Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-12 / 82. szám

Nyíregyháza, 1913. október 12. Vasárnap XXXIV. évfolyam, 82. szám. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon száms 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hir­detés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soron­ként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden to vábbi szó 5 fill. Vastag betűvel szedet t kétszeresen szám Menetrendi mizériáink. Október hó első napján lépett életbe a Magyar Államvasutak úgynevezett téli menetrendje. A téli menetrendben a nyári­hoz képest országszerte nem sok a válto­zás. A reánk nyíregyháziakra és szabolcs vármegyeiekre vonatkozó részekben meg épenséggel semmi változás nincsen. Pedig immár évek óta panaszkodunk a menetrend hiányosságai miatt. Felirt a menetrend javítása érdekében a kereskedelmi miniszterhez a vármegye közigazgatási bizottsága. Ismételten fölter­jesztéseket intézett a vármegye alispánja utján Nyíregyháza város polgármestere. A debreczeni kereskedelmi és iparkamara a mult évben szintén felterjesztést intézett a kereskedelmi miniszterhez a menetrend megjavítása érdekében. Ezt megelőzőleg a kamara a területén levő városokhoz, vár­megyékhez és ipartestületekhez megkere­séseket küldött, hogy tőlük tudja meg a helyi kívánságokat. A megérkezett válaszo­kat összegyűjtötte s felküldte a miniszternek. Mindez mit sem használt. Mindössze a május elsején életbe lépett nyári menet­rendben következett be annyi, hogy a dél­előtti gyorsvonatok után Debreczenből és Szerencsről Nyíregyháza felé induló sze­mélyvonatok valamivel hamarabb megér­keznek Nyíregyházára. Egyebekben minden maradt a régiben. Megmaradt az a valósággal komikus helyzet, hogy épen a gyorsvonatokhoz csat­lakozó személyvonatok járnak egyfelől Nyíregyháza és Debreczen, másfelől Nyír­egyháza és Szerencs között a leglassabban. Tizenöt-husz perccel több idő alatt teszik meg ezeket a 49—50 kilométeres utakat, mint nem egy más vonat ugyanazon az uton, ugyanazzal a mozdonynyal, ugyan­azon kocsikkal. Megmaradt az a helyzet, hogy ha az ember Budapestről Nyíregyházára utazik a gyorsvonattal, akár Debreczenben, akár Szerencsen ugy délben, mint este félórát sőt háromnegyed órát kell várakoznia a továbbmenő személyvonatra. Ezt a vára­kozást annak idején a kereskedelmi minisz­ter az államvasutak igazgatóságától szer­zett információ alapján azzal indokolta meg a város egyik felterjesztésére, hogy erre az időre azért van szükség, hogy az utasok Debreczenben vagy Szerencsen meg­ebédelhessenek, vagy megvacsorázhassa­nak. Mintha bizony kedve volna valakinek Debreczenben vagy Szerencsen déli 12 óra előtt megebédelni és este 7 óra előtt megvacsorázni, mikor egy óra múlva már Nyíregyházán lehet; illetőleg lehetne, ha a vonatok gyorsabban járnának. Megmaradt az a helyzet, hogy vannak vonatok Debreczen és Nyíregyháza között, amelyek ezt a 49 kilométeres utat majd­nem 2 óra alatt futják meg. Az este 10 óra 42 perckor Debreczenből elinduló vonat Nyíregyházára éjfél után 12 óra 23 perckor érkezik. Ugyanígy mászik az a vonat, amely Debreczenből délután 2 óra 21 perckor indul, amely Nyíregyházá­ról reggel 5 óra 42 perckor indul Debre­czen felé, valamint az, amelyik délután 4 óra 47 perckor indul. Az ember bele­őszül, míg megérkezik a szomszédos Deb­reczenbe. Ezeknek a vonatoknak gyorsabb jára­tása épenséggel semmi áldozatba nem kerülne a MÁV részéről. A gyorsabb me­netet a pálya megbírja, mert hiszen van­nak vonatok, amelyek a Debreczen Nyír­egyháza közötti utat 1 óra és 6—8 perc alatt megteszik. A mozdonyok sem akadá­lyok ; mert hiszen szinte köztudomásu, hogy a mozdonyvezetők sokszor alig tud­ják a tul lassú meneteket betartani. Vagy itt van aztán a Nyíregyháza— csap—siánkii vonal menetrendje. A menet­rendekben ez a vonal mint „debreczen — nyíregyháza—siánki — lemberg a-i vonal szerepel. Tehát arra volna hivatva, hogy Galaciával tegye lehetővé a jó vasúti ösz­szeköttetést. Átmegy az északkeleti ország­részen. Minden tekintetben predestinálva volna arra, hogy elsőrangú fővonallá legyen és a vonatok közlekedése is olyan legyen rajta. Mégis botrányos lassú és nehézkes rajta a közlekedés. Vagy itt van a Nyíregyháza és Szat­már közötti vasúti összeköttetés. Nyíregy­házáról Szatmárig vasút vezet. És ugyan ki veszi észre? Ki tud róla? Igaz, hogy a vonal két vasút. Az egyik a nyíregyháza —mátészalkai, a másik a szatmár—máté­szalkai. Hanem azért mégis csak arra Aladár meglesi az Ildikó táncát. Irta: Simonyi Sándor. Egy ragyogó nyári délután Csaba, a hűn király, fapalotajának erkelyén állt s legifjabb testvérének Aladárnak társaságában nézte a nap lementét. A régi királyok csak a sirbolL­ban, az ősök lemetkező helyén szerették a ro­kont, de Csaba, a nagy király nem hasonlított egyik uralkodóhoz sem. Ő nagyon szerette test­vérét. Megtette vezérévé. Háborujok volt a hunoknak a dákokkal már harmadik éve és csak most fejezte azt be a győzedelmes Aladár. Három évig volt tehát távol s három évig nem látta hazája kedves, napsütötte tájait. Álig tudott betelni a régi, kedves ismerős helyekkel s minduntalan ujabb meg ujabb természeti szépségek ragadták meg a figyelmét. Éppen figyelmeztetni akarta a ki­rályt, hogy mennyire jól ki lehet venni a távoli messzeségben kéklő Dákhegyek fehér hó koro­náját, de amint hirtelen rápillantott ura, kirá­lya arcára ijedten kiáltott fel. A Csaba király szép selymes szőke szakálla olyan pirosnak látszott mintha vérbe mártot­ták volna meg. Az ijedt kiáltásra a király megrezzent és elsápadt s kérdő arccal fordult az öccséhez : Mi bajod van Aladár ? Ah Uram — szólt a vezér önuralmát viszszanyerve — nagyon megfeledkeztem ma­gamról. Esedezve kérlek bocsásd meg ügyetlen­ségemet ! Amint előbb rápillantottam arcodra, olyannak láttam szakálladat mintha vérrel ön­tötték volna le. És én nem tudtam felfogni észszel, hogy a hunyó nap biborsugarai okoz­zák a különös szint, belevilágítván selymes szép szakálladba. Ismételve kérlek jó Uram bocsásd meg ügyetlenségemet! Csaba nevetett. A két férfi ezután elhalgatott s újra elme­rült a további szemlélődésbe. Valóban csodá­latos naplemente volt. Az égboltozat nyugati peremén már-már leáldozóra hajlott a vérpiros szinü nap s királyi testének felét már be is fedte biborszinü takarójával. De egyszerre, hir­telen mintha valami ötlenék eszébe, felüti a fejét s kibontakozik biborszinü takarójából s ijesztő nagyságú vérvörös szinü tűzgolyóvá nö­vekedve még egyszer hosszasan, erősen bera­gyogja a vidéket. Reszkedő sugaraival mond egy utolsó „Istenhozzádot", mintha fájna neki, hogy csak reggelig is bucsut kell vennie a ked­ves, erdőkoszoruzta tájtól. Ezután pedig megismétlődik a mindennapi nagy legenda. A sötétség lassan orvul megtá­madja a nappalt és mindinkább erőt vesz rajta. Buzgó táltosok azt mondják, hogy ez a küzde­lem jelképezi a világ nagy és jó Istenségének Hadúrnak, Arimánnal, a gonoszság szellemével való harcát. Végre is a Sötétség, a gonosz dia­dalt ül s a Nap halálosan megsebesülve lebu­kik a küzdőtér porondjáról s lezuhan valahová, a hegyek mögé s kiömlő piros vérével bíbor­színűvé festi a nyugoti égboltozatot és lopva, a lágyan susogó esti szellő szárnyain meglepi az alkony. Vége! — törte meg a néma csendet a görög műveltségű Aladár. — Az isteni Héliosz elmerült az Okeánoszba! Nem mennénk vissza a palotába királyi Bátyám ? Vagy azt paran­csolod, hogy körülmenjünk a kertben? Ah Uram ! Ma oly különös nap volt! Ma oly cso­dálatosan piros a lemenő nap, az én agyam pedig még most is lázban ég. Beh szeretnem elűzni a bántó gondokat, melyeket a te sza­kálladnak előbbeni piros szine okozott! Óh uram, nekem még gondolatnak is elviselhetet­len, hogy tégedet valami baj érhessen ! Csaba nevetett s szeretettel ölelte keblére vezérét. Bohó vagy Aladár és babonás! Ugyan mi baj érhetne engem ? Az ősök parancsolta tisz­teletet megadom Hadúrnak, népemnek szigorú, de jóságos ura vagyok. Győzelmes katonáim el­vitték nevem hirét a világ négy tája felő ! Ha pedig el akarom feledni az uralkodás gondjait, megtalálom a szórakozást feleségemnek a perzsa Artemisznek — akit a nagy aranymezőkre meg­tért édes atyámnak Attilának utolsó neje után Ildikónak neveztünk — csodás karjaiban. A legszebb asszony karjai között, aki valaha szü­letett ! Jer, jer inkább menjünk végig a virágba borult fák sorain és meséld el nekem az elesett dák királynak Trajánnak, sógorához, a keliti császárhoz küldött üzenetét. A két testvér lejött az erkélyről és tovább indultak. Cbacsogó patak mentén, buja, virágzó

Next

/
Thumbnails
Contents