Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-09 / 28. szám

19 29-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. julius 16

. Judaísmus és Democratia. — Yálasz — Azon reményben, hogy az ily czimü, kinos, kegyeilen és lenéző cikksorozatnak már vége van, — legyen szabad hozzászólanom egyetlenegy szempontból; abból a szempontból, a melyből a cikk befejezte hosszas értekezését csupán néhány sorral, a mely szempont egyedül fontos, egyedül érdekes, és a melyet a cikk ekként határoz meg: „a zsidóságnak ez időszerinti és hazánkban tapasztalható szereplése." A kicsinylés, lebecsülés meg annyit sem concedált, hogy a .hazai" vagy „magyar" zsidóságról szóljon, hanem a nemzet testén létező idegen elem szereplésének bélyegzi azt meg. Minden harcnak kell, hogy áldozatja legyen és valamint a várura harcát — a jobbágyok, a királyok háborúját — a szegény anyák gyászolták meg: épen úgy a klerikalismus és a szabadgondolkodás parlamenti küzdelmét egy — harmadiknak kellett megszenvednie. Az tökéletesen egyre megy, hogy a szabadabb felfogásnak Várady, Richter, Kovácsy és más rendezett felekezetűek voltak szóvivői — azért a más véleményen levők a legelcsépeltebb fegyverrel feleitek: ütik a zsidót. A zsidóságnak ezt tűrnie kell, nem a vallása miatt, de faja miatt, — de azért az a felvidéki fanatikusan vallásos zsidó a rákfenéje a nemzet — különben egészséges testének. Ez a/ egyiknél ok a gyűlölködésre. A másiknak az a nézete, hogy a hazát épen azok mételyezik meg, kik az ősi már korszerűtlen vallási czeremóniáktól eltávolodtak, kik epen úgy élnek, mint a haza más lakosai, épen azt foglalkozást űzik, velük együtt küzdenek a létért : mert ezek mindenüvé befurakodnak, a hivatalokban concurálnak, a földeket müvelik, a culturegyesületeket támogatják, az iskolákat elárasztják, magyaroknak tartják és érzik magukat és még 48 as politikát is vallanak. Nem egybeolvadás ez, hanem betolakodás. Még a 48 as szabadsagharc katonái közé is betolakodtak, mint azt a nyíregyházi főrabbi történelmi munkája kimutatta. Aludtak megfagyott rögön, ettek szalonnát, kaptak sebeket, harcoltak — nem a tűzhelyért, melylyel nem birtak, nem az ősi földért, melyből nem szerezhettek, nem az alkotmányért, melyben részök nem volt, — hanem egy megnevezhetlen érzésért, mely élt bennük, forralta vérüket, tüzelte tettre készségüket! De mert a béke napjain ősi ünnepeiket csendben a régi mod szerint ülték meg: azért ők és maradékaik a „hazában élő" idegen elem. Amalgamisalódjál és légy megnyerve a nemzeti eszmének, zsidó! De — hogyan ? — íme felelek rá! Ha adakozol, pénzeddel kérkedő vagy; ha nem adakozoi, fukar vagy. Ha közügyekben véleményt adsz — hencegsz; — ha hallgatsz: csak a pénzszerzés vágya tölt el. Ha idegen nyelveket beszélsz — internationalista vagy, — ha breechest viselsz, agarászol és parasztosan káromkodsz : a gentryhez dőrgölődöl. Ha polgár vagy, kereskedő, iparos, orvos, ügyvéd: csak materialista önzésednek hódolsz, ha munkás vagy: cucilista hazátlan bitang. És ha democrata elveket vallasz, ha hive vagy az általános választójognak, és ha igenis, kimondod bátran és merészen, hogy a közigazgatás kérdésében küzdesz az ellen, hogy ez kizárólag az „ősnemes úri rend"-é legyen és azt hangoztatod, hogy a köz* igazgatás nem egy osztályé, hanem a nemzeté, hogy a paraszt-születés, a gentry-rokontalanság és talán a vallás ne disqualificaljon: akkor ez belőled nem meggyőződésből, hanem üzletszerűen fakad ki. Légy a külsőségekben vallásos, akkor elzárkózol a társas együttéléstől; de hagyd el a vallás külsőségeit: akkor istentagadó vagy, még ha nagy ünnepeiden fel is emelkedel istenedhez. Keresztelkedjél ki: akkor a fajod tesz kellemetlenné. Légy művész, költő, zenész, de olyan, hogy műveddel az egész világ elismerését vivőd ki: hiányzik belőled a nemzeti, a magyar és müved kozmopolita. Amalgamisálódjál! Légy megnyerve a nemzeti eszmének! Kinek szól ez! Nekünk, kik itt születtünk, itt verejtékezünk, itt, a hol nem is olyan „bene", mert a küzdés ép oly nagy a számunkra is, mint a haza többi lakosainak ? Nekünk, kiknek nemzetiségi igényeink soha sem voltak ? Nekünk, kiknek külön aspiratioink nem voltak soha? Románok, tótok, szerbek közt még románoknak, tótoknak, szerbeknek sem, csak magyaroknak érezzük magunkat ? Nekünk szól ez, a szabolcsvármegyeieknek ? Kik itt a szűkebb haza összes törekvéseiből kivesszük részünket, kket a legkülönfélébb politikai pártok között szétszóródva szemlélhetni, bizonyítékául annak, hogy külön aspiratiók nem tömöritenek össze? Kik tehát meggyőződéseikkel szembe is kerülnek egymással? Kinek adatott meg a jog, hogy minket hazaíiságra oktasson ? Ki érzi magában a jogot, hogy nálunknál külömb hazafinak érezze magát? És kinek van meg a joga, hogy egyesek véleményét egy egész felekezet terhére Írhassa? Nincs hát véleményszabadság sem? Hol van hát a bátorság, mely az egész katholikus felekezetet Prohászkának — a csalhatatlan ítélet szerinti — elszólásáért megleckéztesse ? És e joghoz elég, ha ősi birtok örökösévé válik valaki, ha contemplaló eritikában merül ki a köztevékenysége ? De hát ez a contempláló elme nem lát fontosabb, égetőbb problémát ? Nem látja pél dául a falusi felekezeti iskolák elhanyagolt állapotát, — az alsó papság és falusi tanítóság nyomorát és egy tizenként öreg emberből álló felekezeti testület csak szabolcsi 42000 holdnyi vagyonát ? — Avagy nem veszi észre, hogy fejtegetéseinek történeti máza a consequentiákat illetőleg megtévesztő ? — Még mindig felelősek a zsidók a keresztrefeszitésért ? — Nem ily igazságtalan-e az ariánusok, albigensek kiirtásáért, az icquisitióért, a Bertalan-éjekért, Caraffáért, a gályákra küldött luteránusokért a mai nemzedéket feleletre vonni ? Mi nem vagyunk „faj", nem vagyunk a „hazában lakó" zsidóság, hanem tagjai vagyunk a hazának, és részt veszünk annak közéleti küzdelmeiben azért, mert erre jogot ad születésünk, mert erre hajt érzésünk, mert rákényszerít az a vágy, hogy hazánkban — igen, a mienkben — az eszmék harca alapján lápjen hatályba a jobb, az, a mi a nemzetet nagyobbá és boldogabbá teszi. Itt, az eszmék küzdelmében, eltérhetnek a vélemények, de nem mi vagyunk a hazaárulók, hanem a különböző fra^tiók, melynek közkatonái vagyunk, legyünk bár 67-esek, 48-asok, vagy coalitiósok. Ezért, es még azért sem lehet komolyan venni a felhívást az amalgamisalásra, mert a módja nincs megadva. A mint kimutattam, minden módja viselkedéseinknek magában hordja a roszindulatu gyanúsítás mérgét. Mi tehát tesszük továbbra is azt, am t érzésünk, a nagy eseményeket átélt apáinknak és magyar iskoláinknak tanítása dictál és a nyugodt lelkiismeret önérzetével hagyjuk felettünk a gyűlölködés fekete szárnyainak suhogását elröppenni. Elmondtam mindezeket annak biztos tudatában, hogy felszólalásomat „szemtelen zsidó arrogantiának" fogják minősíteni; és elmondtam itt, a hol már annyi, tisztább és objectivebb felfogásnak nyilt meg a tér. Zsidó. A pályaválasztás. Az évzáró vizsgák napjait átéltük, a különböző tanintézetek csak ugy ontják azokat a fiatalembereket, akiknek maholnap életpályát, élethivatást kellene választaniok. A pályaválasztásnál a szabály az, hogy menjen mindenki arra az életpályára, amelyikre hivatása és hajlama vonza. A való élet azonban erre a szabályra nagyon is rácáfol, mert hiszen azt látjuk, hogy a legtöbb életpályán sorsukkal elégedetlen, sőt őnönmagukkal is meghasonlott emberek mozognak. Ugy van! Alig van életpálya, amelyen többségben lennének a megelégedett, boldog emberek. De hát ennek meg van a maga magyarázata. A legtöbb ember, amikor pályát választ csak a fényoldalait nézi annak, az árnyoldalairól, a munkáról, fáradságról, küzködésről egészen megfeledkezik, holott nyilvánvaló, hogy sikeres eredmény egyetlen egy életpályán sem terem munka és fáradozás nélkül és a véletlen eseteket leszámítva, a legtöbb sikernek, a legtöbb aratásnak, eredménynek mindig a ráfordított munka és szorgalom szokott fokmérője lenni. Innen van az, hogy pl. a magyar tanuló ifjúság a legnagyobb előszeretettel szokott tolulni a jogi pályákra. A világnak talán egyetlen nemzete sincs, amelyik annyi jogászt termelne, mint a magyar. Ezzel szemben csak az utolsó egy-két esztendő leforgása alatt láttunk valamelyes vonzódást a magyar ifjúságban a technikai és az orvosi pályák iránt. Az okát ennek a fentebb elmondottak magyarázzák meg. Csekély fáradsággal elvégezni a tanulmányokat és ha végre is 4—5 esztendő múlva sikerült hozzájutni a diplomához, akkor könyökkel, tülekedéssel, stréberkedéssel, protekcióval, de semmiesetre sem komoly, céltudatos munkával jutni valamilyen pozícióhoz: ez az abrándja a középiskolából kikerült legtöbb magyar ifjúnak. A papi pályára szintén gyéren tolul manapsag a középiskolát végzett ifjúság. Panaszkodnak a katholikus és református egyházak is, hogy maholnap alig akad káplán. A theologiák emberanyaga oly kevés, hogy minden végzett theologust egy ket esztendő leforgása alatt el lehet helyezni önálló lelkészi állásba. Ennek a dolognak is meg van a maga magyarázata. A lelkészi hiva'as sem áll ma már pusztán az Isten igéjének a hirdetéséből, hanem a papra, mint az alsóbb társadalmi rétegek vezetőjére annyi jelentős szociális munka vár, hogy az ifjak nagy része már kezdetben megriad'a pálya nehézségeitől. A falusi lelkészeknek nemcsak prédikátornak és temetési s házassági funkcionáriusnak kell lenni manapság, hanem a belterjes gazdálkodás apostolának, gazdaköri, hitel- és fogyasztási szövetkezeti elnöknek és sok más egyébnek, ami bizony munkát ád, de ami nélkül el sem képzelhetjük azt, hogy a lelkész igazán első embere legyen továbbra is a falujának. A lelkészi pálya pedig talán ma is az összes pályák kőzött a legbiztosabb megélhetési forrást nyújtja és a magyar ifjúság mégis fél ettől a pályától. Egyik jelentős oka annak talán még az is, hogy a nagyvárosok légköre ahol a tanuló ifjúság első kiképeztetését nyeri, kiöli az ifjakból a csendes falusi hajlamokat és oda egy pár esztendei teologia utan visszakerülni bizony a duzzadó ambíciójú életerős fiatalember egyhamar nem igen akar. Csak később, évek multával, amikor az ifjúból meglett ember lett, tér vissza a szivébe a falu szeretete. Hej, de sokan sóhajtanak f-1 ilyenkor egy-egy hátgörnyesztő városi hivatalban: Uram Isten miért nem lettem én pap, vagy más olyan foglalkozású, akit hivatása a faluhoz köt? A tanulság tehát ebből az, hogy különösen a középiskolai tanitó ifjúságban az eddiginél sokkal jobban kellene ápolni a falu, a kalászos szántóföld, a virágos rét, a zöldelő, madardallal telitett erdőnek a szeretetét, és nem kellene őket túlságos mértékben hozzászoktatni a nagy városok raffinált kényelméhez. Bírálat. (Felolvastatott az ág. h. ev. tanítói testület f. év junius hó 25-én tartott évzáró értekezletén.) Olvasókönyv az evangelikus népiskola II. oszt. számára. Szerkesztették Kapi Gyula és Papp József. Az olvasmányok beosztásai arról tanúskodnak, hogy a szerkesztők nem voltak tekintettel a gyermeki elme fokozatos fejlesztésére. Pl. az Istenről irt 1. olvasmánynak kapcsolódnia kellett volna a beszéd- és ertelemgyakorlathoz s igy az olvasás végeredményét, az olvasókönyv koronáját képezte volna. 14 sorban bemutatni Isten nagyságát: kétes kimenetelű vállalkozás. Isten nevével, imával kezdjük az olvasást. Az egybefoglalhatókat két, külön cim alatt tárgyalják. Pl. Az iskolában c. 8. olv.-ban elvezetik a gyermeket az iskolába s azután vissza szülői házhoz, a családba, a boltba, megint az iskolába (20). A tanulmányi rend megkívánja az egymásutánságot. A 21. olv.-ban leírják, mit láttak ősszel a kertben ; a 27. olv.-ban tárgyalják az őszt s a 31. sz. a. jön'az őszi vers. Az őszre szánt olvasmányban nincs helye a tavaszi munka leírásának. (32. A burgonya). Helyesebb lett volna a földmives őszi foglalkozását bemutatni. A házi és gazdasági állatok közül a tehenet, macskát, lovat veszik elő. Hiányzik a gyermek játszótársa, az ember hű kísérője: a kutya ; a gyermek kedves madara: a galamb; kedvenc allatja: a juh. Hiányzanak a beszéd- és ért. gyak. körebői vett azon természetrajzi olvas-