Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 53-104. szám)

1914-10-08 / 81. szám

jóváhagyattak s az egyesek kérvényei meg­nyugtatóan elintéztettek. E helyen, a legnagyobb sajnálattal említem meg, hogy a pár hónappal ezelőtt még viruló jó egészségnek örvendező egyik lelkésztársunk és tanácsbiránk, Ormós István eperjeskei lelkész úr váratlanul ért sze­rencsétlenség miatt, testi erejében annyira meggyengült, hogy káplántartásért kellett fo­lyamodnia, amelyre való igényét közgyűlésünk legőszintébb sajnálkozásának kifejezése mellett meg is állapította. Közgyűlésünk utólsó tárgya után ismét csak a háború borzalmaival s gondjaival járó aggodalmak ejtették foglyul akaratlanul is lel­künket, de bízva az igazságos Isten oltalmában, önkéntelenül is ajkainkra vettük az éneket: „Érős várunk nekünk az Isten és fegyverünk ellenség ellen." Ének után közebédre gyültünk, ahol a máskor cigányoknak adott filléreket, összesen 38 koronát a nyíregyházi vörös-kereszt egylet kórháza javára szedtük össze, és kül­döttük el s ebéd után azzal a jóreménységgel búcsuztunk el egymástól, hogy legközelebb már a háború borzalmaitól s aggodalmaitól menten, örvendező szívvel s a béke áldott nyugalmával gyülekezhetünk ismét össze anyaszentegyházunk építésére. Keresztesi László. A hazáért! A forró honszerelem kiapadhatatlan láng­jával áldozzon most minden ember, szebb boldogabb jövőben vetett hitben a hazáért! Áldó? a katona kint a harcmezején, minden csepp kihulló magyar vér áldása lesz ennek a földnek, a melyből a szabadság párája most tör az égre fel a hadak útjáig, ahonnan a magyarok Istene vezérli népét a nagy diadal felé. Áldoznunk kell nekünk is, kiknek a hivatás s az osztályrészül jutott sors szellemi és anyagi erőink legjavát késztet a haza oltárára vinni! i Tetteinkben álljon itt buzdításul az özv. Gróf Forgách Lászlóné neve, aki honszerelmének ragyogó jeleként, azon felül, hogy a minden irányban megindult hazafias actiókban tetemes anyagi hozzá járulásokkal vesz részt; mándoki kastélyát mintegy húszezer korona költség­előirányzásával a hadban megsebesült hősök számára kórházzá alakította át, felszerelve azt teljesen modern gyógyítási eszközökkel. Ébben a kórházban huszonkét sebesült katona kap a hadjárat befejeztéig teljes kényelmet, naponta ötször bőséges és kitűnő táplálékot, ruházatot, szivart, cigarettát, szórakoztató köny­vedet és újságokat. A nemes szivü grófné a sebesültek ápolását és gondozását maga vezeti páratlan kitartás­sal, gyöngédséggel. Ezen fáradozásaiban méltó vetélytársa az ifjú Forgách Erzsébet Comtesse, mint főápolónő, kinek rendelkezése alatt két okleveles ápolóné és két más ápoló nő áU kik az uradalom orvosának Sziklásy doktornak segítségével a gyógykezelést s a sebek kötözését napont* a legnagyobb körültekintéssel végzik. A súlyosabb sebeket szükség szerint meg­röntgeneztetik. A gyógyult katonák pedig a harcba való visszavonuláskor mindannyian hó­sapkát, hasmelegitőt, kesztyűket és érmelegitőt kapnak. Valóban megkapó e két mágnás hölgy oda­adása és önfeláldozó készsége, akiknek most a haza sorsán csügg minden gondolatuk s minden tettükön a legnemesebb emberies érzés ragyo­gása csillog. Áldozzunk mindannyian! akinek két aranya van, az egyiket adja oda a hazának, akinek két kenyere van, az egyiket adja oda a szűköl­ködőknek ! Nézzetek a mándoki kastély ormára, ahol példaadásként leng az őszi avar fölött a veres keresztes zászló, gondoljatok testvéreinkre, akik elmentek győzni, vagy meghalni e szép magyar hazáért. És ha mindnyájan meg fogjátok érteni s érezni fogjátok szükségét az áldozásnak, nincsen hatalom, a mely szent ügyünket meggyőzni tudná! • (Uti jegyzetek.) Karcsú hófehér hajónk „Konung Gustav" gyorsan szelte az augusztusi napsugárban a Balti-tenger sima kék tükrét. A távolságmutató lázasan jelezte a megtett utat, mig a propel­lerek verte fehér tarajos hullámok lassan osz­lottak szét a beláthatlan víztömegben. Á hajón szokatlanul csönd volt. Máskor angol turisták lábatlankodnak mindenfelé és a tőlük megszo­kott hidegvérrel foglalnak el minden jó helyet és gyors, hangos beszédjükkel teszik kellemet­lenné az utazást, most minden csöndes a nagy hajón. Néhány kései német menekülő utazik családjával az első osztályon, egy-két svéd kereskedő és jó magam. Persze csak a háború­ról folyik a beszéd és kipirult arccal olvassák a németek az ujabb győzelmi híreket a francia harctérről. Lent a hajó gyomra, ahol máskor a Berlin- Stockholmi vonat pompás Pullmann kocsijai sorakoznak, most tömve volt szürke teherkocsikkal, melyekben halat és miegymást szállítottak a német hadsereg számára. Itt lent 3—4 német család kuporodott össze apró gyermekeikkel, a családfőt fogva tartották Oroszországban és őket kis batyujokkal a svéd határra toloncolták. Augusztus 10-ike óta sok ilyen menekülő családot láttam ; németeket és oroszokat, akik a semleges Svédországban talál­koztak. Volt nap, midőn négy-ötezer orosz menekült utazott át Stockholmon. Ezekkel történt — amint beszélek — hogy Avesta állomáson, ahol megvacsoráztak, a vasúti vendéglős összes evő eszközeit, tányérjait és poharait magukkal vitték, ugy, hogy a követ­kező állomáson, midőn sürgönyi rendeletre a rendőrség kutatást tartott a vonatban, kosár­számra szedték össze az ezüst kanalakat és villákat, sőt sok orosznak a mellénye alól húz­ták ki a porcellán tányérokat. Az oroszok hát kissé félremagyarázták a svéd vendégszeretetet. Dél volt, midőn megláttuk Rügen szigeté­nek fehér krétaszikláit. A németek egy cso­portba álltak és könnyes szemmel, reszkető kezekkel virágokat (iobáltak a már német ten­gerbe. Éles fordulat és megláttuk Sassnitz fürdő hegyoldalba épített pompás hoteljeit és magán­villáit. Minden házon német lobogó lengett, de a kikötő üres volt és a partról is hiányzott az ezernyi-ezer fürdővendég. A kikötőben csak egy nagy fekete hajó vesztegelt, alig ismertem rá az egykorú hófehér nagy személyszállitó német gőzösre, a Königin Viktóriára. Most' ezt is besorozták és fölvette a szürkés-fekete hadi­hajó egyenruháját. A rakparton hosszú sorban automobilok álltak, most szá'Utották vissza a malmöi kiállításról. Kiszállva alig vettük észre, hogy háborús országban vagyunk. Csak annyi különbség volt, hogy az útlevelünket is be kellett mutatnunk és hogy nem kaptunk gyors­vonatot, hanem csak személyt, amelyről azon­ban nem tudtuk, hogy meddig megy. A vonat ablakain mindenütt figyelmeztetés, hogy az utasok maguk védelmezzék a hidakat és alagutakat az esetleges belopózkodott kémek merényletei ellen. A vonat lassan haladt előre, minden kis állomásnál, olykor őrháznál megállt s várta a jeladást. Ezelőtt alig két hónappal pompás D—zug-gal száguldottak át a Rügen síkságon, most nem tudjuk, vájjon estére Ber­linben leszünk-e ? Hja, a háború és útitársaim mohón kérdezősködnek a svéd nép hangulata felől. Egy-két, átszállás után végre berlini vona­tot kaptunk. Nekünk még szerencsénk volt, mert, akik Hamburgba utaztak, azoknak estig kellett várni a csatlakozó vonatra. A kocsiban, ahova beszálltam, nem régen katonákat szállítottak, mert még rajta voltak bár elmosódva a német katonák tréfás krétasorai és karikatúrái. (Väter­chen Gar wird ohne Seife rasiezt; Russisches Salat 10 pf; Auf ein Schlag 2 Fr. u. 1 R. Nach Petersburg . . . stb.) Angermündénél egy búcsúzó katonavonat­tal találkoztunk. A két ezer egyforma német tábori egyenruhába (szürkés-zöld) öltözött gya­logosok boldogan itták a friss tejet, amit hó­fehér kötős vöröskeresztes hölgyek hordtak elibük. A trombita fölharsant és a katonák sietve ugrottak föl a vasutikocsikba. A vonat lassan megindult Észak-felé és ezer meg ezer ajakról hangzott föl a diadalmas ének : Deutsch­land, Deutschland über alles .... A hölgyek rózsákat szórtak a távozó vonat felé és nem­sokára már messziről elhalóan visszhangzott a német nemzeti dal. Ami legfőképpen meglepett, hogy sehol sem lehetett az állomásokon sört kapni. De nemcsak a katonák nem ihattak szeszes italt, hanem egyáltalában majdnem minden német állomás területén el van tiltva a szeszes italok árusítása. És az a német polgár, aki máskülön­ben mindennap megissza a maga néhány krigli helles-ét (világos sör), most boldogan szürcsölte a hosszú utazás alatt a szelid limonádét. A jelzett időnél alig 10 perccel későbben robogott be hosszú vonatunk a Stettiner Bahn­hof üvegcsarnokába. Mindenütt a régi rend s csak a sokféle egyenruhás katona emlékeztetett a háborúra. Kint a föllobogózott utcákon nyüzsgött-zajlott a berlini élet. Te erőteljes Berlin, hiába csúfol téged a degenerált manikűrözött sápadt párisi nyárs­polgáriassággal, hiába rajzolják a hetyke szikár csontú londoniak derék polgáraidat a habzó sörös kancsó mellett, te erős, fiatal Berlin, biztos léptekkel haladsz előre. Minden év ujabb babérlevelet tűz homlokod köré s minden év­ben uj utcák nyílnak, uj palotasorokkal. Milyen is a háborús Berlin ? Derült, vidám ; érdeklődő, de nem izgatott, bizó, de nem elbizakodott. Az utcán minden kirakatban és kávéházban egy-egy hatalmas térkép, melyen apró zász­lócskákkal jelölik ki a csapatok vázlatos állását. Persze minden térképnek akad nézője és ilyen­kor akad stratéga is, aki botjával mutogatja a német hadsereg logközelebbi mozdulatait, hogy Belfort, Páris, London és észak felé Varsó és Szt.-Pétervár. A boltokról eltűntek az angol, francia és orosz felírások. A kávéházak siettek idegen cimtábláikat megváltoztatni és a hatálmas Pica­dilly, a pompás kávéház-palota bejárata fölött „Vaterland* tölirás ékeskedik. Mindenütt zász­lók, a német trikolor testvériesen ölelkezik össze az osztrák feketesárgával, csak magyar zászlót alig láttam. (Talán nem is láttam ?) Mig máskor estefelé valósággal nemzet­közi jelleget kap a sok nyüzsgő, hiábavaló és bámészkodó idegentől a Friedrichstrasse, most teljesen a németeké. Máskor francia, orosz, angol*beszéd hallatszik mindenfelől, most csak a nyugodt ritmusu német szó hangzik és csak olykor ütötte meg fülemet egy-két magyar hang. (Mert a magyarok legnagyobbrészt ott maradtak). Unter den Linden­en, ezernyi-ezer ember tolong. A fehér padokon sürü egymás mellett ülnek és olvassák a külön kiadásokat. Az ujságárusok és jelvényt árulók kiabálását olykor-olykor félbeszakítja egy-egy élesebb autó'tülkölés. Ilyenkor mindenki arra felé fordul. Hátha katonát szállítanak ? És ha tényleg végig robog egy katonákkal megrakott virágos autó, tízezer szájból tör elő a Hurrá ! Hoch Deutsch­land ! Die deutsche Armé und die deutsche Marine lebe !" A nyári mulatók és mozik lénye­gesen átalakultak. Az idegen táncosnők és varieté dámák eltűntek és minden nyári mulató vagy hazafias mozivá vagy dalkörré rendez­kedett át. Csakis katonafilmeket mutatnak be és közben-közben a harctérről érkezett legújabb híreket vetítik a vászonra, mire a zenekar rázendít a Wacht am Rhein-re és az egész közönség együtt énekli. A pazar fénynyel be­rendezett Admiralspalast, a nagyszerű jégpalota, melynek tükörsima műjégpályáján még julius hónapban esténkint káprázatos balletteket mu­tattak be és műkorcsolyázók végeztek nyak­törő gyakorlatokat, most kedélyes német sörház szabad bemenettel. Csak a százsugáru szökőkút emlékeztet a jégpalotára, melynek színes sugarai között egymásután jelenik meg Vilmos császár, a császárné, a trónörökös, Ferencz József, a bajor király stb. mellszobra és a közönség fölállva, fáradhatlanul énekel. A nappali Berlin különben ép oly szor­galmas, mint máskor, mindenki siet a munkája

Next

/
Thumbnails
Contents