Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-07-28 / 30. szám

4 7-ik szára. N Y I R V I D É K 1912. julius 28. Az egyoldalú ember. Irta: Zahonyay Ferenc. Madzagh Pál elvégezvén a jogot, vakátioban érte a szerencse, hogy halálosan beleszeretett a tiszteletesék aranyhajú, kék szemű Zsnzsikájába. A Pál ur apja kántor volt s a tiszteleteséknél átellenben laktak. Szép nyári estéken, midőn a csürhe hazajött, a por leszállt, a Hold ragyogott s a békák ünnepélyes, mélabús kuruttyolásba kezdtek, Pál ur kisétált a kántorlak elé. Itt szomorkodott egy félig kiszáradt barackfa s alatta egy kis pad. Az ifjú helyet foglalt a padon s szemei a parochia ablakán révedeztek. Úszott a gyönyör tengerében, (méltóztassék ezt a szép hasonlatot megjegyezni!) ha azt a szőke fürtös fejecskét a holdfénynél megpillanthatta, sőt a hangját is hallhatta, amint a csalogánnyal versenyezve felcsattant: A virágnak megtiltani nem lehet . . . Pál ur feje fölött a barackfa ilyenkor felnőtt a mennyboltozatig s az égbe nyúló ágakon az angyalok eléje sétáltak, kedves, fürtös fejecskéikkel a lombok közt integettek, kukucskáltak, dévajkodtak. (Olyiknak jó kedvében a könnye is kicsordult s e könycseppekből hulló csillagok lettek . . .) Egy szép napon aztán Pál ur megkéite a Zsuzsika kezét. A tiszteletes asszony (egy kedves őszülő matróna) azt felelte, hogy majd beszél a leányával. Ah! a Pali ? csodálkozik Zsuzsika. Könyv nélkül ismerem már a Corpus Jurist.. A jus matrimoniumot, a turpis causát . . . — Csak nem tán ? Almélkodék a tiszteletes: asszony. — De bizony. Erősité Zsuzsika. Sőt egyebet is tudok. Ide ballgass mama. Amice . . . Per amorem dei . . . Ora et labora . . . Salus, saluberrima . . . Hic, haec, hoc . . . — Per niamorem? Lora? rima? hikk, hekk ? Szent Ferenc! Csapta össze kezeit a tiszteletes asszony. És ezt a sok gyalázatosságot mind a Palitól tanultad ? — Mindet . . . Bizonykodók Zsuzsika. (Pedig nem mindet. Volt ebben része egy derék hittanhallgatónak is, aki az. idén végzett s az ősszel pap is lesz, ha jól imádkozik. Pál ur pedig még messze áll az önállóságtól. Hát ki mondja, hogy a bakfisekben nincs providentia ? . . . Sőt többet is tudok. Honorific abilitudinitatibus . . . — Jaj, jaj! Beletör a nyelved. Ejnye, az az akasztani való! Az én öregem is volt diák, udvarolt is nekem, de soha sem mondott iiyen utálatos szavakat. Dehogy adlak ahhoz a gazfickóhoz . . . — Ugy van, mama. Pali mindig ilyeneket beszél. Sületlen, egyoldalú ember. Pál ur nagyon a szivére vette a kosarat. Mélységes elbusulásában hátat fordított Zsuzsikának, a barackfanak s ugy eltűnt a faluból, mintha ott se lett volna. Csak midőn Zsuzsika már régen asszony volt, mesélte az öreg kántor, hogy a fia letette a birói vizsgát, ilyen s ilyen ur, boldog ember. Pedig Pál ur nem volt boldog ember. Csalódása buskomorrá tette. Rá se nézett többé a lányokra. (Haszontalan, hiu bábok azok). Mivel azonban érzékeny szive volt, belátta, hogy szerelem nélkül élete üres és céltalan. Ezen ketlős oknál fogva szép tehér arcú porcellán tányérokba és telt keblű, karcsú derekú kancsókba szeretett bele. S ezek viszonozták is az odaadó szerelmet. Pál ur harmincnyolc éves korában éppen kilencvenhat kilót nyomott. (Az evést reggel hat órakor kezdte s csak éjfélkor hagyta abban). Gyomra oly szép gömbölyded formát nyert, mint egy csinos gönci hordó. Ha járt, a hasa vitte, ő csak utánna sétált, mintha hozzá volna ragasztva. Kaszabon, ahol albiróskodott, a Fecskeutca sarkán állt a „Hét Sakál"-hoz eimzett vendéglő. Ide járt. Egy napon, amint ebédelni ment, törzsasztalát elfoglalva találta. Egy kék ruhás, szőke hölgy ült karszékében. (Mert a „Hét Sakál" ban külön karszéke volt). Pál ur kérdőleg tekintett a pincérre. De mielőtt ez felelhetett volna, a hölgy megszólalt : — Ne zavartassa magát uram, foglaljon helyet. Pál ur a szűke hölgyre" pillantott. Csak most vette észre, hogy a kicsikének milyen nevető kék szemei, sötét szempillái vannak. Mint a sötétzöld fűben rejtőzködő ibolyák. És a hangja milyen különös hárfapengés. Hm. Kihúzott egy széket s leült. A borfiú nyomban hozott egy korsó sört. Pál ur ajkához emelé a poharat, de a sör nem izlett. Keserűbb volt az epénél . . . Jött az ebéd. A leves elfőlt, a főzelék sós volt, a pecsenye megégett . . . Csak egy kis tésztát evett s egy kevés bort ivott. Feje fölött a falon lógott egy újság. A helyben megjelenő „Hirkürf íriss száma. Pál ur hátranyúlt s levette. A vezéicikk kövér betűkkel volt nyomva. „Véres forradalom Budapest utcáin. Az elvakult gyűlölet fekete árnyakat festett az égre és isteneket a főidre. Ott ülnek a véres földi istenek a magyar parlament Olympusán mennykövek és szuronyok közt. Leverték a titánokat s most élvezik az ambrosiát, mit a sánta Ganyméd erviroz asztalukra. De Prometheus bosszút állt a dölyfös isteneken s Tantalus kinjai az égre kiáltottak. A magyar nép sem tűrhet tovább..." Pál ur ingerülten mozdult meg székén. Ez a mozdulat catastrophát szült. A horgas ujságtartó beakadt a szőke hölgy keskeny, talpas poharába s felforditá. A pohárban ürmös volt s ez oly szép vörösen kacskaringózott végig a fehér abroszon, mintha valakinek ott vágták volna el a nyakát. — Sapristi! . . . Kiáltott a hölgy s felpattant a karszékből. (A vörös bor ölébe folyl, ruhája pedig éppen világoskék volt s igy annál jobban meglátszott a folt). . . . Egy kis atlicai sóval nem hintené be az ügyességét, uram ? — Bocsánat, nagyságos asszony . . . — Nem vagyok asszony. A helybeli uj tanítónő vagyok. Szabó Zsuzsika. Tegnap érkeztem. — Ezer bocsánat helybeli nagyságos aszszony . . . kisasszony . .. Magáin pintesi Madzagh Pál albiró vagyok. (A Madzaghok VIII. Gergelytől kapták a •pintesi előnevet). Midőn a „Hét Sakál"-ból távoztak, Zsuzsika a küszöbön pajkos mosollyal fenyegette meg Madzagh urat: Megálljon! A ruhámért pert fogok indítani . . . Ezzel befordult a Patyolat-utcába, az iskolaépület felé. Madzagh ur utánna nézett. — Milyen ringó járása van. Moidizom adta! Éppen ugy lépked, mint a tiszteletesék Zsuzsikája ... A haja éppen olyan aranyszőke, a szeme épp olyan kék, a fogai épp oly villogók, sőt mintha a hangja is ugyanaz volna ... A neve is Zsuzsika . . . Csakhogy az „Szűcs" volt, ez „Szabó". Az megszőtte boldogságom vásznát, ez ki fogja szabni . . . Hazament s a tükör elé állott. (Folyt, köv.) Giardinetió. Az u. n. munkácsi püspök Ungváron lakik. Miért ne szekelhelne az u. n. dorogi püspök Nyíregyházán ? * Egy megyei tisztviselő három gyermekes családapa irgalmatlanul püföli legidősebb fiát, akivel per abszolúte nem lehet bírni a vakációban. — Pif, paf nesze te igy te ugy! .. . . — Most versz ugy-e — ordít a fiu bőgve de a 100 forint jól esik — ugy-e!??, .. * * * Egy társaságban a jó mamák dicsérték szerelmetes magzataikat. Nem is mondom, hogy elfogultan, — hisz e tekintetben tájékozottak vagyunk. Egy mamuska hat éves lánykáját azért dicsérte, hogy kitűnően tud utánozni. Mindjáit be is mutatta. Előhívta a kis lányt s mondta, hogy utánozza például a szobalányukat, A lányka nem kérette magát. Tálcát veit elő s hajlongva lépett elő egy vendéghe? : — Parancsoljon teát. Majd egy másiknak: — Szép barack, méltóztassék. A vendégek tapsoltak. A kicsikének tetszett a tetszés s tovább folytatta a szobalány utánzatát s odalépett a papájához és szólt: — Engem ne csipkedjen az ur, mert szólok a nagyságának. * * * Egy tréfás kis diák azt. gondolta magába, hogy a szüleivel megünnepelteti az ő születésnapját. Még a vakáció előtt meg is hivta jul. 14-ére két nyíregyházai diáktársát. Azok ineg is ígérték. A vasúti díj mindössze 1 K. Várták azonban, hogy a diák ismételje a meghívást. Be is jött az vagy egy hét múlva K-ról és felkereste a két fiút leikőkre kötve, hogy el ne maradjanak. A két fiu már 6 órakor a vasútnál találkozott s már 8 óra előtt K-én voltak. A megállapodás szerint az állomásnál kellett várni a meghívó diáknak. Azonban nem volt ott. A két fiu vagy két óra hosszat C9ak az állomás körül járt, hogy ha jön, el ne téveszszék a szíves vendéghívó diákot. De bizony nem jött. A visszatérő vonatot elmulasztva, bebandukoltak a faluba. Délfelé megéhezve, bevásároltak egy-egy zsemlét s azt elfogyasztva, a falu kitanulmányozását folytatták. Ugy 1 óra után összetalálkoztak a meghívó diákkal. Az rögtön csatlakozott s a másik kettőt szóhoz sem engedve jutni igen töredelmesen elmagyarázta, hogy ő ma reggel mennyire elaludt s hógy miért aludt el, hogy ebédelni sem tudott, pedig jó ebed volt; oly ékesen adta elő, hogy utoljára a két fiu, aki pedig nem a legjobb ebédet is szívesen elfogyasztotta volna, megsajnálta. Majd járt velük az utcán, megmutatta szüleinek nagy és kényelmes lakását. Elmondta s mutatta az utcáról, hogy otl az ebédlő, ott a hálószoba, stb. stb. Na, legalább nem mondhatják pajtásai, hogy ha ebéd nem is volt, de volt látványosság. Az egyik fiu mégis mosolyogva kérdezte, hogy és most ott a te születési napod ünneplik ? — Öhö — mondja a fiu és sietve hozzátette, hogy most rnár siessenek a vasúthoz, mert eltalálnak késni. Söt kikísérte őket az állomáshoz és útközben sajnálta, hogy ilyen hamar megy a vonat, mert ha nem menne, még igy lett volna, ugy lelt volna . . . — Nem baj, — felelt az egyik — hiszen kijöhetünk máskor is, sőt többeket is meghívhatsz. Jól mulatunk, nagyobb szívességre nincs is szükség. Igy tréfálá meg a kis tréfás diák a hiszékeny pajtásait. Yemetó'fosztogatók. Csak akiknek kedves halottjuk van a temetőben, azok tudják elképzelni milyen fájó az, ha gondozott sírjukról lelketlen zsiványok a sir díszítésére ültetett fácskákat és virágokat megrabolják. Lehet-e annál a halottak iránt kedvesebb kegyelet, mintha a sírokat ki-ki tehetsége szerint virágokkal feldíszíti ? És mi történik, mikor fáradsággal és pénzáldozattal sírunkat fácskákkal és virágokkal feldíszítjük jól eső érz?ssel tekintünk rá milyen szép! De fájdalom örömünk csak másnapig tart, mert ha másnap kimegyünk a temetőbe, már megbotránkozva látjuk, hogy az elültetetett virágok vagy fácskáknak csak hűlt helye. Ismerek egy sirtulajdonost, aki a vasrácsai körülkerített sírjának négy sarkába szép nagy fenyőt ültetett és milyen nagy volt az öröme, mikor azt látta hogy a fenyők szépen díszlenek, igy gondolkozván, no már ezt csak nem lopják el ? Pedíj dehogy nem, karácsony előestélyén kivágták valószínűleg karácsonyfának. Kővetkező évben mással pótolta a sirtulajdonos, de egyet isméi kivágtak. A tulajdonos a kerülőt felelősségri vonván, a kerülő azt válaszolta, ő nem kerülő de sírásó ! Most azt kérdem kihez forduljon J ^E rovat alatt közlöttekért nem vállal felelősség* a Szerkesztő,