Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1913-06-05 / 45. szám

<2 220-ik szám. JŰÍR¥IDÉK. 1913. junius 15. téli színészet meghonosítására kisérletképen felhasználtassák. Átmeneti esztendőnek nevezem pedig a következő évet azért, mivel az összes nagyobb városok szinház bérleteinek, illetve a színigazgatókkal kötött szerződései egyöntetüleg 1914. év október 1-ével járnak le s igy Nyíregyháza városa csak ezen dátumtól kezdődőleg léphet szerződéses társas viszonyba egy uj és megfelelő szini kerülettel, mig a következő esztendőben teljesen függetlenül és önállóan kell, hogy színészetéről gondoskodjék. Kétségtelen, hogy Nyíregyháza város kulközönsége jogosan tarthat igényt téli színházi előadásokra, mert bebizonyosodott, hogy nagy és intelligens szinház eltartó közönsége van, továbbá mert más kisebb és kevésbbé fejlett városok már régen biztosították maguk részére a teli idényt s mert a debrecen—nyíregyházi szini kerület tapasztalatai azt mutatják, hogy Nyíregyházára nem előnyös egy olyan anyavárossal kötni házasságot, mely a maga részére foglalja le a téli idényt s társulatát csak fáradtan és unottan adja át mint „kisegítő nyári állomásnak"-nak. Mint ismeretes, nekem már 8 ik éve van szerencsém mint a debreceni színtársulat igazgató helyettesének Nyíregyháza város színészetének és szinház látogató közönségének fejlődését, igényeit, előnyeit és hibáit figyelni s igy meglehetősen gazdag tapasztalatokkal ellátva tudom vállalni ajánlatom azon felelőségét, mely a leendő igazgatóra várakozik a nyíregyházi téli színészet megépítése és színházi közönség nevelése tekintetében. Tudatában vagyunk a nagy feladatnak, mely a jövő igazgatóra várakozik és átérezzük annak a megfontolásnak óvatos és körültekintésnek a szükségességél, mely egy uj szini kerület megalakításánál szem előtt tartandó. Épen azért a'jövőt illetőleg függőben tartva csak azt kérjük, ami Nyíregyháza városának is legalkalmasabb, hogy 1914. év január 1-től kezdődőleg egy 2, esetleg 27a hónapos idényre kapjuk meg a színielőadások tarthatására jogosító engedélyt, ugy azonban, hogy a színtársulat existenciális érdekeire való tekintettel 1913. év szeptember 1-től 1914. szeptember l-ig tartó időtartamra a szinház más igazgatónak kiadható ne legyen és ezen év alatt mi bármely időben is játszhassunk. Ez első téli idény szolgáljon utmutatásul a jövőt illetőleg Nyíregyháza téli színészetének meghonosítására. Igazgatásom és társulatom müködésénekfeidicséréiére a színigazgatók szokásos és megunt ígéreteinek tárházát nem nyitom meg, mert jelenlegi működésünk alkalmat nyújt arra, hogy megállapítható legyen, miszerint érdemes-e nekünk téli hajlékot adni s megtudunk-e felelni hivatásunknak. Azt azonban tájékozás végett ki kell jelentenem, hogy szándékom a jelenlegi társulat törzsét Nyíregyházára hozni és hogy díszletek és színházi felszerelések dolgában, ujat, szépet és modernet kívánok produkálni. Nyíregyháza, 1913. évi május hó 31-én. Teljes tisztelettel: Irmay Béla, Borbély Lilly. A balatoni kirándulás. ii. Aztán megnéztük a két házat belülről, s tovább, fel a Badacsony tetejére. Borostyános, sziklás, mohás, kanyargós utakon. A Rózsakőnél elénekelték a .Földiekkel játszó égi tünemény-" t. Lépten-nyomon visszatekintgettünk le a magyar tenger gyönyörű ezüstös tükrőrére, — s aztán előre újra, föl a hegytetőre. Homokos nyíri föld leányai kaptattunk a sziklákon, — föl és föl, meredeken, kiálló sziklákba, ágakba és gyökerekbe, — no meg egymásba is megfogózva néhol, — föl egészen a keresztig, föl a nagy fensikra, — körültekinteni három megye határán. Átal az erősebb látásúak a Somogyi oldalra. Fáradtság, — kimdrülés, — azt nem ismertük hála Istennek sohasem. Anynyira nem, — hogy mikor aztán visszafordulva beérkeztünk újra a szállóba — közben egy zalai nótát lestünk el a szölö kötöző lányoktól — az egyik kislány zongorához ült és a többiek, — bosztonoztak ebédig. Azt hiszem, ez elég rekord. itt egy kedves epizód volt megint. Lejővet a kislányok hat csokrot kötöttek mezei virágokból s egy egy rögtönzött vers kíséretében nyújtották át a tanítónőknek. Ebéd után indultunk tovább a vonattal az egész utazás legkedvesebb helyére, Keszthelyre. Szürke kii városnév volt az utiprogrammon, a Hévíz előállomását láttuk benne csak. És Hévizet már nagyon vártuk a tervbe vett fürdés miatt. Meleg vízben, a szabad ég alatt, — illetve akinek jobban tetszik, zárt kabinokban megfürdünk, — de jó lesz. Lemosni az ut porát s majd tovább onnan Siófokra. Ennyit vártunk. Hanem aztán amit kaptunk. — mikor körülbelül másfélórás vonatozás után megérkeztünk Keszthelyre, — az bizony felülmúlt minden várakozást. Elsőiorban maga a szivés vendéglátás, amivel a keszthelyiek fogadtak. Kijött a mi kis csapatunk elé a Hullám szálló bérlője, — s aztán a tágabb értelemben vett házigazdánk, a Balatoni muzeum igazgatója s a Keszthelyi Hirlap szerkesztője dr. Csák Árpád, Eckardt tanár és mások. Bekísértek bennünket a szállóba, s ott elhelyezkedés és felöltözés után a ránk várakozó kocsikon kihajtattunk Hévizre. A kedves, ősrégi Keszthely csinos kis virágos házai, — a Festetich herceg gyönyörű kastélya, a Szent Vince zárda, főgimnázium, elemi és polgári iskolák, a gazdasági akadémia között a régi Georgikon (most gazdatiszti lakás) és villamtelep mellett elkocsizva láttuk a Helikon százados fáit, — majd kiérve a szabad mezőre, a Balatonmellék s különösen Zalavármegye gyönyörüszép jegenyefái osztják a mezőt kockákra, hogy olyan az egész, mint valami óriási főúri park. Annyi jegenyét s ugy felhasználva ezt a nagy területek díszítésére kiválóképpen alkalmas fát talán az országban seholsem látni, mint Keszthely vidékén. Igaz, az emberei is olyan sudárak, magasak és egyenesek, mint a jegenyeszálak . .. Hogy is mondja csak Baksay: „ahol az asszonyok a fejükön hordják a terhet, — ott egyenesek az emberek és sudárak mint a jegenyefa, ahol azonban hátukra kötik a batyut, ott görnyedtek és lehajolnak mint az állatok a föld felé." . . . A jegenyék között haladva, hamurosan elértük a Hideggát és Mele'gát nevű két lefolyását a Hévíznek, — a Meleggátnál már érezhetően megenyhült az erős északi széltől hives levegő s egy-két kerékfordulás után elénk tárult a zöld rét szegte, sötétkék Héviztó. Csudálatosan szép látvány volt. A csöndesen hullámzó sötét viz hátán úszkáltak nagy, hat—nyolc tenyérnyi kerek levelek, — s a levelek között fehér, rózsaszínű és lila, óriás lótuszok . . . Némelyikünk ismerte már a nyiri kanálisok fehér tavirózsáját természetben is, képeken, himzésmintákon valahányan, — Nagyváradról is csak elvetődik egy-két szó a Félixfürdő féltett csudavirágjáról, — de ugy, a maga valóságában látni a keleti mesék lótuszát, — bizony alig győztünk a kocsikról lepakkolózni, csak a vizhez vágytunk, a meleg páráju, sötétkék nagy tóhoz, s azokohoz a napkeletről származott nagy lila, — rózsaszínű virágokhoz. Amikhez azonban mégsem tudtunk jutni. Csak ugy kintről szemlélgettük, — a tavat is, — a lótuszokat is, — a tervezett fürdőből a szeles idő miatt nem lehetett zemmi, — csak a kezét moshatta meg egy-két tarthatatlan, türelmetlen nyiri lány, — s a lótuszokat kinn a partról, messziről nézegettük, igaz, — nagy gyönyörűséggel. Kürüljártuk mindakét nagy tükörfürdőt, a kabinokat, gyönyörű, tiszta, kényelmes az egész berendezés, könnyó és súlyos betegeknek egyformán minden kényelemmel ellátva, — úszóknak, csolnakázóknak egyaránt rendelkezésükre tartva. Mikor végre beteltünk a kénes meleg viz párás leheletének szívásával, — körüljártuk a gyönyörű kis fürdőtelepet, — gondozott, szép, igazán kiváló Ízléssel berendezett parkját, megnézegettük a nagyobbára uj, modern és nagyon kényelmes lakóhazakat, a nagy tertászos vendéglőt, a gyógyszalont, tejcsarnokot, olvasó- és társalgótermeket, aztán a vendéglő étterméhez kitűnő kávét ittunk, — közben persze újra útnak indult egy csomó képeslap, — most már a legszebbek, a hévízi Iótusokkal ékesek. Uzsonna után ismét némi kis vásárlás volt a gyermekekkel, — a bazár kissé gyér, — itt pihenést, gyógyulást adnak a betegnek, ez nem lármás reklámfűrdő, tudja Isten, az egész olyan, mintha valami nagynagy gazdag főúr a maga gusztusára berendezte parkjába engedné üdülni az embereket. Megnéztük még egynéhány gyönyörű helyét a telepnek. A szanatóriumot, amelyik a főútról nézve magas, egyemeletes palota, s ime észre alig vehető hajlású uton megkerülve, szép fenyősor közölt sima, egyenes talajon beléphetünk az első emelőt küszöbtelen folyosójára. Ez a súlyos lábtajosoknak elhelyezésére van szánva, akiket lépcsők s lift nélkül, kényelmes tolószéken gördítenek föl az emeleti szobákba. Aztán megnéztük az újonnan és igen gazdagon fölszerelt villamos gyógytermet, — a legkülönbözőbb csúzos és reumás bántilmakra a legmegfelelőbb készülékekkel. Végül a szegényházat. Ez a bérletnek nem tárgva, a tulajdonos Festetich herceg maga tartja fen s az ő felügyelete alatt áll. Egyszerre 10 nö és 10 férfibeteg, akik szegénységüket hitelesen igazolják, valláskü'ömbségnélkűl három heti teljesen ingyen ellátás és fürdőzésben részesül. Nagyon nehezen váltunk meg Hévíztől. Azonban türelmetlenkedett már a mi kedves házigazdánk, dr. Csák Árpád, hogy neki még nagyon sok mondanivalója van hozzánk Keszthelyen, — felpakolóztunk hát újra a kocsikra s indultunk Keszthely felé, — egy-egy elfojtott óhajtással, — hogy ugyan mikor jövünk, — jövünk-e még újra vissza a lótuszok vizéhez ? A jegenyés mezőkön átal gyorsan Keszthelyen voltunk megint, — kis, tiszteletből való pihenőt tartva a régi Georgikon előtt, — aztán megnéztük a gazdasági akadémia lépcsőházát — végül a Balatoni muzeumhoz érkeztünk. A muzeum helyszűke miatt két épületben van elhelyezve. A néprajzi osztályhoz jutottunk először. Három kicsiny szoba, egy szűk folyosóval, — aztán én pl. egyetlen egy szobáját láttam csak. A néphimzések gyűjteményét, — s a céhkorsókat. Ódon, fakó selymek, sárgult vásznak, — balatonvidéki, — és valami különös büszke boldogsággal gondoltam haza, az enyémekre, — ime az én Szatmárból, Borsodból való szegletes kokassaímnak a Balatonmenti testvérei. Hát ezeknek az idejében hol járt még a vasút, — s ime az ősmagyar asszonyok egy szép himzésmintát országszerte belevarrtak a teritőikbe . . . Egy ujjatlan kis ködmönke, bizony felhúzhatja ma is a mintája telől akármslyik büdszentmihályi menyecske. Érdekes, régi, ismeretlen világokat tár az ember elé, emlékezés nélkül visszaviszi a Vas Gereben idejébe a lelkét a sok céhkorsó. Minden céhén a mesterségből vett motívumok. Egy másik szobácska közepén láttam még egy kis zalai nádfedeles ház apró mását, — aztán átfutottam a tulipános szobán, — megnéztük az asztalt, saroklócát, ágyat, a szegen ringó bölcsőt s a még vélünk maradt hajdú megmutatatta az ágy al tt a „még kisebbnek valót" azán a folyosón a régi esztevátát. Örültem, hogy kitaláltam, mi az. Aztán siettünk a többiek után, a muzeum nagyobb részét megnézni egy másik épületben. A Balatonra vonatkozó mindenféle tárgyak gyűjteményét. Gyönyörű a régészeti osztály, — érmekkel, ős ékszerekkel, hajtűk, csattok, kardokkal, korsók, agyagedények, a legtöbbje fenéki lelet. Aztán a mai Balaton, a halász szerszámok, a csudálatosan gazdag hal és madárvilág, — a madarak legtöbbje a természetes életnek megfelelő milliőben elhelyezve. A Georgikon eszmei létesítőjének Nagyváthy Jánosnak sajátkezüleg írott végrendelete — s az a jó Isten tudná felsorolni, mennyi ezer emlék összegyűjtve, csudálatos rendben és tisztatágban. Mert erre külön kell kitérnem. A Balatoni muzeum a maga szűkös, kettéosztott helyiségében olyan rendes, olyan tiszta, — minden tárgya olyan előnyös elhelyezés és világításban, — hogy az ember nem érzi a muzeumszerü zsúfoltságot, sem a nagy tudósoknak mellektulajdonságul megengedni szokott rendszertelenséget, — igazán, a gazdag gyűjtemény nagyon szerető kezekben van a mi kedves vendéglátó gazdánk, dr. Csáth Árpád gondozásában elhelyezve. Sajnos, — inneneis tovább kellett mennünk. Ákkor elmentünk még a Krausz Ernő és testvére cég fehérnemű gyárába. Állandóan