Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 54-78. szám)

1913-07-27 / 60. szám

Nyíregyháza, 1913. julius 27. Vasárnap XXXIV. évfolyam, 60. szám. A Szabolcsvármegyei Község: Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. előfizetési fellételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon számi 139. Kéziratokat nem adnnk vissza. Hirdetések árszabás szerint száraittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soronként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fill. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit Fürdőbe vagy nyaralásra távozó előfizetőink tudassák címüket egy levelező lapon s mi készséggel utánuk küldjük a megadott időre a Nyírvidéket. & debreczeni kamara és Nyíregyháza. A debreczeni kereskedelmi és iparkamara az 1912. évi működéséről összeállította évkönyvét s ahhoz kapcsolva kerületének 1912. évi közgazdasági viszonyairól szerkesztett évi jelentését felterjesztette a kereskedelemügyi miniszterhez. Egyidejűleg megküldötte a 224 oldalra terjedő kötetet a kerületben levő városoknak és testületeknek. Érthető érdeklődéssel néztük át a kötetet. Hiszen maga az évkönyv azt mondja, hogy célja az, hogy a kamara érdekeltségi köre a kamara működését általánosságban megismerve, abba közvetlenül bekapcsolódjék. Végig tanulmányozván a kötetet, csak megerősbödött bennünk az az érzés, az a tudat, hogy mennyire szükséges és kívánatos Szabolcsvármegye és a tőle keletre eső vármegyék számára a külön kamara létesítése. Az egész jelentésen valami sajátságos szük látókörüség vonul végig. A kamara „figyelő szemeit" mintha nem tudná, vagy nem akarná Debreczen határain tul irányozni. Mintha valami kínai kőfal venné körül Debreczent, melyen kivül a kamara számára sem létezik semmi nevezetes. Mintha az az országszerte ismeretes debreczeni „civis szem" volna a kamara „figyelő szeme" is, mely mindenkinek másnak a feje fölött néz el; nem vesz észre mást senkit, nem létezik számára más senki. Önmagával van eltelve és csak önmagára gondol. Igazi civis tempó. A kamara jelentése telve van öndicsérettel anélkül, hogy valamelyes konkrét eredményre reá tudna mutatni. Egyedül a jelentés elején fénykép nyomatban közölt "uj székház az, amit mint tényleges létesítményt fel tud mutatni. Dicsekszik is vele, hogy az milyen kiválóan sikerült, mennyire díszére válik a városiak, már tudniilik Debreczennek. az iparos és kereskedő érdekeltségnek milyen „impozáns reprezentálója". Ezzel a dicsekvéssel szemben azonban bántó ellentét az 1912. évi közgazdasági viszonyok leírásának bevezető soraiban az a megállapítás, hogy „Bízvást gyászkeretbe lehetne foglalni az elmúlt év közgazdasági viszonyainak általános jellemzését". Hát bizony ez igaz. A kamara azonban egy fényes, lukszussal megépített és berendezett palota létesítésével ünnepli meg ezt a gyászkeretes állapotot! Ez a debreczeni kamara! Ebbe a kamarába a kamara érdekeltségi körének a közvetlen bekapcsolódásra nem sok oka, még kevesebb kedve lehet! Ha azután a részleteket nézzük, csak még jobban megerősödik bennünk az a tudat, hogy a debreczeni kamarához való tartozandóságunknak nem sok okunk van örülni. Szabolcs és Nyíregyháza közvetlen szomszédja a kamara székhelyéül szolgáló Hajdúnak, de a kamara „figyelő szeme" hozzánk sem ér el. Az elmúlt év folyamán szakoktatási, iskolai és tanfolyami célokra kiosztott összegekből egyetlen egy fillér sem jutott Szabolcsba! Háziipari fejlesztés cimén csak a pol gári kosárfonó tanfolyamról találunk megemlékezést. No meg a nyíregyházi szalmafonó közmühelyről mondja a jelentés, hogy azt „szervezett állapotában a város vezetősége tartja fenn*, tehát a kamara még azt sem tudja, hogy ez a halva született nagymama már egyszerűen nem létezik ! Az ipari ügyeknél büszkén mutat reá a jelentés, hogy a kamara felterjesztésére a kereskedelmi miniszter egy előre öt éven át évi 5000 korona segélyt biztosított a debreczeni iparostanoncotthonnak, ellenben arról nem tartja érdemesnek megemlékezni, hogy Nyíregy Bessenyei György emlékezete.*) Irta: Miskolczy—Simon János. Nemcsak azt illeti a nemzeti hála, Nemcsak azé mindig az örök babér, Akinek lángeszét a világ csodálja S kinek alkotása csillagokba ér. Az igazi érdem — lelkes úttörőké, Lépteik nyomán bár késsen a siker. Sok magas küzdelem kárba vesz örökké. Kevés az a mag, mely sziklán is kikel. Irodalmunk első nemes magvetője Semmiből alkotott szépet és nagyot. Nem látta bár a fát terebélyre nőve, De mi reánk dicső örököt hagyott. Mózes nem lépte át az Igéretföldjét, De a Puszta népét ő vezette ki. S ha jár valamiért hála és dicsőség, Akkor örök hála és dicsőség neki. Pusztaság volt egykor minden e hazába, Pusztaság volt a nyelv, az irodalom. Isten jóvoltából egy-két szál virága Csak néha tarkállott itt amott vadon. Az uralkodó rend deák szóra hallgat, Lenézi a magyart Árpádnak fia ; A főnemesek közt nem lelsz magyar ajkat, Már a csecsemő is német, francia. Bécsi udvar fénye hív, csalogat, csábít, Mint a lobogó láng a lepkék hadát, *) Mostanában volt 100 ik évfordulója Bessenyei halálának. Káprázat az élet. öröm és vígság itt, Jól esik feledni azt a bús hazat. Járják a királyné szép selyem kezétűl Kijelölt, kihfmzett bársonyos utat . . . Királyné szemétől mély álomba szédül Minden kuruc érzés, minden öntudat. Itt élt Bessenyei, a deli testőrző, Színmagyar Szabolcsnak romlatlan fia. Öltözete csillog, de benseje vérző, Mert előtte lebeg árva Hunnia. A királyi- udvar finomult körében Hézagos tudását itt művelte ki. De mi méreggé vált annyiak lelkében : Uj életre hívó gyógyszer volt neki Elmereng a lelke Nyugat irodalmán. Ellesi Voltaire-nak bűbájos szavát. . . . Hajh miért is hogy a Tisza-Duna halmán Csak csatazaj hangzik ezer éven át ! Hiszen amit sugall a szív meg az elme, A csodás magyar nyelv mindent kifejez. . . . Hejh csak a sok táltos űj életre kelne ! . . . A magyarnak akkor szent ünnepe lesz. Hazafias lángja lobogása mellett Édes anyanyelvén úja könyveit. Elővarázsolja a nagy történelmet, Mely a kis jelenben tettekre hevít, Attila és Mátyás megelevenülnek. Okulva olvassák szittya honfiak, Parlagi nemesek sorra szégyenülnek Nevetséges voltán híres Ponti/inak. Hamar visszhangja kél harsány szózatának, Mely szívből eredt és szívekbe hatol. Testőrtársaiból im udvara támad. Oldalukon a kard, kezükben a toll. Barcsai, Báróczi, Bessenyei Sándor, Orczy, — készen van az irodalmi lánc. — Állj meg e neveknél te kései vándor : Itt kezdődik nálunk az űj renaissance. Delejes álmából felébredt a nemzet, Visszavívta nyelvünk drága ősjogát. Az előőrs nyomán új csatára keltek Egetvívó, bátor, erős katonák. . . . Szabadsághőseink imáinkban élnek, Kulturánk hősét is ez illeti meg. Mig fénylik a neve Árpád nemzetének, Tisztelet adassék Bessenyeinek ! Eletében úgyis rövid volt az ünnep. Hamar felváltotta a borús magány. De bölcselő lelke nyílni sohse szün meg, Hónán tépelődik s akadémián. Szép, jó könyveiért a sorsa — cserében írt az ő számára zordat, feketét. Mignem az ányaföld — száz éve múlt épen Magához ölelte a bús remetét. Feltámadt azóta, ércalakba öntve. Virúl a lombos fa, mit ő ültete. S most — szülötte földét hódolón köszöntve — Ide zarándokol hálás nemzete. Berezeli udvarház megélénkül újra, Dicsőség környezi, tiszta, mennyei; Nem is marad többé homályba borúivá, Örök fényt áraszt rá nagy Bessenyei.