Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-08 / 3. szám

Nyíregyháza, 1914. január 8. Csütörtök XXXV. évfolyam, 3. atáM. Megjelenik szerdán és szombaton este. E'fifizetés: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 K 50 f. Egy szám ára 10 fillér. Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon azámt 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legol«sóbb Hr detés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soron­ként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden to­rábbi szó 5 fill. Vastag betűvel szedett kétszeresen szám II es a A mult évről megállapított mérle­günkben s a jövőre kitűzött programmunk­ban tényeket és elveket soroltunk fel annak megvilágítására, hogy mimódon teljesítettük kötelességünket s hogy mit várhat tőlünk az olvasó közönség. Az a szíves viszony, mely lapunkat és barátait eggyé forrasztja az eszmék és törekvések közösségében, s az a szigorú tárgyilagosság és józan mérséklet, melyet cikkeinkben minden viszonyok között megőriztünk, míg egyfelől lehetővé teszi, hogy teljes őszinteséggel s minden fen­tartás nélkül hirdessük igazságainkat, más­felől feljogosít annak kijelentésére, hogy elfogulatlan olvasóinktól emelt fővel várjuk eljárásunk megítélését. Egyenes úton jártunk, senkit nem bántottunk, haszno­sak lenni igyekeztünk. Szándékunk tiszta­sága lelkesedést, függetlenségünk tudata erőt, munkánk megbecsülése biztatást nyújt küzdelmünk folytatására. E küzdelem célja a közérdek szol­gálata, mert ebben ismerjük fel a sajtó hivatását, sőt jogosultságát is kizárólag ettől tesszük függővé. A közérdek alapján pedig minden jó embernek találkoznia kell, aki hive az igazságnak és előmozdí­tója a haladásnak. Jóhiszeműségünk, sőt optimizmusunk e tekintetben annyira megy, hogy nemcsak kizárja a békebontó, ünneprontó gyanúsítást, hanem a leg­messzebb menő áldozatra is képes a kölcsönös megértés érdekében. Más kérdés azonban, hogy fokozato­san meddig terjednek az egyéni érdek, osztályérdek és közérdek határai; mert a béke e határkérdések felfogásán, magya­rázatán és elintézésén fordul meg. Mi a magunk részéről az érdekeltek szempontjából mind a hármat jogosult­nak tartjuk; a baj tulajdonkép ott kezdődik, ahol az egyéni és osztályérdek teljes kíméletlenséggel vagy éppen a köz érdek jelmezének felöltésével akar érvé­nyesülni. Mindenki elvbarátunk és fegyver­társunk, aki ez ellen hadat üzen és el­szántan küzd, ha nem lépünk is vele formális szövetségre ; és mindenki ellensé­günk, akinek nincs érzéke az iránt, hogy méltányos megegyezéssel küszöbölje ki társadalmi berendezkedésünk szembeötlő igazságtalanságait s az ebből fakadó szociális elégedetlenséget. Nézzük csak például a munkabér arányossá tételének vagy az emberi jo­gok kiterjesztésének kérdését. Ha kizár­juk is azt a föltevést, hogy ezekben a kérdésekben a harc a közérdek jelszava alatt indult meg és folyik, nem csak­ugyan megdöbbentően magasra emelked­tek-e az osztályérdek elkeseredett küz­delmének hullámai, mikor egyfelől a leg­merevebb elzárkózás, másfelől a fenye­gető követelés állott szemben egymással? Nem égető szükség-e, hogy ezek épp úgy, mint közéletünk, sőt helyi társadalmunk íorrong > nagy kérdései is ne pusztán az erőviszonyok nyers kifejtésével oldas­sanak meg, hanem elsősorban a sajtótól várható felvilágosités, meggyőzés és megegyezés alapján ? Nem lennénk igaz munkásai a saj­tónak, ha az e téren ránk nehezülő fel­adat súlyát teljes mértékben nem érez­nők. Ha valahol, itt igazán csak a salus reipublicae legyen a suprema lex! De értsük meg egymást. Mikor arról van szó, hogy első a haza, nem meg­rögzött tételeket hallunk-e a következők­ben : „Én tizenhárompróbás hazafi va­gyok, te hazaáruló vagy, ő hazátlan bitang!" S nincs-e igazunk, ha nem abban látjuk az igazi hazaíisagot, hogy a mult emlékein merengjünk, kizárólag a a régi tradíciókhoz ragaszkodjunk s e mellett vérünknek cseppenként hullását tétlenül szemléljük, hanem abban, hogy hazánk minden gyermekére nézve lehe­tővé tegyük az itthon maradást, boldo­gulást s e megszentelt földhöz való ra­gaszkodást méltányos szeretet, áldásos intézmények és testvéries bánásmód útján?! Meggyőződésből valljuk, hogy ezek nél­kül a hazafiasság meddő hangoztatása nem egyéb, mint zengő érc és pengő cimbalom. Margitka! Tudom, hogy elsősorban is azt nézte meg, vájjon kitől és honnan megy e levél. Ha nem emlékeznék nevemre, — amit nem hiszek, hiszen hogyne emlékeznék azokra, kiknek olyan kedvesen osztogatta a kosarakat — jusson eszébe, hogy én voltam a negyedik a kikosa­razottjai között. Utánam is voltak még bőven, kik kerülgették, erősen tapodták körötte a föl­det, de akiket szintén elűzött, elkergetett magától. Az egyikéről, másikáról tudok is valamit. A legtöbb szivar-, vagy pipafüst mellett bol­dogan szemlélgeti a körötte hemzsegő s gyer­mekeinek nevezett apróságot. Hogyne ! Hiszen azok a porontyok oly szépek, egészségesek, pajkosak! A fentieket csak azért mondottam el, hogy ismerjen rám s ajánlatomat ne utasítsa vissza. Ne féljen, ne ijedjen meg, nem kérem a kezét. Tudom, hogy ugy sem kapnám meg; meg aztán én — tudhatja — nem szeretek és nem is tudok kérni. Ha egyszeri kérésem meghall­gatásra nem talál, felhagyok az ostrommal, emlékezhetik arra a délutánra . . . Sokan voltunk. Nem figyelt ránk senki . . . Akkor mondtam: Én magát szeretem. Tanulmányaim végeztével feleségül veszem. Ha ugy akarja, várok addig is, mig a tanítónői oklevelét megszerzi. . . Maga igy válaszolt: Nem lehe­tünk egymásé. Maga szegény ember. Én sem vagyok gazdag. Szegény vegyen el gazdag leányt és szegény leány menjen gazdaghoz . . . Haragudtam-e ? Ugyebár nem ? De nem is lehet magára haragudni. Meg aztán miért nehezteltem volna ? Magának joga volt azt mondani, amit mondott. Azt sem állítom, hogy jól estek szavai, de feleltem-e többet, mint ennyit: Tiz évig nem házasodom! , . . Azóta tizenöt év repült el. Hozva örömet, bánatot. Ez utóbbiból különösen bőven. Mondja, kerestem-e ez idő alatt az alkalmat a találko­zásra ? Mondottam-e egy szót, tettem-e egy tollvonást, hogy életelvét megváltoztassam ? Még csak nem is tudakozódtam maga felől. Ha véletlenül dicsérték előttem, örültem. (Gya­lázni sohasem hallottam.) A napokban két, előttem ismeretlen barátnője beszélgetett ma­gáról. Elmondták, hol működik, mivel tölti szabad idejét, kikkel levelez, mikor látogatta meg őket stb. Beszéltek tücsköt, bogarat, de amit én szívesen hallgattam. Nem gondolták, hogy olyan előtt csevegnek, akit maga vala­mikor igen közelről érdekelt. Tőlük sem kér­deztem maga felől semmit. Pedig, higyje el, szerettem volna tudni, hogy annak a gazdag fiúnak miért küldötte vissza a gyűrűt, melynek se vége, se kezdete; melynek, ha egyikét a maga, másikát a magam ujján tudtam volna..., no, de nem mondok semmit; minden ugy van jól, ahogy van. Éu magát régi meggyőződésétől megfosz­tani nem akarom. Bár, látja, az a gazdag szó igen tág fogalom. Én gazdagnak tarthatom azt, akit más szegénynek s szegénynek, akit más gazdagnak. Aztán a gazdagság mulandó. Sok példát hozhatnék fel különösen a mai világban. De ha figyel, — de hogyne figyelne, mikor már 16 éves korában oly okos, kis teremtés volt, hogy gazdagságuk szerint osztályozta a fiatalembereket — átláthatja, hogy a lelki gaz­dagság is mulandó, de az anyagi ezerszer inkább az. Ne vegye ugy levelem, mintha a régi bi­zalmas viszonyt felújítani akarnám. Ne vegye ugy. Mert az én koromban nem kell már szerelem. Nekem legalább nem. Meg aztán nézze csak, én akkor gazdag voltam, mert egész volt a szivem. Ha akkor nem kellett az magának épen, tisztán, hogy számithatnék én arra, hogy most nem utasítaná vissza annak roncsait! ? .. . Továbbá látja, én tudom, hogy maga nem szedett össze százezreket — igaz, hogy maga egy egész világot ért valamikor nekem — s igy nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy szegény emberhez men­jen feleségül. Én pedig most sokkal szegényebb vagyok, mint voltam akkor . . . Szegényebb tizenöt évvel . , . Egy csomó hajszállal . . . egy szép reménnyel . . . Igaz, gazdagodtam is . . . csalódásokkal. . . fehér hajszálakkal . . . Unja már, tudom, de engedjen meg nekem. Hiszen annak is megbocsátunk, aki gyűlölt bennünket. Én pedig — elhiszi-e ? — magát igen szerettem. Kompolthy. U. i. Csaknem ugy jártam, mint az a egény, aki leánynézőbe ment s megnézte a házat, ökröt, tinót, lovat, tehenet, vetést, sőt még a járomszöget is, és a lány megnézésére nem jutott ideje, illetve a lányról elfelejtkezett. Majdnem elfélejtettem megírni, hogy miért irok magának. Hát csak azért, Margitka, mivel barátnői nem küldhetik a tőlük kért könyveket azon egyszerű oknál fogva, mivel nekik sincse­nek meg. Ha megengedi, én magához juttatom azokat. Megengedi ? Ugyebár megengedi ? Fenti.

Next

/
Thumbnails
Contents