Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 54-78. szám)
1913-09-28 / 78. szám
6 78-ik szám. 1913. szeptember 28. De a legjobb történet mégis csak Gyulán történt. Bankettet adtak a kaszinóban a tiszteletünkre. Gyulai Pállal voltam együtt. Természetesen magyar szokás szerint én is mondtam toasztot magyarul és németül. Erre Fábry István, az akkori alispán felállt és szép hosszú beszédben válaszolt. Végűi az én tiszteletemre dánul fejezte be a dikcióját. Tudja mit mondott? Azzal kihúzta az Íróasztal egyik fiókját és a sok apró emlék és levelezőlap között kikeresett egy egyszerű sárga fekete cimkés gyufásskatulyát. Ezt a feliratot mondta: „Parajfínerede SikJcerherds Taenstilcker phosphorgiftfri uden Svovll" Óriási kacagás és taps következett. Gyulai Pal soha többé nem tudta elfelejteni ezt a dán köszöntőt. Ha tetszik, magának adom ezt a gyufásskatulyát. Tudom, hogy a svéd felirat nem ritka maguknál, de ez dánul van és mégis Nagylicsén gyártották. — Hogy mi az utolsó munkám ? Es a vaskos könyv. (Azzal egy piros vászonkötésü könyvet mutat.) „St. Peaers Paraply". Tavaly decemberben jelent meg. Ezt a könyvet tartom Mikszáth legszebb munkájának. Minden sorát élveztem, amikor fordítottam és ugy örüitem, mikor egy pár jó palóc fordulatot sikerült dánul visszaadni. Min dolgozom most? Egy könyvön és pedig az én kedves, szeretett Magyarországomról. Ugy szeretném, ha még ez évben megjelennék, de látja, rengeteg sok a dolgom. Természetesen, egy dán kiadó sem mert vállalkozni a kiadására és igy a Magyar Tudományos Akadémia segélyével fog megjelenni. Hogy milyen lesz? Irodalomtörténet, vagy útleírás ? Én egyéni könyvet akarok. Azt irom le benne, amit átéltem, amit tudok a magyarokról. Tudja, mire vagyok büszke ? Hogy én forditottam először eredetiből egy Petőfiverset dánra. Hamarosan kikereste a tulmagyaros kötésű Petőfi-almanachot és lelkesen olvasta föl azt a gyönyörű szép Petőfi verset: Reszket a bokor . . . Busken skjaelver thi en lille fugl flöi ned i den . . . hangzik dánul a vers. Alig hallottam még folyékonyabb, dallamosabb fordítást. Búcsúzáskor egy névjegyet kértem a Világ számára. A magyar névjegye igy hangzik : Schumacher Sándor a dán nemzeti irói egyesület főtitkára, a Kisfaludy Társaság levelező tagja stb., Kopenhága, Reventlowsgade 22. Biztos kézzel irta a névjegy hátlapjára : Szives barátsággal. Schumacher Sándor. 1913. VIII. 25. — Ha majd Magyarországba visszamegy, üdvözölje az én kedves jó magyar barátaimat. Azután küldjön egy számot a Világ-bó\. Nem ismerem, már látszik, hogy három éve nem voltam Magyarországom. A viszontlátásra : — A viszontlátásra Magyarországon! — Talán. De tudja hatvan év! De azért a viszontlátásra talán Magyarországon ! Dr. Leffler Béla. & „Ouo Vadis?" film. A nyíregyházi Apolló mozi a héten be fogja mutatni a Sienkiewitz világhírű regénye után készült mozgófényképet, amely alkalommal nem lesz érdektelen, ha ennek a filmkolosszusnak a létrejöttéről alant elcsevegünk. Az a páratlan siker, amelyet Sienkiewitz regénye a „Quo Vadis?" a világ minden művelt nyelvére lefordítva elért, a filmgyárosokat arra az eszmére vezette, hogy a nagyszerű themát mozgófényképekben is kidolgozzák. Készültek már ugyan a Quo Vadis? egyes jeleneteiről kisebb íilmszallagok, amelyek mindenfelé tetszést arattak, de az egész anyag egy filmen való feldolgozását egyik gyár sem merte megkísérelni a nehézségek óriási halmaza miatt. A párisi „Fillm d' Art" társaság megvette az örökösöktől a filmen való sokszorosítás kizárólagos jogát néhány ezer frankért, de évek alatt hozzá sem fogott az előkészületekhez. E közben a római „Cmes gyár" csendben, feltűnés nélkül 2 évi szorgos munkával horibilis anyagi áldozatokkal megcsinálta a felvételeket s egy napon piacra hozta a teljesen kész fii met a monstruozus Quo Vadis ?-t. Mikor a párisi filmbörzén először mutattákbe a képet, a jelen volt film kereskedők százezrekre licitálták fel az egyes feldányok eladási árát. Közben a „Film d' Art" társaság beperelte a „Gines"-t és a francia bíróság meg is itélt 1 millió franc kárpótlást, amelyet az olasz társaság mosolyogva ki is fizetett. Hogyne, mikor csak Amerika részére több mint millió dollárért eladta a filmjeit. Parisban és Berlinben az olasz filmgyár külön mozikat úgynevezett „Gines Palace"-kat épített, ahol hónapok óta mást mint a „Quo Vadist?" nem is játszanak. A „Quo Vadis?" felvétele a próbákkal 2 évig tartott. Előállítási ára több mint egy millió lyrába került. Egy külön nagy arénát építettek Róma közelében, hol a legnehezebb jeleneteket hónapokig szorgalmasan próbálgatták, amig a dolog egészen perfektül ment és a felvételt eszközölni lehetett. Az olasz kormánynak és Róma városának nagy része van a Quo Vadis ? világsikerében, mert minden eszközzel támogatta a vállalkozók törekvését, hogy páratlanul álló, tökéletes művet létesítsenek. Rendelkezésre bocsátottak a muzeummokban levő eredeti ruházatukat, fegyvereket, zászlókat stb. A katonákat rendelték ki statisztáknak a tömegjelenetekhez, szóval szinte gyanították, hogy valami rendkívüli készül, ami az egész müveit világ kritikus szine előtt meg fog jelenni. Eredetileg a filmet nem tervezték olyan hosszura, (2500 mt.) azonban az egyes jelenetek mind, kivétel nélkül oly szépen sikerültek, hogy nem tudtak belőle semmit sem kihagyni és igy lett a Quo Vadis a világ leghosszabb filmszallagja. A feladat megoldása igen nagy nehézségekbe ütközött. A legszebb jelenetek, amelyeket tehát nem lehetett kihagyni, majdnem kivihetetlenek voltak. A cirkusz jelenetek a vadállatokkal, Róma égése, mind nagy gondot okoztak a rendezőknek. Nehéz probléma volt Ursus szerepének betöltése is. Olyan óriás kelleLt, a ki képes egy bivalyt szarvánál fogva ledönteni. Hosszú előtanulmányok után, fáradhatatlan munkával sikerült az akadályokat mind legyőzni és az egész világ ámulatára Sienkiewitz tantaziája életre kelt és magával ragadott mindenkit az illusiok világába. Néró kora oly megkapó realizmussal van interpretálva s oly történelmi hűséggel visszaadva mintha csak a felvételeket tényleg évezreddel előbb készítették volna magáról a zsarnok Gézárról és környezetéről. A legnagyobb nehézséget képezte az arénai jelenetek hűséges utánzata. A vadállatokat a nálunk is ösmert nevű Schneider kapitány (a Beketowban volt) bocsátotta a rendezőség rendelkezésére de, még hosszú próbák után is, mikor az oroszlánok megjelentek a porondon a „keresztény martiroknak" öltözött statiszták hanyat-homlok menekültek a korlátokon keresztül. A pénz azonban itt is győzött s végre jó gázsiért akadt egy elszánt csapat, amelyikkel a felvételt meg lehetett sikeresen csinálni. Persze ott volt közöttük maga Schneieder kapitány is állatszeliditőivel. Ne gondolja a nyájas néző, hogy a vértanuk verejtékező arcán székelő félelem csak tettetett . . . Képzelje magát azok helyzetébe ! Az a pár perces jelenet 2 hónapig tartó próbák nehéz eredménye és Scheider kapitány 10 ezer lyrát vágott érte zsebre. Az egész film tökéletes, művészi alkotás és becsületére válik az olasz filmiparnak. A Quo Vadis ?-t a budapesti Omnia hat héten át játszta egyfolytában, mig addig egyegy film legfeljebb 5-6 napig volt műsoron. Nyíregyházán négy napon át fog szinre kerülni az Apollóban. — Iskolai nyomtatványok értesítő könyvecskék legolcsóbban a Jóba nyomdában szerezhetők be Nyíregyházán. Gazdasági egyesületi közlemény. Szőlőtermelőinkhez. Még eddig lépten nyomon s minden oldalról csak azt lehetett hallanunk, hogy egyedül a gazdának van jó dolga s biztos exisztentiája. Na hát elérkeztünk azon, — igazán nem óhajtott — oly jelen időhöz, amikor mindenki beismeri termelő közönségünk nehéz, sőt kétségbeejtő helyzetét, amikor még az általánosan nehéz és drága világ okait sem keresik, — legalább annyira — termelő közönségünknél. Igen különös azonban. — bármennyire megszokhattuk, tehát tudjuk is, — hogy csak épen termelőközönségünk nem tudja és látja a szomorú helyzetét elé.'gé. Már pedig csakis ezen meggyőződésre lehet concludálni, — amikor megállapíthatjuk, mert tény, — hogy magán s illetve nehéz helyzetén segíteni meg sem kisérli. Pedig „segits magadon és az Isten is megsegit," s a praedestinátióban váló bigót hit mellett is egész szépen tönkre lehet menni. Példa akad erre bőven bárhol, különösen nálunk magyaroknál. Azért is merészkedtem ezen régóta felvetett és többször megismételt eszme érdekében jelen szerény soraimmal termelő közönségünkhöz szólni, mert megvagyok győződve, amenynyiben ezt is tapasztalatok igazolják, hogy mi csak akkor vagyunk képesek valami maradandó, üdvösebb, nagyobb kérdésben összetartásra, együtt működésre, ugy ahogy szervezkedni, ha a dolog már a nyakunkra égett s a szervezkedés szükségének 12 ik órája ütött. Avagy talán még most is korán volna s még mindig oly annyira kedvező helyzetünk, hogy erre még mindig nincs szükségünk?! Én azt hiszem már éppen elérkezett az ideje. Mert gazdasági, kulturális fejlődésünkkel kapcsolatosan gyarapodott és haladt szőlőtermelésünk is, — területben a régi 3000 holdnál a mai kereken 16,000 holdra, — mennyiségben aránylagosan hasanlóan a régi holdankénti 5—6 hectóliterről a mai 25—30 hectóliterre; borunk minőségét illetőleg pedig tény az, hogy a régit, vagy a vámon vámfizetés helyett itatták erőszakkal a jámbor átutazókkal, vagy jó esetben 4 krajcárért is sikerült literenként eladni, amig ma s helyesebben az utóbbi években 40 fillérjével, sőt ennél magasabb árért is szívesen veszi, sőt keresi a kereskedő. Ezek bár mind való és kétségbevonhatlan tények, mégis állandóan itt lóg fejünk felett Damokles kardja, mint épen most is. Vármegyei termelésünk kereskedelmét is évek óta a külföldön is kitűnő hirnek örvendő Sóstó hegyközség irányitja. Az az dehogy is irányítja! Mert csakis a lengyel, esetleg osztrák vevők (kereskedők) csoportja irányitja, mely jobban ismeri és értékeli terményünket, mint mi magunk. Más években már, ha nem is tavasszal, de legalább elvétve nyáron, mégis történtek kötések az őszi szüretre, amelyek után legalább tájékozódni tudott a többi termelő is, ma azonban, bár ugy tudom, sem a készlet, (mert ez nincs) sem a szükséglet, (ez pedig van) kedvezőtlenül nem befolyásolhatja a vételeket, mégis közvetlen szüret előtt sóstói, mint többi termelőink is vevők, illetve eladások nélkül állanak s remélik a legjobbat. És pedig miért? Én legalább azt hiszem azért, mert szokott vevőink nemcsak termésünket, de helyzetünket is legjobban ismerve. Hivatkozással az általános nyomasztó helyzetre, továbbá talán vidékenként roppant termésre és itteni gyenge minőségre (habár ezen két utóbbi állitások nem is felelnek meg a valóságnak), főként céltudatos összetartó egyetértéssel, (amit mi termelők nem ismerünk) az eddiginél is jobban kiakarják a reájuk kedvezőnek ígérkező indolentiánkat saját érdekükben kihasználni s leginkább elfogadhatlan alacsony árak ajánlásával az árakat a lehetőségig letörni. Ily körülmények között mi természetesebb, mint hogy az anyagilag megszorult termelő — mert kérem ma ilyen is van — az esetleg felkínált alacsony árt is kénytelen annyival is inkább elfogadni, mivel legnagyobb részt hordók és pincék hiányában a még nagyobb veszteségtől gondol igy megszabadulhatni, végeredményében pedig csak a vevők érdekeinek szolgál.