Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-05 / 80. szám

Nyíregyháza, 1913. október 5. Vasárnap XXXIV. évfolyam, 80. szám. Szabolcsvármegyei Község! Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soronként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fill. Vastag betűvel szedett kétszeresen szám Bessenyei György.*) Nagyjaink méltatásánál életük célját, az ennek megvalósítására fordított munkát s az elért sikert együtt tekinthetjük értékelésünk fokmérőjének. Mennél egyetemesebb a kitűzött cél, mennél odaadóbb és önzetlenebb a munka s mennél maradandóbb a hatás : annál értékesebb az egyéniség, mely akkor emelkedik az igazi nagyság magaslatára, ha késő korok és nemzedékek Ítéletének tüzpróbáját is kiállja. Hadvezérek és államférfiak célját maga a siker, sőt csupán a siker igazolja ; tudósok és költők, bár a jövő számára dolgoznak, mindenek fölött az alkotás gyönyörében találják munkájok célját. De az ezen hivatásokat magában egyesítő író pályáját csak úgy találjuk tökéletesnek, ha izzó lelkében megérezzük a mindnyájunkat melegítő nemzeti ideált, munkáján meglátjuk a következetes, kitartó, önfeláldozó küzdelem erőfeszítését, a kivívott eredmény áldásának pedig magunk is részesei vagyunk. Ha ezen az alapon tesszük legalább vázlatos ismertetés tárgyává a mi Bessenyei Györgyünk életét és munkásságát, s végigtekintvén e rendkívül érdekes és *) A Bessenyei-emléktábla leleplezése alkalmával tartott müvészestén vetített képekkel adta elö a szerző. legnagyobbjainkat jellemző tragikus pályán, teljes meggyőződést szerzünk arról, hogy Szabolcs daliája, Bihar remetéje ha nem is a legnagyobb, de mindenesetre a legérdemesebb munkások sorában foglal helyet: emlékezetének valóban megérdemelt áldozatot nyújtunk s az emlék felidézésébőlnemes elhatározásokra magunk is ösztönzést nyerünk. * * * Nemzeti irodalmunk és közállapotaink egymásra hatását végigkísérhetjük egész történelmünkön ; de talán seholsem látjuk oly világosnak és erősnek, mint abban a korban, amelyet irodalomtörténetünk a hanyatlás korszakának, nemzetietlen kornak nevez. A kurucvilág ragyogó képét és ragyogó költészetét fegyvereink gyászos elhallgatása és iróink gyászoló némasága váltja fel; a sikertelenség elbúsulttá, a tehetetlenség fásulttá teszi a magyart. Gsoda-é, ha e meggyötört, megalázott, megcsalatkozott nemzet évtizedeken át kész prédája azoknak a törekvéseknek, amelyeknek célja teljes elidegenítés mindentől, ami a magyart magyarrá teszi ? S csoda-é, ha e törekvés annál nagyobb sikert igér, mennél inkább az atyáskodás szellemében végzi nemzetölő munkáját ?! Mária Terézia királyunk az uralkodói hála és anyai szeretet gyakorlása közben udvarába édesgeti főnemességünket, amely nem tudja, talán nem is akarja észrevenni, mily nagy ára a becéző, kitüntető bánásmódnak az, hogy mig odakünn magasra törekszik, lába alól idehaza kisiklik a talaj; magyar nemesi testőrséget szervez Bécsben, bizonyára nem azért, mert nem tudja nélkülözni kedvelt magyarjait, hanem azzal a szándékkal, hogy a nemzetünk gerincét alkotó köznemességet is megejtő politikájának érdekkörébe vonja ; boldogitaní igyekszik a föld népét is közgazdasági intézkedeseivel, különösen pedig az iskoláztatással, s nem gondol arra, hogy az osztrák ipar dédelgetésével tönkreteszi a magyar polgári osztályt, a közműveltség emelésére pedig olyan eszközöket választ, amelyek a nyelvére féltékeny nemzet előtt gyűlöletesek. A nemesi osztálynak gondosan ápolt kiváltságai s az általános anyagi jóllét korának dicsőítésére ragadja megszólalni kezdő iróink egyikét: Orczy Lőrinc bárót, aki először ír meleg szeretettel a magyar parasztról, s ámbár később a Bessenyei társaságához csatlakozik, mégis inkább látszik előttünk konzervatív nemesnek, mint a megújhodás apostolának. Erről a következő két strófából is meggyőződhetünk: Boldog Isten, minek a munkás fáradság? Megfonnyad e miatt sok ezer parasztság ; Bátor hajózásból jöhet sok gazdagság: Ugy tartom, nem ebben van igaz boldogság! Zemplén, Bereg, Ungvár, Szabolcs vármegyékben Van pénz, van eledel, van bor a pincében ; Mi kell több ? mért vesse életét kétségben A magyar, hogy több pénz jöjjön erszényében? Több ujitó szellem jelentkezik Ráday Gedeon gróf költészetében, aki érdemes helyen áll a tollat pusztán hazafiasságból forgató iróink sorában. Nemzeti életünk kifejtését a költői nyelv újjáalakításával tartván elérhetőnek, különösen a nyugati irodalmak átültetésével próbálkozik meg, s a róla elnevezett versformában is az izlés fejlesztésére törekszik. Az ókori, régi magyar és nyugateurópai írók tanulmányozása különböző irányú költői iskolák megalakulását vonja maga után, ameBessenyei Kovácsin. No, mi az ?!... : Riadó ?! — Sándor bátyám, [hallja ? i . . . Istenem, káprázat! . . . Kint a nyájat hajtja A pásztor, az tülkölt ... Hővös őszi hajnal! . . . Sarkantyú, kardcsörgés ?!...: a szélvihar nyargal, Ablakom üvegjét, kilincsem az rázta A kovácsi pusztán. . s én — Bécsről álmodtam, Bátyámmal álmodtam, az udvarnál voltam: Nyalka testőr voltam, Újra testőr voltam ! Milyen is az élet! . . . Sokat elgondoltam ! . . . Ki gondolta volna, hogy a gyermekkorban Berezeli kertünknek homokján játszottam, Vén fáink, bokraink között futkároztam, Patakon a Bodrog partján álmodoztam, Majd meg ismét otthon, — mindig ábrándoztam : Hogy Bécsben lakom majd ? — s bizony Bécsben [laktam : Magyar testőr voltam . . . Deli testőr voltam. Felséges Anyánkat: a királyt szolgálni, Pompás menetében oldalán nyargalni; Ifjú hercegnőket utjukon kisérni; Fényes udvaroknál gondtalan mulatni És együtt szolgálni oly sok régi, fényes Nemzetségbelivel, pallos-joggal ékes Bessenyei-család sarjait heviti! Gárdisták virági: Barcsay, Naláczy! * Testőrök dolga: a mulatság vigalma, Zene, ének, tánc, a hölgyek udvarlása. „Mondja Bessenyei: Destouchest már olvasta?" — „Corneille költeménye ilyformán dalolja ..." — „Pallirot ezt irja ..." — „Én ezt már olvastam": Az udvar, a hölgyek Moliéret olvasták, Crebillont olvasták és — Voltairet olvasták. Én is hozzáfogtam : Tanultam, olvastam. És ahogy olvastam, mindig csak olvastam : Az édes hölgyeket egyre hanyagoltam, A mulatságokba immár alig., vágytam S Bécsnek városában egyre — Budát láttam ! . . . A ragyogó, derűs, szép Itáliában A szabolcsi'rónát, a bihari rónát, A zempléni rónát, a hevesi rónát: Egyre csak ezt láttam, Mindig csak ezt láttam. Török-, tatár-hordát, pusztító vad rácot, Amint égeti e nyomorult országot...: Husz faluból maradt meg kettő, vagy három, Alig maradt ember hetedik határon . . ; A szinmü, a regény csaknem ismeretlen, Örökös harc között a faj műveletlen S a föld . . : így láttam én magyarok hazáját, Az álmatag rónát, A bús magyar rónát. . . S láttam álmaimban — büszke palotákat, Amint koszorúzták szegény Buda-várat, Fényes csarnokokat: hol múzsák otthona, Magyar zene hangzott, magyar dráma zaja. . . Magyar hölgyek künt a magyar rónán Ily verset olvastak az akácok árnyán ; Magyar regényt öreg udvarházak népe, Művelt úri népe, Ábrándozó szépe, Nem egy széplelkü hölgy régi kúriákban, Ki kedvét leli a rét vadvirágjában, „ Kakukfüvet'. piros mogyoró-virágot Koszorúba köt', meg hajlós „nyírj'alombot*, Szépséges, illatos, üde koszorúba, Homlokát, fürtéit velek koszorúzva : Finomművű lantját veszi a kezébe, Kezd bájos zenébe, Saját énekébe. Vártam s támadni fog, ha ma nem, hát holnap, Öreg kastélyoknak mondái rá várnak — Ezredéves törzsnek sarjadó hajtása: „Régi nemes urak, úrnők* krónikása. Legendás tetteik rajongó regőse, Szilaj virtusaik lelkes hirdetője, Lovagi szerelmek izzó poétája, Trubadurok párja: A Nyír D' Artagnanja. S láttam álmaimban nagy megye-székvárost Diszes megyeházat, fényes-kupolásat, — Hosszú homlokzattal — hol a megye-rendek Ősi fegyverek és mentékben fénylettek. Előtte, a téren, gondozott kert látszott S közepén egy büszke emlékmű pompázott, Virágos pázsiton, — olyan szobor-fajta, Százados név rajta, Fényes ősnév rajta! Fent egy nemes-testőr — párduc-kacagánnyal, Oldalán súlyos kard, lógó tarsolyával, — A kertben felnövő sudárokat nézi, A padon olvasó lánykákat szemléli. Álmodozik, borong, elmereng az arca, Ki tudja, hova száll el a gondolatja?, Elmerengve karját amint előhajtja,