Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-24 / 42. szám

Sl 42-ik szám J#ÍOTIDBK. 1914. május 24 fokról fokra haladt előre egész az óhajtott cél eléréseig ; ma pedig a vándor rajok s csapatok az anyagi, főleg az erkölcsi sülyedés utjain tesznek nagy előhaladást, egész addig a pontig, hol az amerikázás gazdag tapasztalataival ruháztatnak fel véreink. A mult év decemberében — ha jól emlékszem — 922 egyén kért Szabolcsmegyében útlevelet, vagyis szabadságot arra, hogy elhagyhassa hazáját s el, ami legfőbb, édes otthonát! E rettenetes szám első hallására, melynél azonban még rettenetesebb is lehetett azóta, el tudjuk-e képzelni, hogy mit jelent a 922-es szám ? Azt a lesújtó igazságot, hogy ugyanannyi hajlék marad itthon árván ; mert vagy a kenyérkereső családfő indul el szerencsét próbálni, vagy pedig az itthoni munkában jelentékeny segítséget nyújtó gyermek hagyja el öregedő szüleit abban a reményben, hogy majd az uj világ valóra váltja a meggazdagodásról szőtt szép álmokat! Az a 922-es szám azt a megdöbbentő igazságot hirdeti, hogy a nagyvilág sikamlós utain elszóródó családok tagjaiban, részint a távolság, részint az uj környezet káros befolyása következtében meglazul az erkölcsi kötelezettség magasztos érzete s a szeretet addig összekötő kapcsa. Az otthonnak, a családnak az elhagyása tehát első tekintetre is megbocsáthatatlan bün önmagunk, szeretteink s magyar nemzeti társadalmunkkal szemben ! Mégis a magyar nép körében, ez idő szerint alig van népszerűbb eszme, mint a kivándorlásé! Látszólag erős érvekkel igyekeznek terveiket körülbástyázni az idegen világba tekintgetők ! . . . Hogy a kivándorlás kérdése égetőbb és tetszetősebb most. mint ezelőtt, ezt éppen a családi s az egyéni élet összetört reményeivel, kiáltó nyomoruságával lehet legvilágosabban megmagyarázni! Hisz, éppen a meghatványozódott, s már elviselhetetlen anyagi gondok; a közgazdasági élet vérző sebei, a családi * Ezzel szent volt a béke s ugy látszott, hogy Nefi gúnyos ajkain örökre ott lóg a lakat. Török költők életéről általában keveset tujünk. Hol születtek, mikor hol haltak meg, milyen felsőbb elismerésben volt részük, ki volt pártfogójuk, mi volt igazi, mi a költői névítk, éz az egész, amit a tezkere-irók fel szoktak róluk jegyezni. Költeményeik tárgyát, formáit szigorú hagyományok korlátozták az egyéfiiség szabad érvényesülésének kiszámíthatatlan kárára. „Járatlan ösvénynek elszántan nekivágni" csak a tizenkilencedik évszázad s a legújabb kor'török költői mertek. Nefi azonban háromszáz évvel ezélőtt élt s igy minden izében eredeti, erős egyénisége mellett is századok hagyományainak rabja lett. Mikor Erzerumból Stambulba hajtotta végzete, Báki nevének dicsőségével volt tele a török Parnassus. Báki, Nagy Szalejraan udvari lantosa, volt a .költők szultanja", az ő fényes pályafutása minden nagyratörő fiatal poéta ábrándjainak netovábbja, i , i Nefi is ae ő nyomdokaiba lépett s mivel a szultánok és, országnagyok megéneklése nélkül akkoriban költő nem boldogulhatott, Nefi ^em tehetett másképen. Néhány remekül sikerült kaszidával megnyerte IV. Murád szivét s attól fogva ünnepelt alakja lett a szultán környezefeiíei; ímvát'ált M elég szépet kapott: ő lett az étsŐ ügyosztály defterdárja, ma ugy mondanák, hogy „pénzügyminiszter." j A szultán, ki maga sem volt ügyetlen versíró, nagyon szerette Nefit, aki nélkül nem élet anyagi alapjának megrendülése, ezek zavarják ki megszokott munkaköréből s környezetéből az embert ?! . . . Jól van ; az okot fogadjuk el a nemzet, család pusztulás, az okozat mentségéül ! Tegyünk azonban egy nagyon egyszerű számítást ! Vájjon az a remélt s olykor meg is szerzett anyagi haszon, melyet az a varázslatos Amerika nyújt egyik-másik kivándorlónak, gazdag kár pótlást ad-e azokkal a megmérhetetlen anyagi és erkölcsi vesztesé

gekk

el szemben, melyek, a hazatérő kivándorló elé térülnek, midőn benyit rég nem látott otthonába?! Mert az, hogy a legtöbb munkabíró erőt képviselő egyénnek _ a távolléte miatt az öröklött, vagy a szerzett kis családi vagyon a pangás „.szélére jut, vagy pedig a holt tőkével lesz egyforma jelentőségű, talán nem is oly feltűnő s nem is oly megérthetetlen?... Mert az, hogy a magára hagyatott gyönge nő, különösen ifjabb éveiben, huzamos ideig nem érezvén a családi élet vonzó melegét és nyáiasságát, igen gyakran megtántorodik s erkölcsileg elbukik, talán nem is igazságtalanság a Gondviselés részéről; sőt inkább osztó igazság, hogy a tisztességes élet törvényeinek lábbal tapodása, egy — gyakran — fantomért, egy csalóka ábrándért, az annyira óhajtott amerikai kincsek megszerzéseért önmagában rejti méltó büntetését !?.. Talán az is méltó ellenértéke a kivándorlásnak, hogy később a mindenféle egészségtelen tévtanokkal saturált lélek nem tudja magát beleélni a régi társadalmi renden alapuló világba s mindég zayaros társadalmi fogalmak hínárjába bonyolódik ? . . Aki az élet igazságok szembe állításával sem tudja a valóságnak megfelelően összeállítani a kivándorló amerikai életének — nyeremény-számláját, azt a kétszerkettő igazsága sem győzi meg ! . . De hát ezzel a folyton növekvő, egyre általánosabbá váló nemzeti, családi veszedelemmel szemben minő magatartást tanusitsunk ; minő orvosságot használjunk ? lehetett többé udvari ünnepet, szultáni dinomdánomot elképzelni. Szédületes, pazar képzelketősége, kifogyhatatlan ötletessége, ezerhuru lantjának páratlan csengése elbódított mindenkit, különösen azokat, akiket dicsénekre méltatott. „Meglebbent a kikeleti szellő, kinyíltak a rózsák virradatra" kezdetű kaszidájáért, melyet állítólag rögtönözve szavalt el a szultán magasztalására, IV. Murád aranynyal tömte tele a költő száját, amin azonban mi manapság nem igen tudunk lelkesedni. Maga Nefi se vehette komolyan agyonmagasztalt pártfogóit. Tudta nagyon jol, hogy kik azok az urak, akiket meg kellett énekelnie, hogy alávaló, hazug, cselszövő, tolvaj, népnyuzó, valamennyi. Valami mélységes belső undor lehetett az, ami a költőt a szatirairásra ingerelte. Megbántam, hogy magasztaltalak ; szatírával kell magamnak elégtételt szereznem ! — E szavakkal ront neki Gürdzsi Mehemmed pasának, akin azután nem hagy egy mákszemnyi becsületet. És igy járnak sorra a többi egekig magasztalt főméltóságok. A szultán kemény tilalma sem használt semmit, mert a költő gyűlölte, utálta dicsénekeinek méltatlan hőseit s igy történt, hogy nemsokára ama izgalmas kerti jelenet után a szultán sógora Majrám pasa is megkapta a magáét. A pasa tombolt dühében, a szultán felháborodott a költő szószegésén s azt monta sóNemzeti társadalmunk mindama té; nyezői, kik hivatásos munkásai s elő| mozditói a szorongatott magyarság szent és magasztos ügyeinek, kell, hogy midőn arról van szó, mint veszti vérét a nemzet egy végeredményében, rendkívül káros kivándorlás következtében, félre téve minden közönyt, minden kicsinyhitüséget, odaálljanak meggyőző, vérmes reményekből kijózanító igéikkel a botor meggondolatlanság könnyelműség elé s mielőtt a haza, főleg a család létfentartó érdeke kockára vettetnék . . . szólaljon meg a jobb és nemesebb rész, ha még el nem ölte ezt teljesen az anyagiasság sivár szelleme! Faluhelyeken a jegyzők, tanitók, lelkészek együttesen s külön-külön munkakörben a legnagyobb erélylyel s a hon s család jövőjének féltő szeretetével álljanak útjába az elszakadási törekvéseknek ; mert minden kivándorló eltávozásával egy-egy erős kapocs gyengül ; mely ha közgazdaságilag jelentékeny veszteségnek minősíthető; erkölcsileg még inkább; mert a szétszakadt család mindkét része felett, itthon is, ott a nagy idegenben is, ott lebeg a megsemmisülés végzete! . .. Ha pedig a vándorbotot semmi módon kicsavarnunk nem lehet, akkor még a zugótengeren át is menjünk el utánuk emberszerető lelkünkkel ; tartsuk fel velők továbbra is a testvéri összeköttetést; az ó és uj világ magyar ajkú, rokon érzelmű, rokon lelkű polgárai közt meg ne szakadjon soha az igazi benső viszony ; a mit a csillogó kincsek birodalma tőlünk elrabol; annak, ha nemesebb részét, lelkét, szellemét mondhatjuk magunkénak, akkor van és lehet reménységünk, hogy az elszakadt magyar még el nem veszett . . Netalán, ha a kivándorlás kérdése felett könnyű lélekkel napirendre térünk, ne legyen meglepő, ha minden egyes amerikai gyár vagy bánya, hol a hazájától s családjától elszakadt magyar robotol, idővel egy-egy temetővé válik, az élők temetőjévé; itthon pedig az elhagyott család az erkölcstelenség s a bün meleggorának : „Tégy azzal a javíthatatlannal, amit akarsz". Szegény Nefit a palotába idézték, ahol már várta a hóhér, egy ferdenyaku, kancsal szörnyeteg. — Gyere csak, Nefi efendi! — szólt a hóhér — a fáskamrában lesz egy kis szatira! — Hát végezd a dolgodat, nyomorult ! — szólt a költő s néhány perc múlva kiszenvedett. A kancsal hóhérnak óriási praxisa volt. Ez bizony hajmeresztő dolog, de egy emberrel kevesebb az élők között, egy véres árnynyal több a szarajban, akkoriban igazán nem számított semmit. A költő holttestét a Marmara-tengerbe vetették éjnek idején; ott is sok ezeren megelőzték és sok ezeren követték. A szultáni kincstárban máig is őriznek egy arcképet: kemény, büszke nyak, dacosan hátrakapott fej, gyönyörűen iveit, sürü fekete szemöldök, remek hajlású sasor, éles, de nyugodt tekintet, szépen godozott, sürü bajusz, melyet épen hogy egy kicsit megcsípett a dér. Nefi képe. Elgondolni is borzalom, mivé torzulhatott ez a pompás férfiarc a kancsal hóhér szatírájától. Amed Rászim ifjú török történetíró azt mondja, hogy IV. Murádnak talán meg lehet bocsátani, hogy tizehét évig tartó uralkodása alatt körülbelül százezer embert végeztetett ki, de azt, hogy Nefit is hóhérkézre adta, nem lehet neki megbocsátani soha, de soha. . Dr. Prőhle Vilmos