Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1912-04-28 / 17. szám

1 6-ik szám. N Y I R V I D É K 1912. április 21. 2 azt a rendszert teszem okává, mely a tanárt a szakoktatásnak katonai szellemben való szolgájává és nem tényezőjévé teszi s mely a szakoktatásügyi intézmények szervezeti kérdését haduri jogként egy nyilvánosságmentes miniszteri irodának tartja fenn. Ez a rendszer a maga reformterveit és a maga hivatásos munkásait kivonja a nyilvánosság érlelő hatásai alól s mintegy a tiszta autokratizmust képviseli, szemközt a tanügy összes egyéb ágazataiban forrongó demokráciával. Elismerem, hogy ma a gazdasági szakoktatásügy központi vezetése élén kiváló derék férfiak állanak, jóindulatuk is kétségen kivül való. A közigazgatás igy is megy. De az alkotó tevékenységhez már nem elég a jóindulat, ehhez máiszükséges egy egész tanügyi kar a tapasztalat ezer szemével, a haladás örök vágyával s a szókimondás bátorságával. Ezt az emelkedett szellemű s magasabb rendeltetésű testületet azonban csak ugy teremthetik meg, ha a tanári függetlenséget inkább kifejlesztik, semmint elnyomják ; ha a véleménynyilvánítás szabadságát teljes tiszteletben részesitik s a jo gondolatok közzétételének nem állják útját a féltékenykedés kictinyes szempontjaival; ha a szakemberek nemcsak katedrai jogaikban becsütletnek meg, de katedrán kivül is teljes szabadsággal hirdethetik meggyőződésüket és igy kiművelhetik és a közvélemény élesztőjévé tehetik a bennük működő hivatásérzést. És még ez a felszabadító szellem sem elég. Nem elég megvédeni a szakembert attól az alantas szereptől, hogy — a vaskalap nyomása alatt meglapuljon, megtanulja a hunyászkodást, egyedül a befelé való igazmondás váljék sajátjává s kifelé minden mozdulatát a kegykeresés céljának rendelje alá s hogy a ma néma és csüggeteg ajkak bátran szót emeljenek. Emellett az anyagi függetlenség feltételeit is fejleszteni kell. Olyan tanárok, mint Cserháti volt, vagy Kossutány, Kerpely félével bélelve, aztán arra rakják rá a jól megdagasztott sárt, míg lakó formája lesz. Lehajolt a Pali egy nagyobb nyílásnál s benyúlt mélyen, mintha kitapogatni akarná, hogy csak arra az egy helyre mennyi sár fog beleférni. Bizony, bizony sok baja van a szegény embernek. * Másnap egész délelőtt nem hallotta hirét senki Zsuzsi néninek. Szinte szokatlan volt, hogy ilyenkor be nem nézett. Ebéd után mindjárt el is mentünk Zsuzsi néni lakására. El jött Alfréd is, akit erősen kitanított Pali, hogy jó szemmel nézzen az öreg boszorkányra, mert ő azt ugy szereti, mintha az anyja volna. Vagy pedig inkább menjen vissza. Lassú mormogás hangzott a szobából. Az öreg hangja olyan volt, mintha sirna. Pali midőn ezt a síró hangot meghallotta, félrelökött bennünket s beugrott a szobába. — Zsuzsi néném ! Mi baj van ? Ki bántotta ? Zsuzsi néni szemei megvillantak midőn Paliját meglátta. Szinte kutyahüséggel nézett rá s ha könnyen birta volna, elibe ment volna, mint valamikor, amikor még kicsi volt a Pali s mindenért az öreghez szaladt, aki ország-világ ellen kész volt volna megküzdeni az ő Palijáért. — Baj van, baj van. Tegnap, hogy ott voltam nálatok, ellopták az ezüstömet, amit anyádtól kaptam. Tudod Pali, amikor már nem akartalak szoptatni, de nem is szoptattalak, mert ártott volna neked. Vagy 3 napig csak ugy nyújtózkodtál, kiabáltál utanam. Haragú 1tál rám, de aztán megbékéltünk. ... és többen; ritkasági értékei az országnak. A gazdasági hatalom megszerzésében többet 'segítenek az országnak hat tucat politikusnál. Odaadó gondoskodással kell előmozdítani az ilyen értékek kialakulását s a már kialakultakat felemelni olyan grádusra, amely tiszteletet és dicsőséget jelent s ahová eljutni méltó életcél, hatalmas serkentés a fiatalabbak számára és igazi jutalom a hasznos szolgálatokért. Buday Barna. Honfoglaláskan temető iícske pusztán. A legtöbb embernek van valami bogara, ha nem is testének felületén, ahol viszket, de legalább a koponyában. Egyik bélyeget gyűjt, hogy miért, azt csak ő tudja; egy másik szivarskatulyát, vagy szivargallért. Sok ember végtelenül büszke arra, hogy még az ártatlan galambot is rakásra tudja lönni, gyönyörködik a nyúlnak halálgyötrelmében, melyet kutyái agyonhajszolnak ; rúgja a labdát, elvétve társait is; az aviatikus-martyr a levegőben magasról bukfencezik le az alvilágba. Büszkébb ember pedig alig van a világon annál, akinek lova, erejének végső megfeszítésével egy lótejjel, — a magáéval, nem a gazdájáéval — megelőzi a másikat. Olyan bogaras ember is akad, aki szeretne évenkint 300 millió koronával több adót fizetni és 40000 újonccal többet dobni az ágyuknak torka elé. De azért nem mondom, hogy a bogaras embereket bolondok házába kell dugni, mert hiszen sok másokkal együtt nekem is vannak bogaraim, melyeket a kíváncsiság ördöge oltott belém. Szeretnék bepillantani azon ősmultba, — annak lakóira, szokásaikba, kutturájukba, — amelybe — írott törtenelem hiányában mintegy kulcslyukon — némileg csak akkor pillanthatunk be, ha az átláthatatlan földiepeit a véletlen és ennek folytatásaként az ásatás kissé fellebbenti. Ha valamelyik király szoborleleplezés alkalmával elmondja: „Hulljon le a lepp!" azonnal szemünk elé áll a műremek, vagy a müfusseráj. Majd ha király leszek, én is azt fogom a földnek odakiálltani: „Tárulj fel lepel!" Addig azonban marad minden a régiben. ValóAz öreg asszony szinte elfeledte a bajt, csakhogy Palival beszélgethet. Én szóltam közbe: Hát a rosta Zsuzsi néni ? Zsuzsi néni csak akkor látott meg bennünket. Mindkettőnket üdvözölt, Alfréd arcát hoszszasan nézte. Hát az a baj — szólt, — hogy nem jó már a rosta sem. — Miér ? Kérdé Pali. — Nem engedelmeskedik, nem. Palinak eszébe jutott, hogy kíváncsi voltam a rosta forgatásra. — Előttem mutassa meg Zsuzsi néni. — Nem, nem. — De akarom. Ott volt bent a Pali tejtestvére is. Meghúzódva, görnyedten állt a szögletben. — Minek az ? Mormogott. — Csak — felelt ridegen Pali — Zsuzsi néni vegye elő. Zsuzsi néni elővette a régi, régi rostát. Hej, de sok kukoricát pattogatott azon Zsuzsi néni. Mikor még kicsi volt a két Pali. A fakarimáján sok-sok lyuk látszott. Elővett Zsuzsi néni egy nagy rozsdás ollót, annak mind a két ágát egymástól két arasztnyira benyomta a rosta külső karimájába, majd elővett egy bontó (ritka fogú) fésűt, azt beletette a rosta belsejébe, aztán egy mosószappant is. Azután egy cirokseprüt vett elő, s abból 9 szálat kitört s egyenként belökte e szavakkal: sem egy, sem kettő, sem három, sérti négy, sem öt, sem hat, sem hét, sem nyolc, sem kilenc. .. Azután a két mutatóujja hegyét az olló két fogója alá tette s felemelte a rostát. — Az én emlékezüstömet ellopták. 0 szent szinüleg Szabolcsvármegyében is fog létesülni egy emlék, mely az utóbbi mütajt fogja megközelíteni. Ha már éppen művészetről, vagy helyesebben mondva művészekről van szó, kifúrná az oldalamat, ha fejem betöretése veszélyének kockáztatásával is ki nem mondanám azt, hogy a festőművészeknek egy csoportja, amely magát „impresszionista" citnmel dekorálja, olyan perverz másolásokkal igyekszik az Ízlésnek nyakát kitekerni, melyeken a fák törzse árnyalat nélküli függélyes barna vonal, lombozata odacsapott spenót, vas

!ag étel folt, a virágos mező nem snepf, hanem libára emlékeztető zöld területre csepegtetett apró cinóber pecsétek; a többnyire meztelen női alakok kupikékre vannak mázolva. Az ember igazán nem tudja, hogy sírni, kacagni, vagy bosszankodni kell e ? Egy szobafestő inas becsületsértési perbe fogná azt, aki reá akarná fogni azon gyalázatot, hogy ezt ő festette. Ezen mázolóknak minden jó izlésü ember, már t. i., aki isten alkotását többre becsüli, mint egy kificamodott agyvelőnek produktumát, hátat fordít; kár is volt reájuk még csak ennyi kevés szót ís fecsérelni. De vannak lángeszű, méltán világhírű nagy művészek is, kiknek festményei részleteikben, rajzban, távlatban, színezésben, aránylatban tul nem haladottak; egészben véve pedig a kép mégis csak hazugság, ami pedig — suttyomban legyen mondva, — csakis orvosnak van megengedve, hogy betegjét, vagy annak családját el ne rémítse. Láttam Londonban, a „National gallerie"ben annak legdrágább — 1.800,000 koronáéit vásárolt — Murillo által festett Képét, mely Szüzmáriát ábrázolja a kis Jézussal, mellettük áll egy püspök süveges, dalmatikus pásztorbotos, tehát legnagyobb egyházi diszbe öltöztetett pap; pedig ugy hallottam egy harangozótól, hogy akkor még káplán sem volt, nemhogy püspök lett volna. Szép festmény, de csak fantázia! Ilyentorma kategóriába tartozik Munkácsy Mihálynak 300,000 forintos, festészeti szempontból gyönyörű, régészeti — illetve történelmi — szempontból pedig nagyon is kifogásolandó „Honfoglalás" cimü képe. Árpád a honfoglalás nagy munkája után bádgyadtan ül szürke lován. Oldalán egy 1847-iki görbe jurátus kard. Pedig 25—30 honfoglaláskori sírokban talált kardjaink csaknem egyenesek, az élfelé hajló markolattal és igen rövid keresztvassal. Árpád a képen egy koppantó tálca alakú kengyelt használ, amilyenek Marokkóban ma is Péter, szent Pál, mond meg merre vitték? 6 szent Péter, szent Pál, mond meg ! A ket ujjhegyen tartott rosta ekkor las=an fordult a falu nyugati része felé. Zsuzsi néni leejtette a rostát. — Látod Pali látod! — jajongott az öreg — nem jó már a rosta. — Miért? Kérdé Pali és eszébe jutott valami. — Hát ki lakik arra ? — Tudom, én, meg a másik Pali. Ez ni. — Na látod. — Nem látok semmit. Vedd fel még egyszer a rostát. A rostát felvette. „Szent Péter, szent Pál, merre vitték el az ezüstömet, az emlékezüstömet" ? A rosta fordult nyugatnak. — Várj Zsuzsi néni, most én kérdek valamit, de magamban. — Nem ér semmit. — Meglátod csak. Szent Péter, Szent Pál... és lassan mondott még valamit. A rosta jobbra is balra is mozgott, ami pedig rostanyelven azt teszi: igen, igen, az az! — Na látod Zsuzsi néni, felelt. Igaz azonban, hogy az öreg keze a rosta tartástól reszketett s arra is igennel felelt volna, hogy Pali lesz a magyarok királya! Valimint, hogy egyébként is, csak ilyen dologra vezethető vissza a rosta mozgása, vagy mozdulatlansága. Pali kiszaladt s nemsokára a Pali óljafalába elhelyezett ezüstnemüeket hozta elő. — Meg is találtam már Zsuzsi néni. Látod, én tudok a te rostáddal beszélni. Hadd is abba, mert az már csak nekem fog engedelmeskedni.