Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-20 / 23. szám

2 23-tk szám. 1913. március 20. megajánlott a nagykállói internátusnak felsegélésére. De álljunk meg e szónál: Internátus! Lehetetlen hogy a „külön­vélemény'' érdemes Írójának éles szeme meg ne látná, hogy ma államnál és fele­kezeteknél az internátusi nevelés a jel­szó. Nemcsak az állami iskoláknál, de még a protestáns felekezeteknél is 100 — 200 — 800 000 koronákat is ad az állam internátusok építésére. Nagykállóban vár­megyei s állami segéllyel ez az intézmény már meg van. Van benne tanuló annyi, hogy alig képes befogadni. A gimnázium­ban is van feles számmal (228). És ezt a „különvélemény" irója nem akarja észrevenni, figyelembe venni! ? . . . Hogy Nagykálló csendes hely ?! . . . Miért épí­tenek a fényes, a nagy helyeken is inter­nátusokat ? . . . Azért: mert a nagy hely, a fényes hely, a nagy város elvonja a tanuló figyelmét az iskolai teendőkre való előkészülettől!! . . . Kezdenek az embe­rek visszatérni a régi igazságokhoz, mely szerint: „ csendes magányban fejlik a talentum, világ zajában állandó karak­ter* , . . S rájöttek, hogy az uj időkben is szivesebben, otthonosabban érzik ma­gukat a múzsák a csendes berkekben, mint a zajos, a nagy városi légkörben"... Szembe állítja továbbá az iró Nagy­kállót Kisvárdával is. Lehető, minden le­hető ; ámbár az indokolás itt is csak nagy általánosságban van oda vetve t. i. hogy Kisvárda túlszárnyalta Nagykállót, sok dologban. Ez az, a mit én előbbi cikkecs­kémben már jeleztem, t. i. hogy igy volt régen ! de ma már ez az állítás is na­gyon nehezen lesz bebizonyítható. Jelez­tem már és nem is örömmel, sőt sajná­lattal jeleztem, hogy ezelőtt Kisvárdának nagy volt a forgalma, ipara, kereskedelme, de már erre csak azt mondhatjuk itt, de azt mondják maguk az elfogulatlan kis­várdaiak is, hogy : ez csak volt! S ha ipara, kereskedelme hanyatlott, mije van még Kisvárdának ?! Van kir. járásbíró­sága, amely nagy területre kiterjed. vagy régi finn mythológia. Természeti tárgyak­nak, tüneményeknek megszemélyesítése és ott szerepel benne a napisten, a holdisten, a ten­ger istene, a rizs istene, az úgynevezett kamik, akiknek se szeri, se száma, mert egyes vidé­keken még külön helyi istenségek is vannak s részesülnek különös tiszteletben. A shintónitmkhológia nagyon gazdag, van benne sok szép vonás, sok persze különös is, amilyenek nélkül a sokat csudált görög hitrege sem szűkölködik. A főistenség a napistenasz­szonya Ama'eraszu Omikami, kinek Iszében van a temploma. Ettől az istenségtől szárma­zik a császári család is, mint ahogy azt az 1889 iki alkotmány is kimondja. A shintóhitü japáni tehát a maga isteneiben országa terem­tőit, uralkodó csaladja őseit tiszteli. Igen jel­lemző vonása a shintókultusznak az ősök tisz­telete is, ami igen rokonszenvessé, kedvessé teszi. A család őseinek kiváló kegyeletben és becsületben tartása, a halottak emlékének ho­zott áldozatok, az a meggyőződés, hogy az ősök szellemei ott élnek körülöttük, részt vesz­nek örömükben, bánatukban, elkísérik a japáni katonaságot a harcok véres mezejére és segí­tik leverni Japán ellenségeit, sajátságos, külö­nös, de bizonyos tekintetben igen meleg, ro­konszenves, megnyugtató szint kölcsönöz az egész japáni gondolatvilágnak. A shintó templomok, kivéve azokat, me­lyeket a császári család, vagy a közlelkesedés emelt, nagyon egyszerűek. A templomterületet kerítés veszi körül, a bejárat előtt gerendákból összerótt, Torii-nak nevezett bejáró van. A különféle szentségeket, ereklyéket, szentszek­rényekben őrzik. A papok a nép adományai­ból élnek; az istenitisztelet nagyon egyszerű, áldozatokból, imákból, szent táncokból, időn­igaz, de a „különvélemény" irója, nem tudná, hogy ezt is régen készülnek már megosztani ?! És én azt hiszem, hogy ha gróf Forgách László olyan korán és váratlanul meg nem hal, azóta a kisvár­dai járásbíróság egy része régen átvitetett volna már Mándokra; mivel régi kor­mányzati szabály, hogy a hol a szolga­biróság van, ott kell lenni a járásbíró­ságnak, telekkönyvnek és adóhivatalnak is. Igy volt Nyírbátorban, ekként történt Tiszalökön. Igy lesz, mert igy kell lenni — a közérdek szempontjából Mándokon is. „A mi késik nem múlikl" S mi van még Kisvárdán? Igen ! a „Tisza szabályozó társulat!" De nem emlékszik a „Különvélemény" irója, hiszen nem is olyan régen történt, hogy lépések tétettek a „Tiszaszabályozó Tár­sulat"-nak Nyíregyházára való áthelyezése érdekében is ! ? Erre is azt mondhatjuk csak hogy : „a mi késik nem múlik /" Szó sincs róla Nagykállóból is sok ilyen intézmény vándorolt el annak ide­jében, midőn a törvényszék s a*vármegye elment. De a melyek most itt vannak: állami főgimnázium, főszolgabiróság, kir. járás­bíróság, telekkönyv, adóhivatal, pénzügyi biztosság, pénzügyőrség, két pénzintézet, m. kir. földmives iskola, dohánybeváltó hivatal, állami elmegyógyintézet s ezek­kel együtt egy szép sereg intelligencia, azok már itt is maradnak. Ez a viszony: Kisvárda és Nagykálló között! ... És itt egy kulturátlan nagy területen Nagykál­lótól kelet felé Szatmárig, —• délkelet felé Nagykárolyig, — délfelé Érmihályfalva, sőt Nagyváradig egyenes vonalban nincs középiskola! De ezen a nagy területen hazafias missziója is van egy erős, élet­képes állami középisoláknak ! . . . Csak még egyet! Hogy a kereske­delmi iskola Nyíregyházára kell és nem Kisvárdára, az is mellettem bizonyít. Hát legyen az is Nyíregyházán. Kisvárdának akkor elég egy polgári iskola. Én előbb ként nagy tisztálkodásokból áll. Sok dolog persze kereken babonának minősíthető. A fővárosban tartott ünnepek közül leg­kedveltebb, legtarkább és legzajosabb az Oya­maguino Kaminak, a hegyek istenének ünnepe, mely a fővárosban minden második évben junius 15-én megy végbe nagy felvonulással, tarka körmenettel. A shintó vallás ördöggel, pokollal nem tö­rődik ; áldozatokkal, imádsággal mindent rend­be lehet hozni s az istenektől ki is eszközölni. Ilyen imádságok, melyeket az érdekeltek nevé­ben a papok mondanak el, ősrégi időktől ma­radtak fenn s van közöttük többek között olyan is, mely bő rizstermésért „1000 és sok száz rizskalászból, édes és keserű füvekből, halak­ból, ruhanemüekből, fehérlóból, fehér vadkan­ból, fehér kakasból álló áldozatot igér az Is­tennek. A shintó vallás erkölcsi parancsainak ösz­szessége ki van merítve abban, hogy az em­ber feljebbvalóinak engedelmeskedjék, szüleit tisztelje és szeresse s odaadóan szolgálja. De ezt aztán igazán komolyan is veszik. A Krisztus utáni 6-dik századik a shin­toizmus volt a japáníak kizárólagos vallása. A hatodik században, mikor a Koreával való érintkezés már elég sürü volt, bekerült a Buddha vallása és rohamosan hódított magá­nak tért. A japániak ilyen tekintetben soha sem voltak türelmetlenek, ha csak politikai okok és érdekek nem követeltek egyebet. E vallás alapitója Krisztus előtt 500 esz­tendővel született Indiának Kápolivasztu nevü városában. Atyja a Sákya törzs királya, Sudd­hódana volt s a királyfi neve Sziddhártha. A gyermek nagyon érzékeny volt, mint a bral­min vallás hive, ő is hitt a lélekvándorlásban, is csak feltételesen tettem azt Kisvárdára Miután a nyírbátorit a „különvélemény" irója is elejtette, vagyis velem ebben egyetértett, erről többet mondani mái­felesleges ! Igen nagy jelentőségű, messze kiható dolgok ezek igen tisztelt Uram „különvé­lemény* iró Ur! Én most is azt mon­dom, hogy: Yideant consules! . . . V Március 15. Lapunk legutóbbi számában már kimerítően beszámoltunk a szabadság nagy emlékünnepé­nek minden külsőségeiről, s ismertettük azokat az igazán minden tekintetben sikerült ünnep­ségeket, melyeket az egyes testületek és intéz­mények a délelőtt folyamán rendeztek. A délelőtti ünnepségeknek méltó folyta­tása volt az a külső aranyaiban is impozáns ünnepély, melyet a város polgársága délután a városháza udvarán rendezett. A városháza nagy udvarát csaknem a zsúfoltságig megtöltő, s lelkes hangulatu közönség élénk bizonysága annak, bogy ennek az ünnepélynek megtartása határozott közszükséget képez, hogy a március 15 dikének emléke fényében és erejében mitsem veszített eddig, sőt a jelenlegi általános hely­zet hatása alatt csak gyarapodott, s hogy azok­nak, kik tespedésről, részvétlenségről beszélnek, s a közönség lelkesedésben való hitüket s bi­zalmukat elvesztették, valóban nincsen igazuk. A polgárság ünnepe a szokáshoz hiven a városi dalegylet énekével kezdődött, majd Má­jerszlcy Béla kir. tanácsos polgármester lendü­letes megnyitó beszéde után dr. Bartos Sándor ügyvéd lépett a közönség elé, s mondotta el — többször zajos hatást elért — ünnepi beszédét, melyből a következő, különös figyelmet keltő részleteket sikerült feljegyeznünk: Polgártársaim! Megdöbbentően szomorú napokat élünk. A háború vértszomjazó ördöge leselkedik Európa minden zugában. Az ország búzatermő baráz­dái a nyomor és kétségbeesés jajveszékeléseitől hangosak. A kereskedő és iparos osztály helyzete egy esztendő óta nem egyébb hősies küzdelemnél a mostoha és már-már elviselhetetlen pénzvi­szonyok ellen. Ilyen körülmények között szakadt ránk ez a mai nap: március 15-ike. melynek alapja az, hogy amig a lélek teljesen meg nem tisztul, mindig uj meg uj testi alak­ban kell a világra jönnie; a világi élet azonban csupa szenvedés. A négy legfőbb rossz: a szü­letés, betegség, öreg kor és halál. Sziddhártha királyfi, mikor már felesége és gyermeke volt, egy szép éjszakán elszökött hazulról, hogy a négy legfőbb rossztól próbáljon menekülni. Ve­zekelt, elmélkedett, böjtölt, mig végre egy indiai fügefa árnyékába kiderült lelke előtt a teljes igazság: a tökéletességet, a teljes lelki nyugalmat, az újjászületés elkerülését ugy ér­hetjük el, ha teljesen lemondunk mindenről, hogy lelkünk semmit nem remél, semmit nem kíván, semmitől nem fél, semmi után nem tö­rekszik s igy egyediségét elveszítve, az örök zavartalan békességet élvezi, melynek neve Nirvána. Amint ez a világosság Sziddhirtha királyfi lelkében kigyuladt, buddhává, vagyis az igaz­ságot látóvá lett s ez volt az ő maga töké­letessége. Ezt az igazságot, mint az egyedül helyes utat, elkezdette hirdetni és tanítványo­kat gyűjtött maga köré. Ez a társaság nagyon vegyes volt, mert volt köztük sok előkelőség mellett régi kötéltáncos, kiérdemült rablóvezér, sőt egy olyan is, a 17-ik, akit ki kellett go­lyózni, mert nagyon soká elnézegetett egy csinos vászoncselédet. Buddha maga istentiszteletről, istenekről nem is beszélt, az imádkozást gyerekségnek tartotta, a fődolog volt nála koldulószerzetes­nek lenni s mennél jobban elmerülni az ő igazságának lelki szemléletében. Halála előtt mondott szavai állítólag ezek voltak: Minden­nek, ami összetett, szét kell bomlania; dol­gozzatok szakadatlanul megváltástokon! Buddhát már a tanítványai nem értették

Next

/
Thumbnails
Contents