Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-06-07 / 46. szám

4 45-ik szám. JSÍ

Yí

R¥IDÉK 1914. junius 4 Vége lévén a tűznek, hazamennek a tűzoltók s a betört üveglapot mással cserélvén ki, be akarják a jelző szekrény ajtaját csukni. Ezt mindaddig nem tehetik meg, mig az óramüvet fel nem húzták s a jelzőkészüléket rendbe nem hozták. Tehát ki van zárva, hogy feledékenység következtében a tüzjelzőkészülék rendbe ne legyen. Orsóvszky István vállalkozó, aki nagy ambíciót helyez abba, hogy ezen Magyarországon első amerikai rendszerű tűzjelző készülék kiválóan pontos legyen, már megkezdte építését, sőt a huzalok már ki is vannak húzva. Julius elsején már működni fog, bár még a vállalkozó üzemében, bogy kellőleg ki legyen próbálva. Augusztus elsején azonban már végleg át lesz adva rendeltetésének, azt hiszem, hogy azon jelszavunk megvalósításában, „Istennek dicsőség, egymásnak segítség" b-nnünket erősen támogatni log. Ha még hozzávesszük azt, hogy az újonnan beszerzett szintén az utolsó szegig magyar gyártmányú benzin mótoros fecskendőt, mely Köhler István budapesti gyárost dicséri, megment bennünket attól, hogy a közönség jóindulatú közreműködését vegyük igénybe a szivattyúk hajtására, de megment attól is, hogy a tűznél megjelenő kíváncsi tömeg munkánkban gátoljon, elérjük azt, hogy a tüzesetek legfeljebb a legközelebbi szomszédokat, de semmi esetre az egész várost fogják izgatni. Midőn ezen tüzoltókészülék ismertetését közkézre adom, hálás szívvel mondok köszönetet Nyíregyháza város nemeslelkü s áldozatkész képviselőtestületének s annak vezetője Májerszky Béla polgármester úrnak, kik kiváló tapintatuk s áldozatkészségükkel oda fejlesztették ezen intézményt rövid 15 év alatt, melynek párja Magyarország hasonló városai közt egyáltalában nincs. Magamat és egyesületem minden tagját továbbra is Nyíregyháza város nemes szívű s áldozatkész polgárainak jó indulatába ajánlva tisztelettel maradok: Dr. Konthy Gyula, tűzoltó parancsnok. Porubszky Jenő emlékezete. Tegnapelőtt délután temették el nagy részvét mellett Porubszky Jenőt, a debreceni kir. ítélőtábla volt elnökét Pöstyénben. A temetésen részt vett a debreceni birói kar nagy küldöttsége is. A kiváló férfiú elhunytának alkalmával foglalkozott Debrecen város tanácsa is, amely részvéttel emlékezett meg. Porubszky Jenő haláláról. Emlékét jegyzőkönyvbe iktatta és az elhunyt özvegyéhez a Vass Károly dr. jegyző által fogalmazott meleghangú részvétátiratott küldte: Méltóságos Asszonyunk! Debrecen sz. kir. város tanácsa mély megrendüléssel értesült Méltóságod férjének hosszas szenvedés után mindnyájunk igaz sajnálatára bekövetkezett elhalálozásáról. Megilletődve fogadtuk a lesújtó hírt, hogy Porubszky Jenő immár elköltözött az élők sorából és igaz együttérzéssel gyászoljuk a fényes érdemű férfiút, akinek elhunyta nemcsak a magyar igazságügynek, de városunknak is, ahol élete utolsó éveit töltötte, mérhetetlen gyásza és vesztesége. Csak nemrég örült e város közönsége annak, hogy a megboldogult nagy férfiút az igazságügy terén szerzett érdemeiert a legfelsőbbj kegy kitüntetésben részesítette, s most pedig gyászba borult szívvel állunk meg a nagy halott ravatalánál. Méltóságos Asszonyunk megboldogult nemes lelkű férjének emlékét jegyzőkönyvünkben örökítettük meg, s amidőn ezt Méltóságod tudomására hozzuk, vagyunk Debrecen sz. kir. város tanácsa nevében tisztelettel Debrecen, 1914. junius 4-én. Kovács József polgármester, Dr. Vass Károly jegyző. Részvétiratot intézett a tanács a kir. ítélőtáblához is. A tanitóplés visszhangja. Jámbor tanitó testvérem, ugy tehetünk, mint a medve Pál napján, t. i. ha mosolygós, derült idő van, akkor visszahúzódik a barlangjába és tovább nyalja a talpát. Ugyebár, igazam van. Hisz olyan gyönyörű, verőfényes januáriusban élünk az esztendő mind a tizenkét hónapján keresztül, hogy szebbet, ragyogóbbat elképzelni sem lehet. Mert oly magasan állók örködnek felettünk, mint az igazi nap. Szörnyen vigyáznak, hogy valamiképpen egymásban és magunkban beszédekkel kárt ne tehessünk. Rendeletet kaptunk, hogy gyűléseinken ellenőrizzenek bennünket, nehogy — Isten ments — politizálni is merészeljünk. És mindezt atyai jóindulatból, túláradó szeretetből nyájas mosolylyal és irántunk való „igazi" érdeklődésből teszik. Ámde ez a jóindulat, ez a szeretet, ez a mosoly és érdeklődés éppen olyan talmi, éppen olyan erőltetett, mint a januáriusi nap mosolya . . . hogy mehetünk tőle vissza a barlangba jámbor tanitó testvérem és ... és ... ! Eh! De felhagyok szatirikus hanggal: beszéljünk komolyan. Legelőször is azt szeretném bizonyítani, hogy van jogunk beszélni bárhol, bármikor és bármiről. Egyesületi alapszabály ide, egyesületi alapszabály oda, legelőször is az ember „emberi" jogát kell tekintetbe venni; azt a jogot, amely élni és megélni készti az egyént. Ha egyszer szúlettem és nem haltam még meg, tehát vagyok. Ebből a tétéiből kiindulva, nagyon sok következtetésre juthatunk. De csak egynéhányat! Ha tehát vagyok, élnem kell. Mindenki, aki csak él, a legjobban szeretne élni. Az hiszem és vallom, hogy ez a legbecsületesebb önzés. Az egyik szép ruhákban, a másik csillogó ékszerekben, a harmadik dus lakomákban, ki a művészetekben, ki a tudományokban, ki pedig a nagy haszonban találja meg teljes kielégülését. Az egyiknek éppen olyan joga van az egyikhez, mint a másiknak a másikhoz. Például — bármily furcsán is hangzék — a zsugorinak épp olyan joga van a koplaláshoz és aranyaiban való gyönyörködéshez, mint teszem fel annak, aki egy nagyértékü sz

!ndarab előadásához vált jegyet és annak a szépségeiben keresi az élvezetet. A kielégülés egyenlő a boldogsággal; a folytonos kielégülés az örökké tartó boldogsággal. Hogy tehát nekem a boldogsághoz, vagy másképpen kielégüléshez jogom nincs, ezt állítani és rám erőszakolni, a lehető legnagyobb barbarizmus. Amikor én az utat és módot keresem a boldogsághoz, amelyhez pedig éppen olyan jogom van, mint bárkinek, engem abban megakadályozni annyit tesz, mint merényletet elkövetni az életem ellen. De nehogy valaki félre értsen, ide jegyzem, miszerint csakis a becsületes munkából eredő boldogságot értem. Most már, ha beszélni akarok, előáll egy ur, aki sajnos nagy nyomás alatt van, ugy kell tennie, amint parancsolják, az mondja nekem : Nem engedhetem meg, hogy tovább folytassa a beszédét, mert a nagyméltóságú miniszter ur enyedik meg enyedik számú rendeletében, stb. Szóval lakatot tesz s számra, mert ha tovább beszélek, akkor rám fogják, hogy lázadó, anarchista vagyok. Pedig csak boldogságomat, a jogomat keresem, ami az enyém, egyes egyedül és elvitázhatatlanul az enyém és — még sem as enyém. Nem én vagyok a lázadó, az anarchista, én csak egy leigázott, a szabadság után sóvárgó, lázálomban égő és a boldogság után kicserepesedett ajakkal lihegő szerencsétlen ember vagyok. Meg aztán miért ne beszélhetnék, ha jót, hasznosat és okosat mondok, ezzel előbbre mozdíthatom nemcsak a magam boldogulását, hanem közvetve a tőlem legtátávolabban eső embertársam boldogulását is. Ilyenformán nem árthatok senkinek és semminek. És ha ez igaz — aminthogy igaz is — akkor csak használok, a boldogulás felé törekvő utamban előbbre haladok és az egész nagy egyetemes emberiségnek is javára szolgálok vele. Egyetlen egy elfogadható, valamire valő érvet sem lehet felhozni arra, hogy nem szabad beszélni ... Az alapszabályra hivatkozni nagyon kicsinyes és együgyű dolog. Hisz még a korlátolt elméjű ember is tudja, hogy az alapszabályokból még csak egy darab kenyeret sem lehet levágni, de még csak egy fillér adóságot sem lehet kifizetni. Azt hiszem, elég ebből ennyi! Nézzük meg csak az érem másik oldalát is. Tulajdonképen azért irom le papirosra a keserűségemet, mert elmondani ugy sem lehet. Azonban a papiros annyira türelmes, pedig egészen lélek nélkül való valami, hogy még a legnagyobb és legigazabb igazságokat is szeretettel szívja magába. Az 1868. 38-ik törvénycikk revíziójáról olyan értelemben, hogy a tanítóképzés és népoktatás államosittassék — nem szabad beszélni, még csak mukkanni sem. Pedig hát kik volnának ezen törvény revíziójánál a legmegfelelőbb és legérdekeltebb munkatársak, ha nem a tanítók. Azok értenek is hozzá és a legteljesebb utmutatást is megtudnák adni; de, mert a felvilágosodotlság és felvilágosítani akarás jegyében indultak neki a nagy munkának, hát hallgatniok kell. Mily nagy kár pedig igy túlfeszíteni a húrokat. A nagy feszültség sok esetben katasztrófát okoz. Az összegyülemlett természeti erő micsoda rettenetes erővel tör ki időközönként és micsoda rémes pusztulást hoz a szerencsétlen vidékre. A természeti erők sohasem nyugosznak. Ez alól az ember sem kivétel. A lelkierő sem más, mint egy belső tűi, amely ki-ki szokott törni. Minden természeti, avagy társadalmi forradalom nyomán pusztulás jár, de nyomában egy uj, friss, erősebb és szabadabb élet indul meg. Erkölcstan francia isknlákban. Payot Gyula hírneves francia pedagógusnak van egy kitűnő erkölcstana, amely a francia tanítóság körében általános elterjedtgsének örvend. Payot erkölcstana hét főfejezetre oszlik. Az egyes fejezetek cimei ezek: I. Az emberi szabadság kiküzdése, mely az emberi gondolkodás és a társadalmi együttélés fejlődésével foglalkozik. II. Tetterönk, melyben az ember szellemi értékét fejti ki. III. A veszedelmek. Ez a fejezet az emberiség káros szenvedélyeit tárgyalja. IV. Energia az ellenséges hatalmak elleni küzdelemre. A munka. Itt az emberi munka szárnyat adó és fölemelő jelentőségét magyarázza és értékeli. V. A társadalmi együttműködés és a társadalmi kötelességek szükséges feltételei, vagyis az emberiség szociális értékének az elemzése. VI. Az egyéniség teljes érvényesülésének a feltétélei. E helyütt a társadalom szervezetéről beszél. VII. Bölcseleti kérdések, ahol a hit értékéről és az élet értelméről elmélkedik. Az alábbi szemelvények jelzik a mű irányát : 1. 5. Szerencsés örökösök vagyunk. Gondoljuk meg, hogy még egynéhány évezred előtt az emberek barlangokban laktak, tudatlanok és tisztátlanok voltak, mint az állatok. Ha ezzel az állapottal a haladást és azokat a felfedezéseket, amelyeket azóta tettünk, akkor méltán tarthatjuk magunkat szerencsés örökösöknek ! Csakhogy kötelességünk is, hogy a felfedezéseknek, a tudománynak és bölcsességnek, valamint a jóságnak és szépségnek azokat a kincseit, amelyeket elődeink halmoztak fel számunkra, — értékesítsük. I. 49. A könyv szabadító. Képzeljetek el egy műveletlen középkori parasztot, aki egyedülvalón élt a gazdaságában. Nem volt sem könyve, sem újsága és fogalma sem volt a földünk nagyságáról. Egyáltalán nem tudott arról, hogy egyebütt hogyan gondolkodtak és cselekedtek. Rabja volt a szokásainak, előítéleteinek es babonáinak. A könyvnyomtatás feltalálása véget vetett ennek az elzártságnak. A könyvekből a gyermek is, még a legeldugottabb faluban is, olvashatja a legnagyobb és legbátrabb gondolkodók Írásait. Mint a fogoly, akinek visszaadják a szabadságát, ugy megszabadul a lélekölő szokásoktól, az előítéletektől, a babonáktól, a zivataroktól való félelemtől stb., amely a tudatlanokat nyűgözi. Aki olvas, az részese az egész világ törekvéseinek, gondolatának és felfedezézeinek. V. 246. Hagyjunk mindenkit szabadon gondolkodni. Nincsen két gyermek, nincs két testvér, akiknek ugyanaz az izlése, ugyanazok a vágyai lennének. Igy nincsen két ember sem,