Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-23 / 25. szám

Nyíregyháza, 1912. mm évfolyam, 25, szóm Yasárnap, jnoins 23. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. íl8«í»»ís; feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., "Jegyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratodat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyiil-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Tisztelettel kérjük fürdőbe, vagy lalura távozó előfizetőinket, hogy tudassák velünk lakásváltoztatásukat teleionon (139) vagy egy levelező-lapon annak megjelölésével, mennyi ideig lesznek, illetőleg maradnak távol, hogy a „Nyirvidéket* utánuk küldhessük. Szavak és tettek. Vannak vezérgondolataink, hangzatos jelszavaink, eszméink gazdag tárházát tudjuk felmutatni, de nincs az akaratnak ereje, nincs a tetteknek mezeje. A költő ostort, lángostort fonhatna ismét a napsugarakból, hogy megkorbácsolja ezt a züllött világot. Jeremiás siralmait felújítani nem késik a szónok és emennél még busább jeremiádokkal traktálja hallgatóit. Az ifjúság háborgó napjaitól távol eső öreg vándor morálról papol, majd irányt változtatva vizet prédikál s bort iszik. Valamikor az adott szó törvényszámba ment, ma már a szónak nincs ereje, elveszett a hitele. Következetesség! Azt mondják erre, hogy csak a szamár következetes önmagához. Az író, a politikai szónok, szavait — tisztelet a kivételnek — nem fedezik a cselekedetek. De nem is azt irják, illetve mondják, hogy kövessetek, hanem azt olvassa az olvasó, illetve azt veszi ki a hallgató: tartsátok magatokat szavaimhoz s nem pedig cselekedeteimhez ! Csak egy volt a világon, ki követésre hívta az embereket s ez is azokkal együtt, kik szívvel-lélekkel követték, a hit és a világot átölelő szeretet martirja lett. Nem eszményi alakot követ az emberiség, lia ez a hite és vallomása is, hanem scarabeusokat szentté avatva követi a szenynyes piszokba, hinc illae iacrymae. Mig ez igy lesz, mindég feltehetik s felszínen tarthatják az újságok e kérdést: hov.i jutunk még ? Várják békés türelemmel, majd pedig tomboló türelmetlenséggel a változást, a titkon sejtett, majd nyíltan hangoztatott erős megrázkódtatást, — mert hiszen csak ez képes a nagy kérdést állandóan felszínen tartani s a feleletet megadni, — mely a haladó, a pusztulásba rohanó székért majd fékezi, rúdját majd tisztultabb tér felé tereli. Addig pedig mindenütt mindent szavak intéznek el. Hisz oly kényelmes és mégis tetsző módszer a fenségesnek tisztelt szavakba önteni a nagy értékű gondolatokat s ezzel megrakni az üres zsebet s mint Menenius Agrippa jól lakatni a háborgó tömeget. Szavakra, nem tettekre vagyunk mi nevelve. Él szivünkben a honszeretet, — hisz lépten-nyomon hangoztatjuk — a lelkesedés szent tüzét lángra lobbantja a szó, mely emezzel együtt eloszlik, mint a buborék. Annyira a szó varázshatalma alatt állunk, hogy szivesebben nézzük egy néptribun műfelháborodástól kipirult arcát, mint a nagy Hunyadi vérrózsáktól kirakott kardját s vele a történelemben a tettek férfiait, kik a tettvágyakat talpra állithatnák. A lélek kész, de a test erőtlen. De nem, nem erőtlen; mert hiszen a lapok nap-nap mellett hozzák a hiob hírt tanuságául annak, hogy vannak tettvágyak, melyek uton-utfélen keresnek és találnak kielégítést. A történelem mutatja, hogy az egykoron harcias nép az erényeinek vesztével uton álló banditává fajul. Elhallgatjuk a kérdést, hisz ezt feltette, erre megfelelt a világot átható szemlélődés. A szavak lerombolták a tekintélyt s ennek tiszteletét, de tettekkel felépíteni, szavakkal ennek értékét megadni nem tudjuk. Ujong a tömeg, ha a sasok fészkét baglyok baglya foglalja el s átkozódik a hitvány epigon, ha egy ősi cimer lefordul. A nevelés a fészke mindennek: jónak és rossznak egyaránt. Szavakkal oktatjuk az ifjút, szavakkal szoktatjuk, de a jó példát, mely vonzaná, soha sehol sem mutatjuk. A spártai ifjú szeme előtt látta az eszményi alakot, kit mindenben követett békében, harcban egyaránt. A müveit államok egymásután kidobják az iskolákból a szavakat, e pipere cikkeket s megteremtik a reform, a tettek iskoláját^ mig mi a nemzetet csak nyelvében éltetjük. Igaza van a legnagyobb magyarnak, hogy Ostobaság. Irta: Biró Lajos. A naiv Csanád, a festő, zajosan rontott be a lakásba. — Vilma, kiáltotta, Vilma világszép cousineom, panasszal jövök. A szép, fiatal asszony nagy karosszékben ült ; bágyadtan emelte fel a fejét és fáradtan mosolygott. — Vilma, — mondta komolyan Csanád, — nem akarlak ugyan elvitatni uradtól és parancsolódtól, a derék Kálmántól, de azzal tartozol a szépséget szomjúhozó emberiségnek, hogy piros ruhádban, zölddel befuttatott erkélyeden megjelenj ilyenkor alkonyattájban. Nekem kell az a nagy piros színfolt a zöld erkélyen, én belebetegszem, ha nem látlak. Tartozol vele ennek a szürke világnak, hogy egy kis szint, egy kis szépséget juttass neki. Az asszony fáradt arcát az irtózat keserűsége torzította el. A szája megvonaglott, a kezét remegve emelte fel. — Nem, — mondotta, — nem, nem, soha többé nem megyek ki erre az erkélyre. — Ohó, mi történt ? Az asszony irtózva hunyta le a szemét és intett a kezével: — Ne kérdezd. — De. Igen. Mégis. Miért ? Mi történt ? Csanád unszolta az asszonyt. Az asszony idegesen remegett. — Nem, nem. A férfi elmosolyodott. — Valami baj történt? — Kérdezte halkan. Az asszony zokogásba tört ki. A férfi rémülten csitította. Végre elfogytak az asszony könnyei. Csanád komolyan szólott: — Nem zaklatlak, hogy mondd el, mi történt. Tudom, hogyha valami komoly baj volna, első sorban hozzám fordulnál. Beszéljünk hat másról. Mikor nem unszolta érte, akkor az asszony elmondott mindent. Reszketve, borzongva, a sírással küzdve, szaggatottan és felindulva beszélt: — Tegnapelőtt este felé kinn voltam az erkélyen. Egy fiatalember ment erre az utcán és felnézett. Tovább haladt, aztán megállott és visszanézett. Én nem néztem rá, de azért láttam. Magas, szőke ember volt, fiatal. Nézett egy ideig, azután elment. Tégnap délelőtt újra láttam. Erre járt és felnézett az erkélyre. Én nem mentem ki, de láttam. Estefelé azt hittem, eljösz. Kimentem az erkélyre. Piros ruha volt rajtam és a hajamat lefelé fésültem, a hogy neked tetszik. Leültem az erkélyen. Akkor ismét arra jött az a fiatal ember. Felnézett rám. Én nem fordultam feléje. Jó ideig nézett. Azután megindult az utca túlsó oldala felé. Útközben visszanézett. Ekkor arra fordultam, de nem azért, hogy rá nézzek, hanem éppen csak arra fordultam. Ment előre de mikor látta, hogy arra nézek, egészen visszafordult. Az utca közepén ment, felém fordította a fejét ... A sarkon akkor fordult be a villamos ... A kocsi csengetett . . . nem hallotta . . . rám nézett. . . Újra zokogni kezdett. Zokogva, siró, gyerekes panasszal tördelte: — Rám nézett . . . nem hallotta a csengetést . . . elgázolta, ott a szemem láttára gazolta el a kocsi. Ott a szemem láttára, hiába sikoltottam az utolsó másodpercben. Eltakarta a szemét és az irtózattól reszketett. — Mennyi vér . . . Istenem, milyen rettenetes volt. Csanád megzavarodott. Meg volt indulva, nem tudott szólni, nem tudott egy vigasztaló szót mondani. — Én vagyok az oka, — fakadt ki az asszony. — Én vagyok az oka. Kacérkodásnak vehette, hogy ránéztem. Azt hihitte, hogy kacérkodom vele. Én vagyok az oka. Soha többé nem megyek ki az erkélyre. Soha többé fel nem veszem azt a piros ruhát. A Daiv Csanád most már némiképpen bűnrészesnek érezte magát és annál inkább megakarta vigasztalni az asszonyt. Eredeti angol vászon és liiszter ruhák mérték után készítve, nyári zephir ingek és rövid alsó nadrágok,szalma kalapok, utazó bőröndök, uti készletek a legjobban beszerezhető Kerekes Pál utódánál, Nyíregyházán. Telefon 197