Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 2. szám

1-ső szám. jsíyírvidék. 1914. január 1. w7. kolózva, üres jajgatássá akarták lealacsonyítani nemes törekvésünket. Dacára az erős támogatásnak, sok a mi sérelmünk s a jövő oly reménytelen. Az önzetlen munkának győzelméről azonban nem szabad lemondanunk. A jó, öreg „Nyirvidék" az elsők között harcolt minden időben jogainkért, nemcsak azért, mert a szabolcsvármegyei tanítóegyesület hivatalos közlönye, hanem mint az igazság bátor védelmezője nyíltan hirdeti ma is, hogy a tanitói kart az őt megillető javadalmazással kell ellátni, hogy lelkesen és nyugodtan sáfárkodhassék a reábizottakon. Amidőn tehát ismét meghajtjuk előtte harmincnégy éves pályafutása alkalmából a szeretet lobogóját: ne vegye azt senki tőlünk hizelgésnek, tömjénezésnek, hanem őszinte megnyilatkozásnak, hogy a jövő küzdelmeiben is biztosítsuk ragaszkodásunkról s vállvetett erővel haladjunk kitűzött célunk megvalósításához. Ne hiányozzék azért egy szabolcsi tanitó asztaláról sem e mi jó barátunk. Te pedig kedves jó „Nyirvidék" csak haladj tántoríthatatlanul azon az uton, mely az igazság és emberszeretet szent érzelmeinek ápolása által gyújtja lángra a kicsinyhitüséget és találja meg a maga jutalmát. -a óá. Újévi Üdvözletek. Végre valahára eltemettük a szerencsétlen ezerkilencszáztizenhármas esztendőt! Pedig igazán nehezen ment! Soha még annyi panaszos, türelmetlen embert nem láttam életemben, aki oly nehezen várta az új év fordulását. S >ha még annyi őszinte s egyértelmű megnyilatkozását nem hallottam az embereknek, mint most, ez uj esztendőnek küszöbén, amidőn nem úgy köszöntek egymásnak az emberek, amint az már bevett szokás volt. hogy : boldog új esztendőt, kanem — szinte valamennyi ember lelkéből őszintén fakadón — hogy: adjon a jó Isten boldogabb új esztendőt, mint ez a szerencsétlen tizenhármas volt ! És méltán! Az eltemetett ezerkilencszáztizenhármas esztendő tényleg igen sok bajt, igen sok csapást, igen sok szenvedést hozott. Az emberi természet vadsága, ősi ösztöne, a lelketlenség és kegyetlenség, a babona és a félelem talán még soha nem ülte még olyan tobzódását, mint az elmúlt tizenhármas esztendőben. A balkáni államoknak szinte hihetetlen kegyetlenkedésekkel lefolytatott testvérharca, az egész Európát állandó feszültségben tartó világháborúnak komolyan fenyegető réme, a hihetetlen pénzdrágaság, a kolera, s az egész kontinensen általános gazdasági pusztulás, a rossz termés és az ennek nyomán bekövetkezett általános inség, valóságos rendeket vágott az emberi társadalom mezején. Mindenki csak panaszkodni tudott: — a szülő, kinek kenyérkeresője valahol délen, zsúfolt kaszárnyában, s állandó hadi készültségben fegyver alatt nyögött; a gazda, akinek minden reménységét semmivé tette az eső s a jégverés; a kereskedő, kinél ünnepszámba ment, ha vevője, s főleg ha késspénzzel fizető vevője akadt; az iparos, ki munka űélkül tengődött, s az adós, aki minden reményét vesztve csak arra törekedett, hogy a hetedik bőrét megmentse legalább, mert hatot — bizonyára lehúztak róla! A sors kegyetlen iróniájához tartozik azután, hogy a világ egyik legünnepeltebb tudósa, csillagásza : Fiamarion Kamill az év határán kétséget nem tűrően bebizonyítja, hogy ez az eltemetett, ez a megátkozott esztendő nem is tizenhármas esztendő volt, hanem az ezerkilencszáztizenhetes! Még azt a megnyugtató tudatot is elrabolta a babonára hajlékony emberek meg győződéséből a tudomány, hogy az elmúlt év csakugyan tizenhármas volt! Azok azonban, akiknek lelkében a hitnek, a reménynek egy-egy foszlánya még megmaradt, akik rendületlenül bizni még mindig tudnak, akik az emberi természet változékonyságában bizakodnak, azok azzal hitegetik magukat, hogy az elmúlt ezerkilenczszáztizenhármas esztendő nem röppent el nyomtalanul az emberek fölött! Azok azt állítják, hogy az elmúlt esztendő nemcsak vészt és csapást, nem csak bánatot és pusztulást hozott, de tanulságot is adott! Szomorú és komoly tanulságot, hogy nem elegendő bizni és hinni a jobb jövendőben, de annak előkészítésében következetesen és csüggedetlenül munkálkodni is kell. Azt állítják, hogy az elmúlt szerencsétlen esztendő az emberiség könnyenhivőségének, jóhiszeműségének s könnyelmű életfelfogásának okszerű és szinte szükségszerű következménye volt s ez az alapos lecke feltétlenül alkalmas volt és lesz arra, hogy az emberek gondolkozását, életfelfogását, gazdasági életmódjának egész berendezkedését megváltoztassa. Fájdalom sokan vannak, akik azt vallják, hogy ez a hypothezis az emberi nem természetének téves felfogásán alapszik. Tagadhatatlanul lesznek számosan, akik az elmúlt év tanulságait tényleg hasznukra is fordítják, azonban az emberiség zömének gondolkozását ez a szerencsétlen esztendő sem változtatta meg. Az emberek túlnyomó része élni akar, élvezni az életet s azok az első melengető napsugarat várja, hogy ismét átadja magát az élet gyönyörűségének ! Ugy hisszük, hogy ez az utóbbi nézet rejtegeti magában az igazságot. Legalább a példa ezt mutatja. Talán még nem volt esztendő, amidőn a társadalomnak a várahozó boldog új évet kívánók oly vad rohamában lett volna része, mint éppen az idén. Mintha nem is egy szerencsétlen esztendő, de egy dús aratás állott volna az emberek háta mögött, oly ádáz tülekedéssel rohanták meg a várakozó boldog új évet kivánók az embereket és — mintha csakugyan egy dús aratás állana hátuk megett — oly jóhiszeműen hagyták magukat kifosztani az emberek. A könnyelmű emberi természet tehát már első pillanatban — amidőn arra alkalom nyillott — megnyilatkozott s az emberi könnyenhivőségnek vámszedői már az első pillanatban jelentkeztek is! A várakozó boldog új évet ^kívánás tehát az idén is megismétlődött. Sőt rendszereződött. Már nemcsak egyesek járulnak elibénk új évi üdvözlettel, kalapot levéve és sejtető mosolygással, de aláírási ivekkel egész testületek. És a társadalom zöme nem képes emancipálni magát A jobb jövő reményében áldoz ismét, mint — ezelőtt! Az első jelenség tehát — sajnos — azt mutatja, hogy az emberi természet nem változott, az emberiség nem okult s áldozatkészsé~ gében — nem is felejtett! X. Mondhatom Úrnőm, gyönyörű leány volt, de útközben az övéi után való nagy bánatában meghalt. Túlzott elragadtatásomban ugy nyilatkoztam erről a leányról Csaba király előtt, mint a legtökéletesebb szépségről, mint aki egyedül lett volna méltó a görög Ezidonosz vésőjére, hogy szobra mint a szépség-örökitjuság ideálja a szépet szomjúhozó emberiségnek örök mintául szolgáljon egészen az idők véges-végéig. . . . Ekkor Úrnőm a tégedet csodálatos lelke egész erejével szerető Csaba király a következőket mondta nekem : Bizonyosan nagyon szép lehetett az a leány, akiről beszélsz, de azért mégis eldobtad a sulykot Aladár, mert az asszonyi szépségről csak annak lehet fogalma, aki a királynét, Ildikót ismeri. Jól tudom, hogy királyod iránti tiszteletből nem teszel ellenvetést, de a szived mélyén nem adsz igazat nekem. Azért, hogy meggyőzzelek, titokban észrevétlenül meg fogod látni a királynédat teljes, természetes szépségében s akkor majd igazat fogsz nekem adni és be fogod látni, hogy előbbi állításod mennyire túlzott volt. ... A többieket pedig már ugy is tudod óh királyné! . . . Igaz! Én szemtanuja voltam a te isteni szépségednek, láttam a te észbóditó táncodat s hallottam azt az álomba ringató bü* bájos édes dalt — és másnap reggel mikor Csaba király azt kérdezte tőlem : mi hát most a rólad való véleményem, én szivem mélyebői mondtam neki feleletképpen ugyanazt, amit Odüsszeüsz, a nagy világbujdosó mondott egykoron a bűbájos Naüzikáának: „Uratyád s édesanyád háromszorosan boldogok te miattad, Háromszor fivéreid kiknek daliás kebelében, Édes öröm, gyönyörűség buzgott te miattad a hányszor Táncot lejtni sietett gyönyörű, kis rózsavirágjuk. Ámde oly boldog nem akadhat több senki a világon Mint aki Istenek kötte kötéssel frigyesházába vezethet. Hozzád hasonlatosat nem áttak az én szemeim még: Óh a te látásod lebüvölt engemet egészen!" Ez a finom, magas műveltségre valló bók, még ezekben a szomorú pillanatokban is szemmel láthatólag kellemesen érintette a királynőt s valamivel lágyabb hangon válaszolta: Ha ez ami mostani óránk Aladár nem volna oly végtelenül szomorú, akkor feleletképpen ugyanazt válaszolnám neked, amit egykor Naüzikáá felelt Odüsszeüsznek, de ez ami óránk nem alkalmas ily édes hiábavalóságokra. Aladár — folytatta e?után erős határozott hangon — újból figyelmeztettelek: hogy tépelődésre, gondolkozásra időd nem lesz s hogy általam előre kijelölt s feltétlenül megbizható őrök teljesítenek ma éjjeli szolgálatot. A szomszéd szobában pedig az a herkules várja parancsomat, akivel idejöttél. Jól figyelj hát arra, amit mondani fogok: Te jól tudod, hogy én a perzsiai Miziából való vagyok. Artémisz a nevem, csak ti neveztetek el Ildikónak, tehát nem vagyok sem hun, sem germán nemzetségbeli. Az én vallásom szerint két élő férfi nem mondhatja el egy miziabeli nőről: mint férfi láttam ennek az asszonynak mezítelenségét és ha még is ugy történnék, akkor az egyiknek, aki orcátlan mó^"n rálesett az asszonyra meg kell halnia. Tehát most már tudod Aladár, hogy milyen sors jutott osztályrészedül. . . . Csakhogy én nem kívánhatom a te halálodat, mert te csak a király szeszélyének lennél áldozata. Csaba, a király parancsolt és az ő szolgája engedelmeskedett. A király tehát a bűnös, ezért neki kell meglakolnia. Két eshetőség között választhatsz tehát jó uram: te aki részese voltál az én megszégyenítésemnek vagy megölöd még ehben az órában a mélységes álmot alvó Csabát, a te bátyádat és királyodat és miután veled együtt ekuépen megbűnhődött az én meggyaláztatásomért, te fogod helyét elfoglalni oldalomon és a trónon egyaránt, vagy pedig megtagadod vitéz katona az engedelmességedet, hogy a te jóltévődet és uradat megöld, akkor én téged ugyanabban a percben örökre elnémittatlak a szomszéd szobában várakozó óriással, de megölöm önmagamat is, méltó záradékául annak a csúf éretlen tréfának, melyet te és a király űztetek velem. A te titkos megöletésed ugy is örökre feldúlná köztem és Csaba között a jóviszonyt. Tehát válasz! Aladár megtántorodott s arcát halotti sápadtság öntötte el. Úrnőm — kiálltotta kétségbeesetten — ne kívánj tőlem ilyet! Gondold meg, hogy Csaba a leghűségesebb szerető s a legjobb barát volt a válágon! . . . Nem! Nem tehetem! ... A