Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 54-78. szám)

1913-09-21 / 76. szám

76-ik szám. JtóHKgIPÉK. 1913. szeptember 21 3. terjesztést intéz az igazságügyminiszterhez a rabmunka kibérlése érdekében. Az akció sikerre) járt. A nyíregyházi kir. törvényszék fogházában elhelyezett rabok tehát a jövő évtől kezdődőleg a pártfogó egyesület számára fogják a kosárfonást végezni. A bemutatott szerződés szerint a pártfogó egyesület arra kötelezi magát, hogy minden egyes rab részére fejenkint 24 fillér napibért fizet, továbbá a rab munkásokat az előirt mennyiségű (28 dekagramm) kenyérrel is ellátja. Tartozik továbbá az egyesület állandó munkát adni, hogy a rabmunkások szakadatlanul foglalkoztatva legyenek. Megállapittatott, hogy a munkaidő nyáron reggel 6 órától este 7 óráig, télen pedig reggel 7 órától este 6 óráig fog tartani. Az anyagbeszerzést, a számadást s a rabmunkák értékesítését a fogházfelügyelő fogja teljesíteni. A szerződéstervezet elfogadása után egy intézőbizottságot alakított a választmány Füsthy Antal kir. ügyész elnöklete alatt Dr. Wilt György, Rósenthál Ferenc, Hoffmann Mihály, Kovács András, Tass János választmányi tagokból, mely intézőbizottság az ellenőrzést, s mindazt a feladatot fogja teljesíteni, amelyet eddig a házikezelés mellett a kir. ügyész teljesített. Végül elhatározta a választmány, hogy a szükséges anyagok beszerzésére ezúttal 600 koronát folyósít. Hosszabb vita után döntött ezután a választmány a létesítendő népkonyha dolgában. A pártfogó egyesület a mult év őszén a Zöldség-téren egy teaházat nyitott. A terv keresztülvitele sikerrel járt s az érdeklődők körében mindjobban tért hódított az az óhajtás, hogy a teaház kifőzéssel bővíttessék ki. Ez a kívánság most a megvalósulás stádiumába jutott. A teaház jelenlegi vezetője ugyanis ajánlatot tett az egyesület elnökségenek, hogy naponta 3 fogásos ebédet 40 fillér egységárért hajlandó 1 észiteni egyelőre 30 szemelynek. A választmány örömmel fogadta az ajánlatot s elhatározta, hogy a népkonyha létesítése s anyagi támogatása érdekében akciót indít. Attól függetlenül azonban már most beillesztette költségvetésébe a létesítéssel és fentartással járó kiadásokat, kimondván, hogy a 40 filléres egységárnak felét, vagyis 20 fillért az egyesület pénztára terhére vállalja át s már A tisztek szemet hunytak rá, hogy a huszársapkás, kackiás leányzó szilvóriumot, boros csutorát kinál a deli vitézeknek, noha olyankor, amidőn már csak a rohamjelre várnak, igazi életveszedelem gyalog futkározni a rohamoszlopok között. Rózsikát azonban még a paripák is szerették, mert gyakran etette őket a tenyeréről. Őt tehát nem kellett félteni, hogy a paripák összetiporják. Még láncolt is előttünk, szilaj harci dalra gyújtva s olyan jókedvre derítette a komor huszárokat, hogy még meg is éljenezték. Az ágyúgolyók mind közelebb kezdtek süvíteni s Dembinszki elrendelte a visszavonulást. A husszároknak kellett fedezniük a hátrálást s mind sűrűbben röpködtek a golyók a Kossuthhuszárok körül. Rózsika most is csupa derű és vidámság volt. Öt egy cseppet se ijesztgették a bugó ágyúgolyók, amelyek ugy ugrándoztak, mint a bokrok között a felvert nyulak. A repülő bombák sivító zúgással csaptak le előttünk s amint szétpattantak, tüzes vasforgácsok, hegyes szilánkok repültek szét belőlük, amik feltúrták a földet s üszköt vetettek az aranykalászokra, melyek csakhamar lángba borultak. Néhány huszár leugrott paripájáról, hogy kardjával lekaszálja a tüzelőtt a hullámzó kalásztengert s igy megmentsék a szegény magyar nép életét. De alig fogtak munkához, mikor bomba csapott közéjük. A bomba néhány pillanatig forogni szokott s csak aztán robban föl, mikor a lőporhoz ér a gyújtózsinór. — Feküdj! kiáltotta a huszárok őrnagya, amint észrevette a táncoló bombát. A kardjukal kaszáló huszárok rögtön lebuktak a földre, csupán egy fiatal ujonctársuk nem volt eléggé gyors. Mire körülnézett, a bomba roppant dörmost felhívást intéz mindazokhoz, kik a népkonyha jótéteményeiben részesülni óhajtanak. Tárgysorozat után dr. Flegmann Jenöné tett indítványt. Szomorúsággal tapasztalta — úgymond — azt, hogy a helybeli dohánygyárban igen sok olyan gyermek is dolgozik, aki életének még 10-ik évét sem érte el. Napi 12 órán át s napi 30 krajcár bérért, 80—100 apró gyermek sínylődik a kincstári dohánygyárban s épen abban az időszakban, amidőn más, jobbsorsu gyermek a vakáció örömeit élvezi. Indítványozta tehát, miszerint a pártfogó egyesület tegye meg a szükséges lépéseket ennek a tarthatatlan állapotnak sanálása érdekében, joggal várván el éppen egy állami intézménytől azt, hogy respektálni fogja az ipartörvény tiltórendelkezéseit, s hogy éppen egy állami intézmény nem fog szembehelyezkedni azzal a nemes törekvéssel, melyet néhány év óta éppen az á'lam istápol legjobban: a gyermekvédelem céljainak megvalósitásával, A választmány látható őrömmel fogadta az illusztris előadónak komoly megfigyelésre s nemes érzelmekre valló indítványát s elhatározta, hogy az indítvány éri elmében a kisgyermekeket is foglalkoztató gyár, vagy más ipartelepekhez átiratot intéz. Végül a pártfogó egyesületek szövetségének e hó 28-án Budapesten tartandó kongresszusára a? egyesület képviseletére a választmány Vay Gáborné, szül. Zichy Mártha grófnőt és Dr. Bodnár István ügyvezető alelnököt kérte föl, illetve küldötte ki. A választmányi ülésen a női tagjai közül ezúttal Dr. Bodnár Istvánné, Doctor Arminné, Dr. Flegmann Jenőné, Groák Ödönné és gróf Vay Gáborne szül. Zichy Mártha grófnő voltak jelen. Blaháné és Nyíregyháza. Az „Érdekes Újság" cimü képes hetilapban „Eletem naplója" cim alatt közli Blaha Lujza visszaemlékezéseit eseményekben gazdag művészéletéről. A mult heti számban Nyíregyházára vonatkozó sorokat is találunk. Érdekesnek tartjuk ezt a részt leközölni, annak megemlítésével, hogy renéssel felrobbant s jobb karját leszakította. A fiatal huszár vértől borítva menten összerogyott. Rózsika rögtön letette a kosarát, korsóját, lehúzta a huszár véres atilláját és bekötözte a karját. A szegény huszárt eszméletlenül vitték a sebkötöző helyre. Rózsika pedig, mintha mi sem történt volna, összeütötte a bokáit, nagyot tapsolt apró tenyerével, csatadalra gyújtott, majd nagyokat rikkantva táncra perdült s rövid szoknyája libegett, lobogott, suhogott a szélben. — Oda se neki szép huszár, kiáltotta, szüksége van az Istennek is a magyar huszárra. Ezt egy másik huszárnak mondta, akit ép most csapott ki a sorból egy bolond ágyúgolyó. Amint lebukott a lóról, felugrott, de megint leroskadt. Egy szempillantás múlva ismét felugrott s elhalóan nyögte: — Fáj a szivem. Azzal holtan roskadt le. A fáradt ágyúgolyó ugy mellbe vágta, hogy megszakadt a szive. Rózsika most megint pajzán dalba fogott, hogy a szomorú hangulatot elriaszsza. De alig fordult egyet-kettőt, mikor egy bomba egyenesen nekirepült s lekapta szép barnafürtös fejét. A gyönyörű leányfej egy ölnyire repült a törzsétől. A huszárok mély megilletődéssel nézték a halálnak ezt a kegyetlen tréfáját. Egy pillanat és elnémult az aranyos leánysziv, a folyton csicsergő dalos ajk, mely annyi vidám órát szerzett nekik. Többen leugrottak a lóról, kedvese hozzá rohant, felkapta és sírva csókolgatta véres fejét, kimeredt szemét, halvány arcát, amiről még a halál se tudta leszakítani a szépség és fiatalság viruló rózsáit. Eközben folyton dörögtek az ágyuk, búgtak, sivítottak a puskagolyók, égett a mező. Félelmetesen nagyszerű látvány volt a a leirt események az 1880 ik évben játszódtak le. „Egy kis szabad időm volt, tehát elmentem pár napi vendégszereplésre Nyíregyházára. Véghetetlen kedves közönségre találtam, nagyon jól éreztem magamat. Csak a huszárokra haragudtam, mert reggel mindig feltrombitáltak. Az ablakom alatt kellett ellovagolniok korán reggel az egzecirozásra, trombitaszóval kívántak nekem jó reggelt. Elek Miska főhadnagy, akit jól ismertünk, volt a mestere az egésznek. Hiába mondtam, hogy ne tegyék, mert épp akkor alszom a legjobban. Azt felelte, látta ő jól, hogy nem aludtunk mi már olyankor, mert meglebbent egy kicsit a függöny szárnya. A főhadnagynak igaza is volt. Reggelenként,, amint meghallottuk a lovak patkóinak a csattogását, be se vártuk a trombita-szót, hanem egy-kettőre kiugrottunk az ágyból és egy pici kis résen kikukucskáltunk az utcára, igy lestük a huszárok kivonulását. Ilyen az asszony, hiába, valamennyi. Ha huszárok lovagolnak az ablak alatt, az felbizsergeti bennünk a vért; de mikor az istennek a legszebb teremtése a magyar huszár l Nagyon szerettem talyigán menni ki a Sóstóra; ezek az itteni fiakkerek és bárha alaposan megdöcögtettek, nekem nagyon tetszett a dolog, mert nem volt olyan mindennapi. Esténkint pedig elhallgattam Benci Gyula zenekarát; de gyönyörűen is húzták, de sok könnyet csaltak is ki a szememből! ... Amikor aztán elutazásra került a sor, hát a vendéglős egy óriási sült libát pakkolt be az útra; no meg jó kenyeret, pogácsát és egy üveg nyíri karcost. Elek Miska ezt látta és azt mondta: „Jaj, ha maguk ilyen jól el vannak látva, akkor én elkísérem magukat egész Debrecenig, — addig csak megeszszük a libát." Igy is történt. Elek Miska beült hozzánk a kupéba és ott elkezdtünk lakmározni, közbe nagyokat nevettünk, mert nem volt késünk a rögtönzött banketthez. Toilett táskámból kivettük az ollót és Dusi azzal tráncsirozta fel a libát. Nahát ez pompás mulatság volt. Debrecenben aztán bucsut vettünk Elektől tűzben hullámzó kalásztenger, amely mintegy végeláthatatlan vörös fátyolként zizegett a szélben. A huszároknak is vissza kellett huzódniok és magukkal vitték a szép fiatal leány holtestét, kosarát, borát. Amikor aztán megpihentek, kardjukkal sirt ástak a hős markotányosnőnek és gyászdalt énekelve, betemették a megcsonkított leányt. Rózsika sírjára nem tűzhettek keresztet, de ott volt az elesett huszár törött kardja, azt tűzték melléje, aztán egy kihűlt ágyúgolyót tettek rá sírkőnek. — Jertek barátaim halott torra, — szólt könnyeit törülve Rózsika vőlegénye, aztán sorra adogatta köztük a leányka boroscsutoráját. Az itáltól sirva vigadó hangulatba jöttek. Körülülték a frissen hantolt sirt, aztán elénekelték fölötte Rózsika kedvenc nótáit. A kürtősök is odajöttek s mivel Rózsika legjobban szerette az ébresztő méla akkordjait, a trombitások mély érzéssel, panaszos sírással elfújták fölötte az ébresztő mélabús dallamát. Hanem a szegény kis Rózsika nem pattant fel többé, nem szaladt végig a puszta földön alvó századok előtt és nem kiáltotta csengő nevetéssel: — Ti lusták, mégse keltek? Nem halljátok az ébresztő hangját ?! Rózsika már csendesen pihent a jó puha anyaföldban, amelyet jobban szeretett az édesanyjánál is, akitől bucsu nélkül ment el, hogy a honvédek szenvedeseit enyhítse, felvidítsa őket, ha busulnak, megkacagtassa őket, ha vidámak. Sokszor verőfénynyé varázsolta köztük a komor hangulatot és dalolva ment értök a halálba. És hány ilyen névtelen hősnője volt a szabadságharcnak! A sasokkal repültek a galambok is a dicsőség vérmezője fölött. A legfinomabb francia ós amerikai Friedmann Sándornál, cipő ujdonságoh kaphatók NYÍREGYHÁZÁN.