Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-23 / 30. szám

30-ik szám. esik ezt tapasztalni a természet szépsé­geiben gyönyörködőnek akkor, amikor olvassuk és tudjuk, hogy Amerikából a Kolibritől a Kondorkeselyüig női kalap­disznek évente sok millió madárnak a tollazata vándorol Európába. Európába, — amely a madárvédelmet intézményei közzé felvette. Hja, dehát a madárvédelemnél elébb­való a női pipere. Az utolsó szó. Legyen ez az utolsó szó e helyütt is — a vádlotté; azé a vádlotté, aki ezúttal bűnbánó beismerést tesz. Beismerést teszek két irányban és pedig először abban, hogy akaratlanul egy érdemes féifiu köztevekenysegét vontam látszó­lag kétségbe. Legyen védelmem az, hogy a megjegyzés nem volt specialisaló és vonatkozott arra a köztapasztalatra, hogy inci-finci szolga­bíró, kis falucskák kis földesurai — apró és szúk látókörű politikusok, az ősi név öröksége jogán mily könnyen dobják az érvek, a véle mények, a meggyőződéseit mérlegébe az utolsó, a megdönthetlen, a dogmaszerü, az ellenvetést kizáró, a gyűlölettel ps megvetéssel teljes és a vitát bezáró szót. Ez az általánosítás nem illethet férfiút, ki jogos büszkeséggel hivatkozhat saját — kétségtelenül súllyal biró — tevékeny­ségére. Ettől a férfiutói én mit sem kérhetek számon. De valamint mindenki csak a saját tetteiért felelős és csupán saját tevekenységének babérait fonhatja koszorúba: ép ugy nem adhaVnak különleges jogot senkinek az ősök erenyei. A személyi qualitások értéke nem függ össze az elődök dicsőségével és szürke eredetű, cs-vel és nem ch-val íródó, vagy i vei és nem y-nal végződő nevek birtokosai tiszteletet kivivó mó­dón tölthetik be helyeiket, és e tekintetben nincs köztünk zsidók és nem zsidók között különbség. Csak nézzünk szejjel, egyformán sze­retett hazánkban, amelynek élettől, küzdéstől, tevékenységtől és törekvésektől, munkától nyüzsgő térségein, hegyein és völgyein milliók és milliók élnek, örülnek és szomorkodnak; milliók — kiknek nincsenek honfoglaló őseik. A bányák­ban, az aranykalászos rónákon, a hivatalokban — fel egész a nagy magasságig, a műhelyek­ben és boltokban, az irodákban és művész­telepeken milliók töltik be helyeiket, kik — hanem a nemzetekre is. Én ugy imádom nem­zetemet, hogy halóporomban is büszke akarok lenni reá. S ha választanom kell a kettő közt: százszor inkább kívánok neki hősi halált, mint gyalázatos életet. De elveszni, ha összetartunk, nem veszhetünk el t. Ház, mert gyáva kutyák­tól a farkasok meg nem ijednek. Mentől többet feladunk jogainkból, mentől jobban meghuny ­nyászkodunk, mentől több ellentétet szitunk egymás közt: ellenségeink annál bátrabbak lesz­nek s vérszemet kapnak. Indítványozom, hogy a pártok és vezéri állások töröltessenek el s legyen egy párt s egy vezér, aki a független, szabad Magyarország zászlóját lobogtatja. Ezt kövesse mindenki. S aki hazaszeretet biján nem * követheti: az kössön követ a nyakába s az országháza ablakából ugorjon a Dunába! (Moz­gás és zaj az összes pártokon. Felkiáltások jobbról-balról, elől, hátul: Micsoda beszéd ez?! Egy vadember! Most jött Indiából! Nem hall­gatjuk ! Menjen a kannibálokhoz! A képviselők és pártvezérek felgyűrt ingujjakkal feléje ro­hannak.) E fenyegető pillanatban a karzatról nem­zetiszin szalaggal átkötött díszes csokor hull a Dzsingeelevszki ur fejére. A szalagon arany­nyomásu betűkkel e felírás: „A legszebb be­szédet mondó képviselőnek! Egy lelkes hon­leány." E jelenet kissé lehűtötte a harcias hangu­latot s a képviselők kíváncsian tekintgettek hol a csokorra, hol a karzatra. — Kié ez a csokor ? Kiáltá valaki a karzat felé. — A Dzsingeelevszki képviselő úré, mint aki a legszebb beszédet mondta. Felelt egy lágy női hang, mely az öblös férfihangok közt ugy csillingelt, mint a nagy harangok közt egy kis ezüst-csengettyű. N Y I R V I D É K jobbágy ivadékok, vagy bevándorlottak leszár­mazottjai. Sem ezeknek, sem a nemzet zömét képező magyar parasztságnak nem veti szemere senki, hogy nem honfoglaló ősöktől származnak. És nem veti szemere a Gsekonicsoknak, Wenck­heimoknak, Zselenszkyeknek sem. Az is bizonyos, hogy a honfoglaló ősöket sem gyanúsítja senki, hogy „maguk"-nak fjg­lalták el a földet, hanem azt tartjuk, hogy a nemzet számára alkották a hazát. Épen ezért az ősök nem egyes családokéi, hanem az egész nemzeté, igy — a mienk is. A mi keblünk is dagad az Árpádok emlékezeténél, a Bélák, a Kálmánok, a Mátyások, a Kossuth és Széchényi nagyságánál — és habár ezt a lelkesedést nem lehet felfedezni a felvidéki pájeszes zsidónál — de ép ugy hiába keresnők a felvidéki ruthénné', a fővárost környező sváb parasztnál és — talán a halászi magyar zsellérnél is. Ez már tisztán a kultura kérdése. És beismerem, hogy nem láttam magát, életét, vagyonát a hazaért feláldozó zsidót, — de, bevallom, — mást sem. Nem olyan időket élünk, amikor a martyromságra alkalom nyilik. A rég mult idők történelme nem is említhet önfeláldozó zsidót, hiszen sem Kinizsy, sem Tomory nem fogadiák be a hadseregükbe! Hej, mikor először nyilt alkalom, hogy harciba menjenek, beállottak tízezren is és hullottak névteienül. De ma ? Ki az önfeláldozó ? Taián az a nemzeti ellenállás mutat ilyenekre, amely — a tisztviselőket küldte harcvonalba ? Avagy az ezek kárpótlására töriént aláitás volt az önfeláldozás, ahol akadtunk zsidó nevekre is — de főpapokéra nem ? Frázis ez ; a haza életet kiván es nem halált és az szolgál a hazának, aki hasznos tevekenységével, nem az ősök hosszú sorával mutat példát kortársainak és utódainak. Nem merülhet el lelkünk az ősök tiszteleteben, a mai és a jövő ivadék sorsa kell, hogy érde­keljen, legyen bár ez az ivadék honfoglaló ősöké, vagy jobbágy és elnyomott sorsuaké. És beismerem, hogy nem akarok, nem tudok zsidókérdést látni. Én csak „polgár­kérdést látok, azt t. i., hogy a közérdeket szolgálni óhajtó legkülönbözőbb politikai pártok közt elszóródnak a zsidó vallásúak — és talán azt, hogy ezeknek zöme a 67-es politika mellé áll. ami nem mondható hazafiatlanságnak és ami nem zárja ki azt, hogy pl. az Orsz. Magy. Kereskedők Egyesülete kifejezetten az önálló vámterületet kívánja és propagálja, nem te­kintvén ezt politikai, hanem közgazdasági kér­désnek. Ez volt oka annak, hogy a coalitio idején a zsidók többsége — nem állott a hatalom szolgálatába, hanem félrevonult és Mindenki odafordult, az egész t. Ház. Dzsingeelevszki ur is oda tekintett, mint aki leginkább apostrophálva volt. Szólni akart, de a következő percben már eltűnt a beszélő-fej. Hanem az a kedves női arc egy pillanat alatt bevésődött a Dzsingeelevszki ur emlékezetébe. Tudják-e, kérem, hogy mi az a fixa idea ? Igen ? Nem ? Helyes mindkét álláspont! Tehát Dzsingeelevszki urnák ily fixa ideája volt az, hogy ébren és álmaiban a csokros hölgyet ke­reste s e végből elméje hatlovas hintójával szüntelenül a gyönyörű hölgy körül nyarga­lászott. Kolumbusnak könnyű volt Amerikát felfe­dezni, mert ő tudta, hogy mit keres s mert a tengernek ott, ahol Amerika volt, vége volt, ahol boldogult Kolumbus ur lábát lelógatta. Dzsingeelevszki ur azonban nem tudta, hogy kit keres s a sok ezer emberarc összefolyt kö­rüle, mint a tengerár, melynek vége nincs. Egy este Tarnaváryval elment a nemzeti színházba. Amint a függöny felgördült s a lámpionok elsötétültek, 'kilebbent a színpadra egy rózsaszínű angyal. Szárnyai nem voltak ugyan, de ugy lebegett, hogy e hiány fel sem tűnt. Dzsingeelevszki ur az első emeleti páholy­ban űlt jobbról, a szinpad előtt. Látcsövét azonnal a kecses hölgy felé irányozta. Arcát hirtelen élénk pir futotta el. — Nézz csak oda! szólt Tarnaváryhoz, átnyújtva neki a gukkert. Nem gondolod, hogy láttuk valahol ezt a .hölgyet ? — Az ám ! viszonzá Tarnaváry, ugy rémlik, mintha a csokros hölgy volna. E pillanatban szerepébe kezdett a hölgy. — Micsoda hang ez? szólt Dzsingeelevszki ur. Ugyanazon ezüst-csengettyű, mely a Házban fülembe csillingelt. 1911. julius 23. 3 újra harcba szállt az uj választásná). Tessék ezt a politikát megkritizálni — rá fér, — de ez — engedelmet kerek — nem zsidó-kérdés, ep oly kevéssé, mint, hogy a pártok kötelékébe tartozás nem a hazafisag kérdésé. A zsidóság ezek szerint nem kötelezhető arra, hogy a „keresztény" társadalomba olvad­jon ; neki a magyar „polgár"-társadalomba kell olvadnia. Legyen szabad itt megjegyeznem, hogy evégből alig 50 év állott rendelkezésre, — de ez elég volt arra, hogy a főváros német keres­kedelme kilenctized reszben magyarrá váljon, — mig a környékbeli falvak lakossága német maradt. Ez a beolvadás épen azzal, hogy min­den foglalkozási ág vonzó számukra és hogy minden politikai vagy más eszme-mozgalom fog­lalkoztatja, községi, városi és megyei kérdés ér­dekli őket, — megtörténtnek tekintendő és most ők csak egyénenként — mint akárki más — jöhetnek bírálat alá; amiből következik, hogy egyesek tényeért, nezeteért, felfogásáért az ösz­szes feleletre nem vonható. Épen a polgárosulás érdeke egyáltalán nem kivánja meg, hogy — a lélek halhatatlanságá­nak és a feltámadasnak hitétől legyen függővé téve. Ezt. ki-ki végezze el lelkiismeretével. Azt sem mondom fiaimnak, hogy a jutalom remé­nyében tegye a jót és félelemből kerülje a rosz­szat. Itt ne csináljon — promesse üzletet. Te­gye a jót — sajat lelke gyön) örüségére és ke­rülje a bűnt a léleknek nyugalmáért, a mások jogainak tiszteletéből. Azt sem tanitom, mert ez botorság, hogy a zsidó vallás és erkölcs vi­láguralomra hivatott. Nem is ismerek vallási, csak emberi erkölcsöt. A valláserkölcsöktől — félek, mert önzők és gyűlölködők. A katholikus és a református valláserkőlcsök rivarisálnak, — mindkettő lenezi a zsidóét, a mohamedan meg­veti mind a hármat, — mindezeken felülemel­kedőnek érzi a magáét a buddhista, — és a legkülömbnek tartja a magaet a baptista. És a mormon — a si-ita, —a fetisimádó és a többi! A vallás dogmaszerü és merev, — az erkölcs a korszellem eredménye. Tanitom, hogy a becsületes embert és a jó honpolgárt tiszteld, — de ne kérdd vallását, mert ez sem nem kisebbíti, sem nem emeli az egyéni értéket. — Es végül tanitum, hogy — feledd, hogy valaha e hazában, melynek fia vagy, előbb gyűlölt, később megtűrt jövevény valál; tanitom, hogy e szenvedés a jobbágy­elnyomássai volt közös és a korszellem kifo­lyása volt; ma egyenlő tagja vagy a nemzetnek, jogod és kötelességeid vannak. — Végül tani­tom, hogy — szeresd az embert. Egyebekben — béke legyen velünk! Zs-d. — Semmi kétség! mondá Tarnavary. Ez a csokros hölgy. Másnap, midőn a kedves nő a deszkákra lépett, hatalmas bokréta hullt lábaihoz. Nem­zetiszínű szalagon aranybetükkel e felírás : „A nemzeti színház legkiválóbb művésznőjének és lelkes honleánynak! Dzsingeelevszki képviselő." Ezek után azt hiszem, felesleges volna nyá­jas olvasóimat a részletekkel fárasztanom. A szerelem szűztiszta lángjai felcsapkodtak kölcsönösen mindkét nemes kebelben s egy szép alkonyaton hetvenhét méteres magasságban, mértani pontossággal egymásba verődtek. E tűztől kigyúlt az ég s az összes fellegek lángba borultak, miből kifolyolag a legdíszesebb felleg­várak recsegve-ropogva égtek el. A hazai ob­servatóriumokból távcsöveken nézték a nagy­szerű termeszeti jelenséget. (Költői hasonlatok a „Holnaposok" részére. Miután Dzsingeelevszki ur előbb még meg­szavazta az országházban a magyar nemzeti bankot, magyar hadsereget, magyar vezényszót, általános választói jogot s a többi nemzeti vívmányt, fogta jnagát s kivonult a parlament­ből. Szive hölgyével felkerekedett s elkocsizott messzire, nehogy a boldogsághoz való törvényes jogát valamelyik párt letalálja szavazni. Ezen eseményeknek elmúlt már jó ötven esztendeje. A fiatalok megvénültek s Dzsingee­levszki ur szép fényesre kopaszodott, ellenben a szakálla hosszura nőtt. E körülménynek egy hires professzor ily formán adta magyarázatát: A nehézkedési törvény alapján bizonyos hajszá­lak mindennap kihullnak s ujak nőnek helyettök. De mivel évek folyamán a koponyacsont erősre keményedik, a finom hajszálgyökerek e kemény talajban kihajtani nem birván: lefelé veszik utjokat s hosszú szakáll alakjában látnak nap­világot. A gyönyörű hölgy pedig évek folyása

Next

/
Thumbnails
Contents