepett, gránátok végzik az őszi szántást ; a barázdák közzé forró, meleg vér hull, szabadságért küzdő népek drága vére s e vér megtermékenyíti az anyaföldet, mely majd ha a kikelet eljö, meghozza gyümölcsét. A kancsuka-császár várai remegnek, s az öreg Sándor-citadella cellái, melyben oly sok jogért küzdő ifjú forradalmár pusztult már el, nem tudják, liogy mikor jő el a közeli idő, melyben megszűnnek szolgálni barbár urukat, a zsarnokság gyilkos koronását. Előre törtető hősi, bősz hadakat csókoló őszi szél szárnyán ágyuk dörgésének, fegyverek ropogásának zaja száll tova s kimúlt harcosok hideg testein keresztül halad célja felé a hatalmas végzet és a cárizmus által elnyomott népek leikeiben titkos sejtelmek érzése támad és hiszik, hogy valóra vált a • felszabadulásnak boldog reménye. . . És Petrográdban sápad a béke cár s szentképeket hordozva — ő, az ó-orosz vallás legfőbb szentje — megáldja és harcba indítja kiéhezett népéből toborzott ujabb katonáit ; nem törődik milliók életével, csak hogy megmaradjon szennyes érintetlenségében az ő bűnös hatalma, hogy újra meg újra legyilkoltathassa népe százezreit. Hiába minden! Liajong, Mukden, Portarthur újra * kisértenek! Hiába a sárgák szövetsége! A mi katonáink, Árpádnak s a hét vezérnek bátor unokái új, nagy és véres Liajongokat és Mukdeneket teremtenek. Varsó büszke, gőgös erődeinek Portarthur sorsára kell jutniok! Egy Stöszel kevés a történelemben! Mi a németekkel egyesülve, újakat akarunk teremteni! Varsó alatt nemzetek küzdelmes tusája során gránátok végzik az őszi szántást, ennek barázdáira szabadságért küzdő hősöknek forró vére hull; a hősöknek vére termékenynyé teszi az anyaföldet, melyből kikeletkor magasba szökken majd a szabadság fája. K. K. Mai távirataink a következők: (A „Nyirvidék" eredeti távirata.) Budapest, október 30. Hivatalos jelentés érkezett este 6 óra harminckor. OroszLengyelországban a harc tegnap is szünetelt. A San alsó folyása mentén Wiskotól délre a folyón átkelt nagyszámú ellenséges haderőket heves ütközetek után visszavetettük. Stary Sambornál ágyutüzünk orosz lőszerraktárt levegőbe repített. Ezen helyiségtől nyugatra fekvő magaslatokon minden ellenséges