Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-02-06 / 11. szám

stöbőiőO .0 'ifeondd? XlftL íRsWöíiW 19Í3. február 6. 2 11 -ik szám. nagyfontosságú kérdés végre-valahára a megvalósulás stádiumába jusson, — Nyíregyháza geographiailag nem fekszik messze az ország fővárosától, az országos főhivatalok székhelyétől, az országos forgalom központjától: Budapesttől. És Budapest hazánk — a geographiai aránylagos közelséggel ellentétben — mégis nagyon messze van ! Messze, mert nekünk : Magyarország, nagyságban tizenkilencedik városának és egyik legnagyobb vasúti csatlakozó állomásának nincs közvetlen és főleg nincs gyorsvonati összeköttetésünk Budapesttel ! Lesence—Bürgözd kitudta vinni, hogy a vasúti forgalmi statisztikában szereplő évi 3 utasa kedvéért a gyorsvonatok állomásán rostokoljanak, de mi nem tudtuk elérni azt, — jóllehet állomásunk személyforgalma már régi idő óta meghaladja évenként az 1,000,000-t — hogy az ország fővárosából vidékünk felé haladó gyorsvonatok a mi állomásunkig közlekedjenek! Ennek a lehetetlen káros és valósággal szégyenteljes állapotnak a megszüntetése a második fontos és sürgős teendő. — Életrevaló és jelentőségében messzeható actió indult meg abban az irányban, hogy északi és déli Magyarország kereskedelme, forgalma közvetlen vasúti összeköttetést nyerjen. A mozgalom kezdeményezői ugy tervezik, hogy a létesíteni szándékolt uj öszszeköttetés céljait szolgáló vonatok Nassából kiindulva Temesvárig haladjanak. Az eredeti tervek szerint ezek az északi és déli Magyarország között közvetlenül közlekedő vonatok a mi állomásunkon futnának keresztül, a két országrész élénk kereskedelmi forgalmába a mi városunkat ig belekapcsolnák. Ez ellen az üdvös terv ellen azonban nyomban sikra szállottak a Nyíregyháza fejlődésére féltékeny, rivális városok s hatalmas mozgalmat indítottak abban az irányban, hogy ezek a vonatok Nyíregyháza kikerülésével harmad, sőt negyedrangú — természetesen is elárulja, környéke kopárságával, hogy miért olyan nagy rubrika a montenegrói költségvetésben, mondjuk budget-ben a fehércárnak pengőpénzre váltható jóakarata. Szerbia már jóval nagyobb Montenegrónál. Területe a háború kitörésekor 48589 négyzetkilométer volt, szintén hegyes-völgyes, de távolról sem oly zord és kopár, mint Montenegróé, lakossága pedig, mely túlnyomó részben szerb ajkú és görög-keleti hitvallású, már megközelíti a 3 milliót. Főfoglalkozásuk földmivelés, baromtenyésztés és háziipar. Szerbia a török hódoltság előtt leghatalmasabb volt az úgynevezett Nemanjics dinasztia alatt, melyet a nagy Nemanja István alapított 1165-ben. Ha a Belgrádból Nis felé induló utas Sztalacznál kiszáll és egy kis pihenés után megindul nyugatnak a Morava-völgyében, majd délre fordul s a sebes vizű lbar partján leifelé halad, gyönyörű vadregényes vidéken előbb Maglics várának romjait pillantia meg, majd, ha tovább kanyarog a sziklás hegyi utakon s közben valami lóháton kocogó szerb pópával is találkozik, az elképzelhető legszebb hegyvidék változó képei közt végre megpillantja Studenicát, hol több szerzetes házon kivül különösen érdekes az a régi kolostor, melyet Nemanja István alapított s melynek remek székesegyházában a Simeon néven szentté avatott kiváló fejedelemnek hamvai pihennek. Ebből a dinasztiából került ki a hatalmas Dusán István is, aki 1332—1355-ig uralkodo t, szerencsével harcolt a görögök és törökök ellen, meghódította Albániát és Makedóniát s mivel igy az összes szerb lakosságú területek ura lett, a szkoplyéi országgyűlésen szerb kiJ^YÍKSTIDÉK. elsőrangusitandó — vonalakon vezettessenek. Ennek a mozgalomnak az ellensúlyozása. Nyíregyháza érdekeinek a megvédése a harmadik nagyfontosságú teendő* mely vasúti forgalmunk fejlesztése, öszszeköttetéseink javítása terén intéző köreinkre hárul. A most ismertetett kérdéssel ugyan a napi sajtó mostanában nem foglalkozik behatóbban, ez azonban nem jelenti azt, hogy a kérdés lekerült volna a napirendről, sőt ez inkább arra mutat, hogy a terv megvalósításán most munkálkodnak az arra illetékes factorok. Éber figyelemmel őrködjünk tehát, hogy ennek a nagyfontosságú tervnek a megvalósításánál ne ébredjünk, — mint már annyiszor — arra a szomorú valóságra, hogy városunkat megint mellőzték, jogos és fontos érdekeit figyelembe nem vették. Ha a cikkünkben röviden ismertetett három fontos kérdést kedvező megoldáshoz juttatnunk sikerül, akkor mi, Nyíregyháza mai nemzedéke joggal mondhatjuk el magunkról, hogy ezen a téren is véghezvittük, teljesítettük azt, amit városunk fejlődésének, fejlesztésének érdekében megtennünk kötelességünk volt. L—r. Pánszláv törekvések Nyíregyházán. Mélységes szomorúsággal írjuk meg ezeket a sorokat, s mélységes szomorúsággal irtuk fölibe azt a címet, mely fentebb olvasható. Mélységes szomorúsággal, mert ennek a tudósításnak minden betűje igaz, s mert megadatott, hogy ilyen törekvésekről egyáltalában beszélhetünk, megemlékezhetünk. E lap történetében szinte tradíció az, hogy a Nyirvidék a magyarosodásnak ügyét mindenkor nemcsak a leglelkiismeretesebben, a legnagyobb alapossággal, de ha kellett — és fájdalom, kellett! — a nyilvánosságnak teljes erejével, minden kíméletlenségével, az egyéni vagy más érdekeknek teljes figyelmén kivül hagyásával szolgálja. És a kötelességteljesitésnek büszke önérzetével dicsekedhetünk vele, hogy a „Nyirvidék" a magyarosodás ügyének el nem tagadható s le nem kicsinyelhető szolgálatot rálynak és bizánci császárnak kiáltotta ki magát. 1377-ben Grebljanovics Lázár knéz, ki felesége révén rokona volt a Nemaniicsoknak, elismerte Magyarország fennhatóságát s magát Prizrendben szerb cárrá koronáztatta, de bár sikerült a törökök ellen egy bosnyák—szerb— bolgár szövetséget létesítenie, a Koszovopolyli (Rigómezei) csatában vereséget szenvedett és elesett. Lázár fia, a kis korú István helyett egy ideig anyja Milica uralkodott, de akkor már az a darab föld, ami a régi hatalmas Szerbiából megmaradt, Bájezid török szultánnak hódolt, a ki ennek a kis területnek is csak azér^ kegyelmezett, mert nőül birta Milicának világszép leányát Milevát. Mikor István felserdült, Milica cárasszony számos előkelő szerb nővel, kik a koszovopolyei csatában vesztették el férjüket, kolostorba vonult, István pedig, miután egy ideig békésen tűrte a török igát, 1426-ban felkereste Zsigmond magyar királyt Budavárában és elelismerte fennhatóságát. István vajdát Brankovics György deszpota követte a trónon. Brankovics szereplése ismeretes a magyar történelemből; utódai is az ő politikáját folytatták, tolyton ingadozva a török és magyar barátság között, míg végre Szerbia egész terjedelmében török tartománynyá lett. Már korábban is megtörtént, hogy egyes szerb családok a törökök elől magyar földre menekültek, hol mindig barátságos, vendégszerető fogadtatásban volt részük, Szerbia bukása után pedig tömegesen vándoroltak át hazánkba, sőt a mohácsi csatában több szerb vitéz is hősiesen küzdött a magyarok oldalán. tett, hogy ott és akkor, amikor a magyarosodás ügyében megindult örvendetes fejlődés csak egy pillanatra is megállani látszott, mindenkor elsőnek az első sorokban a „Nyirvidék* jelentkezett. Amilyen önérzettel állapítjuk meg azonban azt, hogy ennek a szent ügynek szolgálatában soha nem késedelmeskedtünk, éppen olyan jól esett konstatálnunk azt is, hogy a cél felé egyre jobban közeledtünk, s hogy a magyarosodás előmozdításához nemcsak az arra hivatottak (az egyház vezetősége, a papok, tanítók stb.) járultak hozzá, hanem hogy külön és minden elismerésre méltó készséggel fogott ahhoz hözzá a nép s buzdították arra őket az ö legjobbjaife. A megbotránkozásnak és egyúttal a megdöbbenésnek érzetével vettünk tehát tudomást arról, hogy a magyarosodásnak szépen megindult folyamatában néhány hónap óta szomorú visszaesés mutatkozott, nemcsak, hanem nem átallották egyesek, hogy egyenesen a visszafejlődasnek útját egyengessék, s előbb titokban, majd nyíltan a magyar egyházi nyelv ellen, a tót nyelv visszaállítása mellett kardoskodjanak. Régi s elismerésre méltó törekvése az ágostai evangélikus egyház vezetőségének az, hogy a magyarosodás haladásával fokozatosan a magyar isteni tiszteleieknek minél nagyobb teret biztosit. Ez a régi kívánság annál is indokoltabb volt, mert annak egyedüli feltétele, hogy a magyar nyelvet mindenki értse, bekövetkezett. Sőt ezen törekvésnek valóra váltása a hivők többségénél már egyenesen szükséggé erősbödött, mert az ifjúság között a túlnyomó többség olyan, mely az elfajult tót (tirpák) nyelven beszél ugyan valamit, azonban az isteni tisztelet tiszta tót nyelvét nem érti meg. Ezzel az ifjúsággal szemben tehát, mely pedig immár a hívőknek nagyobb részét képezi, s amely ifjúság nemcsak érzésében, de minden ízében is magyar akar lenni, a magyarság rovására elkövetett s helyrehozhatatlan bün lett volna az, ha az egyház vezetősége a régi állapotot változatlanul fentartja, s ha a „majd ráérünk arra még" kényelmes takarójába burkolózva arra adott volna okot, hogy az ifjúság vagy az isteni tiszteletek látogatását hanyagolja el, vagy pedig hogy egy még rosszabb helyzet előállítását segítse elő azáltal, hogy az ifjúságot a kényszertől űzetve az általa meg sem értett irodalmi tót nyelv megtanulására kényszerítse. És az egyház vezetősége felismerve a magyarosodás terén reá háruló hivatás fontosságát, igyekezett is mindenkor a kellő időben s a kellő körültekintéssel teljesíteni a maga kötelesA török fennhatóság alá került Szerbiában persze szó sem lehet arról, hogy népnek jó dolga lett volna, de az is bizonyos, hogy a szerbek örökké lázongtak, örökké háborogtak, amit meg a török nem nézhetett egykedvűen. Aki azonban a Szerbiában ez idő alatt történt török kegyetlenkedésekért a törökséget barbarizmussal, embertelenséggel hajlandó vádolni, az jól teszi, ha előbb utána jár annak is, hogy iniképen bánt el a bibliában és keresztényi szeretetben utazó Anglia az indiai lázadókkal a inult század ötvenes éveiben és hogy mit követett el Oroszország időről-időre a baskir, vagy lengyel felkelőkkel, vagy éppenséggel mit müveitek a szerbek maguk a mi napjainkban a szerencsétlen albánokkal; és csak azután osztályozza a népeket a barbarizmus szempontjából. Mikor Magyarország teljesen felszabadult a török járom alól, Szerbiában is ujult erővel kezdődtek a függetlenségi törekvések. Hol itt, hol amott kisebb-nagyobb bandák nyugtalanították a török hadakat, s a 18-ik század végén Karagyorgye, kinek rettenthetetlen bátorságáról már csodadolgokat beszéltek mindenf elé, vette kezébe a szerb szabadsag zászlaját. Karagyorgye (kinek igazi neve Pyorgye Petrovics volt) vitéz hajdúival éppen át készült kelni a Száván, hogy Magyarország felöl indítsa meg az uj szabadságharcot. Atyja féltette fiát, féltette nemzetét az uj vérontástól s ezért mindenáron vissza akarta tartani Karagyorgyét, aki végre is türelmét veszítve, hívei szeme láttára lelőtte édesatyját s ugy indult el vitézi útjára. Karagyorgye Szerbiába visszatérve kétségtelenül nagy dolgokat vitt véghez, sok fényes diadal emléke fűződött nevéhez, végre azon-