Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-07 / 37. szám

40-ik szám. jNíYÍRYIDÉxc 1914. május 17. 2 reczennek e helyen szóvá tett ünnepségében részt vettünk nem is a közelmúltban tapasztaltakból származható neheztelés, hanem a bár kisebb, de nem érdemetlen szomszéd város baráti érzülete tölt el ebből az alkalomból is, amely érzület azt diktálja nekünk és ennek az érzületnek kifejezése arra indíthatja nagy Debreczen egész közönségét is, hogy ne a féltékenység, de a megértés töltse el a két várost, ne irigykedjünk, hanem tanuljunk versenyezni egymással hazánk magyarságának, fejlődésének munkálására irányuló törekvéseinkben. K. 1. A cserkész-fiuk. Alig egy éve vasárnap délutánonként és szünidő idején uj alakokkal élénkültek meg a főváros utcái, de különösen a közeli kiránduló helyek : a cserkészfiukkal. Egyszerű szürke turista ing, térd nadrág, vastag talpú cipő, hosszú bot és könnyű posztó kalap, melyhez katonásan emeli két ujját üdvözléskor, ez a magyar cserkész-őrszem egyenruhája. De nem is az egyenruha lepett meg engem, hiszen az csak külföldi utánzat, hanem az a barna-píros egészséges arc, amely a cseikész kalap alól kimosolygott. Barna-piros egészséges arc, melynek derűs mosolya a legőszintébb tükre a lelki és testi tisztaságnak és épségnek, ez kell a fejlődő magyar itjuságnak. Mi is a célja az egész fejlődő mozgalomnak ? Nem akarok itt a részletekbe bocsátkozni, hiszen talán mindenki olvasott róla, de talán a szülők legjobban értesültek gyermekeiktől, akik kedden délután hazamenve, bizonyára kipirult arccal és ragyogó szemmel mesélték el otthon, hogy mennyi sok kedves szép dolgot mondott el es mennyi tarka képet mutatott be „az a pesti bácsi a moziban." Jól tudom sok fius házban felhangzott ez a hangos kívánság : „Én is cserkész-fiu leszek!" A cserkészmozgalom egyedüli célja a tanuló ifjak szabad idejét egészségesen hasznosítani, hogy megszeresse a természetet és mintegy játszva tanulja meg fegyelmezni önmagát. Sokan, akik mindent jobban akarnak tudni, (de azért semmit sem tesznek jobban) a cserkészekről is azt mondják, hogy ismét egy uj külföldi divat hóbort, drága játék-katonáskodás, egy pár külföldön járt magyar feltűnni akarása stb., stb. Folytatni is tudnám az örök kritikusok gáncsoskodásait, de minek ? Én szisincsen, mert tudvalevőleg a ruhadaraboknak akkor már multjuk volt, ami nem maradhatott hatás nélkül romantikus hajlamú anyám lelkületére. Szegény jó atyám időközben elhunyt és mi, gyermekek, most már korlátlan tulajdonosai lettünk a frakkrequisitumoknak is. E requisitumok a sors mostohasága révén ekkor már nagyon selejtes állapotban leledztek és ugyszól ván csak a kegyelet tartotta bennük a lelket. Majdnem hogy szakálluk nőtt a derék ruhadaraboknak, unalomba. Ugy mondották, hogy nem is az apám, de a nagyapám csináltatta őket és hogy ebben a frakkban jelent meg azon a bálon, ahol Kossuth Lajosnak bemutatták. Engem ugyan már nem izgatott már a történdt. Nem érdekelt. Felőlem lehettek azok akár özönviz előtti csodák. Minthogy akkor már tényleg ugy is festettek. A kegyelet azonban mindent bezománcoz és nehezen enged meggyőződésből. Ugy hogy mikor a Miska gyerek felcseperedett, ismét előkerültek a családi frakkok és szeretetteljes aggodalommal adtuk fel a család legifjabb tagára, ki mag a is féltő gonddal őrizte a családi tradíciókat és korszakalkotó eseménynek vélte azt a pillanatot, mikor abban a ruhában, melynek felvétele bátyjának kis hijján vérébe került a nagy nyilvánosság előtt megjelenhet. Régen történt de még ma is kacagnom kell, ha a mulatságos jelenetre gondolok, mikor öcsém a csaknem földet verő alkalmatosságban előttünk ellejtett és bármennyire akarta adni az öntudatos fellépést, elárulta tekintetével, hogy az áhivesen megengedem a finmnak, hogy u. n. külföldi hóbortot űzzön, ha látom, hogy azáltal testileg és lelkileg megerősödik. Mondhatják azt is, hogy minden fiu szabad délutánján kisétálhat az erdőre, mezőre, nem kell azért cserkészőrsbe sorakoznia. Igaz, ezt minden tanuló megteheti és mégis mi az oka, hogy olyan kevesen teszik ? Mert még nem tanulták meg igazán megszeretni a természetet. Ha néhányan egy párszor ki is rándultak, ezeket a kirándulásokat hamar megunták, még ha az ilyen apró séták egyhangúságát a tiltott cigaretta talmigyönyörüségével akarták is eloszlatni. Pedig száz meg száz igaz gyönyörűséget találhatna kint a mezőn, vagy az erdőben az a 12—16 éves ifjú, csak egy rövid délután alatt is, ha nyitott szemmel menne, vagy ha egy tapasztaltabb vezető nyitná ki a szemét. Hogy is mondja ezt „A cserkészpróbák kis kátéja?" „A fiukat, kik elhatározták magukat a cserkészkedésre s szüleik beleegyezését is elnyerték erre, őrsökbe sorozzák. Egy őrsnek 6—8 tagja van s 3—6 őrsöt egy tapasztalt idősebb ifjú, illetve felnőtt férfi vesz gondozás alá. Tőle tanulnak józan életmódot, lovagias gondolkodást s más szépet, jót és nemest. Vele mennek turista-utakra, sportolni, szabadban táborozni. Megfigyelik a természet jelenségeit, az állat és növényvilágot. Megtanulnak térkép után eligazodni, apró kézügyességekre tesznek szert, kunyhót építenek, sátrat vernek. Tudnak első segélyt is nyújtani. A cserkész kiképzés tehát gyakorlati és sok oldalú: ügyes és használható tagokat nevel a társadalomnak."*) Szinte fölöslegesnek látszik hangsúlyozni, hogy ennek az egészséges jellem és test erősítő mozgalmat kell, hogy a szabolcsi tanuló ifjúság is felkarolja. Tanulja meg az a sápadt arcú tanuló, hogy avval vajmi keveset használ az egészségének, ha esténként háromszor négyszer végig sétál a legforgalmasabb utcán, vagy egyszer egy hónapban kisétál az erdőbe, hanem ha legalább minden héten egy egész délutánt a szabadban tölt. Sokan könyvet visznek magukkal, hogy a szabadban jobban tanulhatnak. Ha oly kevés a tanuló ideje, hát jobb, mintha rossz levegőjű szobában ül, de mégis kevés. A cserkészfiu, ha őrsével kirándul, nem visz magával könyvet, hiszen ott van köröskörül a legszebb, a legtanulságosabb könyv; a természet. Három iskolánk van Nyíregyházán, melyekből megalakithatnók a cserkészőrsöket: a főgimnázium, a polgári fiúiskola és a tanonciskola. Rajta tehát szülők és tanitók fogjatok kezet, hogy gyermekeiteket és tanítványaitokat friss erős izmokkal, derült kedélylyel küldjétek *) Milyen jó szolgálatot tehetnének a cserkészfiuk az augusztusi tűzoltó kongresszus alkalmával. (Szerk.) tott kedvező hatásban maga se biztos egészen. Óriási hahota megfosztotta szegényt reményényének utolsó sugaraitól és én, hogy a család prestige ét megóvjam indítványoztam, hogy a requisitumok piacra kerüljenek. Édesanyám nehezen adta rá a fejét, végre azonban ő is felfüggeztette elveit. A mosónők azonnal mozgósítva lettek és frakjain minden heti vásár alkalmával a Hatzel-téri ócskások közé vánd iroltak. Da senki se vette őket. A legnagyobb baj az volt a dologban, hogy azok, kiknek frakkra van szükségük, nem az ócskapiacon elégítik ki szükségletüket. Azok a vevők pedig, kik egyedül a használhatóságra fektetnek súlyt, ugy érveltek, hogy ők oly darabot nem vehetnek, amelyen az van hátul, aminek elől volna helye. Szóval minden kísérletünk balul ütött ki. Három éve tartott már ez a komédia, mikor Buzsik néniről értesültünk, ki az ócskások között legalább is oly tekintélynek örvendett, mint az egyptomi alkirály. Buzsik néni a gondviselés különös jóságából kiváló ékesszólással került plánétánkra. Róla beszélték, hogy apró élénk szemével valósággal szuggerálta vevőit, mi ellen még a szénnyelés sem nyújtott segedelmet. Oly boldogtalanról is megemlékszik a fáma, ki nadrágért ment hozzá és hóna alatt viseltes kabátot szorongatva távozott a hozzátartozók nem csekély megbotránkozására. Pedig ha csak telét is hallották volna a hozzátartozók Buzsik néni előadásának, a hogy a kérdéses kabát elvitázhatatlan jóságát méltatta és ki az élet viharába! Milyen szép volna, ha néhány hónap múlva városunk utcáin napharnitott arcú cserkészfiuk ép olyan őrömmel vonulnának be az iskolába, mint amilyen örömmel év végén elhagyták azt és két ujjukat szürke kalapjukhoz emelve, komolyan, meggyőződéssel köszőntenék egymást: „Légy résen !" r. Varieté. Lázár Miklós újságcikkeiről.*) Volt nekem ezelőtt 13—14 évvel egy igen kedves iskolapajtásom, aki a legjobban tudott játszani valamennyi barátaim kőzött. Eljátszott az mindent, amit olvasott Robinsontól gróf Monté Cristoig, Zrinyi Miklóstól Berend Ivánig! Mivel feljebb járt vagy kettővel én csak amolyan hűséges famulusa voltam ezekben a vasárnapi nagy játékokban. Nagyobb ünnepkor mi is ünnepi játékot rendeztünk, és most sem tudom elfelejteni azt a március 15-iki délutánt, midőn a diák kamara egyik szögletét a padlásról előkerített nemzeti színű zászlóval kerítettünk el: ez volt az öltöző. Innen vonultunk ki büszkén a hallgatóság elé (a házbeliek voltak és elénekeltük a Talpra Magyart! Az én pajtásom elszavalta az ünnepi beszédet, monologot mondott stb. Magam is megpróbálkoztam a Lengyel anya elszavalásával de emlékszem már a cimet is rosszal mondtam. De hát ezek a szép nagy játszások hamar elmultak. A pajtásom szülei Pestre költöztek és igy ő is ott végezte tovább a gimnáziumot. Eleinte sűrűn jöttek-mentek a leveled, de azután lassanként mindkettőnket körülölelt, elválasztott egymástól a magunk világa : őt a világvárosnak induló Pest, engem az iskola és a várossá fejlődött nagy falu. Végre hosszú évek után találkoztunk. Fabricius katonái állták körül az ezer tornyú szürke kőpalotát, az u. n. országházát. Engem is arra sodort a bámész tömeg, midőn látom az én pajtásomat amint sietve jegyez ceruzával blokjába es alig vittek egy lapot, azonnal leszakítja és odaadja a háta mögött ácsorgó fickónak, hogy fusson vele a szerkesztőségbe. Hát újságíró lett! Gondoltam. Azóta még egy párszor összehozott a véletlen, de csak néhány percre annyira sohasem, hogy a múltról is ráértünk volna beszélgetni. Ezért jutott most eszembe nagy erővel a mult, midőn Lázár Miklós (mert hát ő az egykori iskolapajtásom) összegyűjtött újságcikkeit olvastam végig. Némely könyvvel ugy vagyunk, hogy nem tudjuk végig olvasni, pedig összefüggő *) Megjelent a Modern Könyvtárban 1914 ápr. (4-01—2. sz.) látnoki mistíficatio-val hangsúlyozta, hogy a kínálkozó szerencse elpasszolása merő butaság lenne; bizonnyára ők is elkövették volna az annyira elhibázott vétséget. — Senki se csodálkozhat azon ezek után, hogy a még megmaradt bizodalmunkat Buzsik néni talentumába fektettük, kinek csaknem sikerült Í3 a legendás öltönyök értékesítése. Maga dicsekedett vele, hogy egyikre megalkudott egy sármunkás. De mikor épen a vételárt olvasta volna le Buzsik néni tenyerébe, bánta meg a vételt. Nem tudom, mi véleményen vannak mások, de nekem erős azon meggyőződésem, hogy Buzsik néni el tudta volna adni báli hallitusainkat, ha ezt az élemedett korú áldott lelkű öregasszonyt a halál meg nem akadályozza szándéka keresztülvitelében és ki nem veszi a frakkokat kezéből. Azért fejezem igy ki magamat, mert lelkiismeretem sugalja, de különben U csak a vak nem vette észre, hogy Buzsik néni halálának ha nem is közvetlen okát képezte az értékesítés sikertelensége, de a frakkoknak mindenesetre hathatós szerep jutott a Hatzel-téri doyen elhalálozásánál. Buzsik néni gyászos elhunyta leverőleg hatott családunkra. A meggyülölt frakkokat, melyek iránt oly érzelmeket kezdtünk táplálni, mint néhol a pávatollak iránt, akkor már a padláson szellőztek. Édes anyám már már szemétre hajigálta. Nem csupán azért, mert az összefüggést Buzsik néni halála és a frakkok között maga is felismerte, de mert azon öt év alatt, mit e ruhadarabok az elárusítóknál és a