Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-02-26 / 9. szám

7-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. február 12. 7 A Dreadnougth, létszámfelemelés rettentő és mérhetetlen sulyu pyrámisa minden culturtörekvést elnyom, amelynek Danaida hordóba dobott tömege backterium kicsinységü a tatárjáráshoz hasonlitva. De hát az öngyilkosság jogát senkitől megtagadni nem lehet; tehát tőlünk magyaroktól sem. A tatárjárás eltörpül az osztrák járás mellett, mert az kevesebb vagyont pusztított, azt is csak két évig. Az érdeklődés ugyancsak szunyókál, ha ugyan nem hortyog, mert tavaly junius óta még egy kőkorszaki fogpiszkálóval sem gyarapodott muzeumunk. Tőlünk nyugotra nincsen egyetlen egy Nyíregyháza lakosainak számát megközelitő város, ahol ne büszkélkednének múzeumaikkal monumentális épületeik után első sorban ezekbe vezetik az idegeneket. Nekünk a Samassa bibornok által ajándékozott róm. kath. templomon kivül monumentális épületünk nincs; mert a minisztérium által Alpár Ignácz kedvéért reánk octroiált stylnélküli nagy vármegyeháza csak nálunk megy palotaszámba, ahol a törvényszéki, pénzügyigazgatósági és városházi kulimászos folyosóju épületek is cimkórságos palotává lettek keresztelve. Ha a velencei palazza ducale, Loredán, Vendramin, Grimani, Fondago dei turei stb. ezeket a nyíregyházi palotákatmegláthatnák, szégyenletükben rögtön a tenger alá bújnának, mert azok excellentiások, a mieink pedig csak afféle kendek, vagy latinosan szólítva csak olyan Audiat-félék. A mai nyugoti culturnépek, azok, akik az ősidőkben szellemi sötétségben botorkáltak, nemcsak tőlünk magyaroktól tagadják meg a culturképességet, de szerintük hazánk földjén nem is fejlődhetik culturnép; persze csak addig, mig nem sikerül nekik helyünket elfoglalni. De hát „Megvirrad még valaha, nem lesz mindég éjszaka!" A „Szabolcsvármegyei muzeum" nagy culturtörténet-becsü kincseket őriz, melyek azt bizonyítják, hogy az ősidőkben a cultura hozzánk soha sem jött nyugatról, sőt inkább a „Nyír" volt azon kapu, melyen a cultura nyugatra hatolt. „A Muzeumok és Könyvtárak Értesítője" cimű folyóiratnak egyik tavalyi számos ábrákkal kisért füzetében a rohodi, kántorjánosi-i, taktakenézi és ezekenkivül a böszörményi, sámsoni és máriapócsi bronzleleteknek alapján be lehetett bizonyítani azt, hogy a Krisztus születése előtti évezred első felében Hallstadtban virágzó cultura, a mienkkel egy forrásból származott ugyan, de egymást cáfolhatatlanul nem befolyásolta. Az emiitett tudományos folyóirat 800 példányban jelenik meg, amelyet a külföldi muzeumok is megkapnak. Miután pedig a nyíri és szomszédos leletekből merített állitásnak cáfolata nem jelentkezett, feltehető, hogy „qui tacet consentit". Menjünk tovább a „Szabolcsvármegyei muzeum" tárgyainak culturális értékelésében. Van a nyugaton, különösen Franciaországban gyakran talált, ezüstből, aranyból, u. n. tükörfémből készült, csattokból, fibulából (kapocstű) ékkövekkel díszített csüngőkből álló ékszer csoport, melyet „merovingi" névre kereszteltek el. Ez a frank. — Meroving vezeték nevü — uralkodó-familia az Atilla és Actius = Teodorik között vívott catalauni eldöntetlen ütközetnek időtájban bujt ki a tojásból. Azelőtt valami iricifinci törzsfőnök lehetett, de bizonyára nagy pofákat vágott, mert e nélkül nehéz az ugorkafára felkapaszkodni és népeket, világot bolonditani. Azon a vidéken igen sok sajátos ízlésű ékszereket találtak, amelyeket a nyugoti régészek merovingi izlésüeknek neveztek el. 1896-ban az Archeológiai értesítőnek egyik füzetében Nagy Géz

a régész tudósunk kimutatta, hogy ugyanolyan ékszerek a Kaukázusban és Déloroszországban is találtattak, ahova pedig a Merovingek orrukat soha be nem dugták. Ugyanilyen ékszereket őriz muzeumunk Székelyből néhai Zoltán Ferenctől, Zalkodról Lázár Kálmántól, Vencsellőről és legutóbb a mult év juuius hónapjában Gáváról Olchváry Pál főszolgabírótól. Az utóbbi nevezetes kincs számos ábrával a muzeumi értesítő legutóbbi füzetében lett ösmertetve. Áll pedig két igen nagy u. n, tükörfémből készült díszes fibulából és több csüngő díszből, öt darab almandinnal díszített színarany ékszerből. Öt nagy borostyánkő gyöngyből és két orvosi eszközből. Egy a találó munkások által leirt tömör arany karperec a gávai vasúti földmunkálatnak alvállalkozója kezén eltűnt. E helyett Olchvárynak egy modern díván rugónak karikára hajtott darabját, nekem pedig kisebb kivül-belől éles zárt bronzkarikát mutatott. A napokban Dr. Hampel muzeumi igazgató őr egy hozzám irt levelében többek között azt mondja: „most kevés oly értékes rokonművü leletet ösmerek, mint a gávait"; és tudatja, hogy utólagos jóváhagyásommal a tárgyakat lefényképezteti és szélesebb körben fogja ösmertetni. A tárgyak a Kr. utáni II—Ill-ik századból származó gót remekek, akik már abban az időben itt is tanyáztak; későbbén Atilla hadseregének nagy részét képezték és bizonyára nem frakkban, hanem másféle díszruhában vonultak a catalauni csatatérre, ahol a két részről állítólag 150000 harcos esett el. Ebből magyarázható az, hogy azon a tájon találnak a mieinkkel azonos számos gót ékszereket. A hallstadti és merovingi teóriát a mi leleteink igen megingatták. A nyugoti régészek a Krisztus előtti évezred IT-ik felében dívott u. n. La Téne — De igen, azt gondolom. Nemcsak gondolom, hanem tudom — ennél is többet mondok: érzem, hogy hitvány voltam, gazember voltam . . . — Kérem, kérem, csak ne ragadtassa el magát. Ha minden férfi ilyen elkeseredetten rágná a bajuszát — mikor az a szegény bajusz nem is tehet róla. Hiszen még csak a pelyhe volt meg, mikor az eset történt. Az asszony alig észrevehetően mosolygott. Az ügyvéd gúnyt és szánalmat olvasott ki e mosolyból, pedig nem volt benne több, mint a teljes közömbösség és a nyugalom. Üj vásárlást jöttek fizetni, az asszony elszámolt velük, félretolta a hengerbe rakott húszfilléreseket, aztán kérdő tekintetet vetett az ügyvédre. Ez csak ott állt mozdulatlanul, mint egy szobor, pusztán a szeme mozgott időkőzönkint, hol egy távoli zugba nézett, ahol kis sziget módjára voltak egymáshoz állítva a cukorsüvegek, hol visszatért az asszony puha, selymes hajára, mely ugy fénylett, mint a napsugaraktól elárasztott tükör Végre megszólalt, kissé fátyolozott hangon : — Irénke, feleljen őszintén, de igazán, a szive szerint: bóldog ? — Igen, amennyire csak egy nő egyáltalán boldog lehet. Az uram, mint mondani szokás, a tenyerén hordoz. A kis babáim — három is van — egyik édesebb, mint a másik. Különben megláthatja őket, mindjárt itt lesznek. Az üzletünk elég jól hoz, szükséget nem látunk semmiben, bizony még egy kis hús is kerül a káposztánkba. E*zel ismét mosolyra húzta apró száját, da már élesebben, mint az előbb; most már egy kis kacérság is vegyült bele. Az ügyvéd elmélázott, aztán vontatottan szólt: — Jó, jó, nem lehet kifogása a sors ellen, mely ilyenné tette életét, de hát nem tudja: „A boldogsághoz nem elég a jelen? . . — No és a mult, az talán keserű? Oh, nem. Ha fájt is valami egykor, annak n.ár régen vége, — és az elmúlt fájdalom emléke csak annál édesebb. A fölperzselt fű helyén csak bujábban nő a gyep. No de maga, hát. beszéljen valamit magáról! Most, mint látom, a válto?atosság kedvéért a száját fintorítja és elmélázik, mint egy tizenötéves bakfis az első bálja után. Hallottam ám néha nrgáról, hallottam a szélcsap kalandjairól . . . — Hagyja el — legyintett bosszúsan az ügyvéd, vastag füstkarikákat eregetve a légbe. Mintha minden füstgomoly megöl mosolygó Lolák és Ninette-ek incselkednének vele . . . — Mi az, mi baja van ? Higyje meg, hogy ez csupa affektáció. Egy maga korabeli férfi, aki, ahányszor lehajol, annyi virágot szakithat — csak nem akarja most az én tiszteletemre a világfájdalmast játszani ? — Ugy látszik, Irénke, szerepet cseréltünk. Most már maga az, aki csúfolódik. — Nem is érdemel mást, ha ennyire színészkedik. — Lássa, mennyire igazságtalan maga, maguk, az egész világ. Ha nevetek, ha tréfálok, ha gúnyolódom, akkor senki sem mondja, hogy affektálok. Ebben senki sem talál természetellenest. Mintha a világnak, az életnek eredeti öröksége a vidámság volna. Mit gondol, miért ? Csupa önzésből. Az emberek akarják, hogy vidámak legyünk és ezt természetesnek is találják, mert ez nekik kellemesebb. És ha egyszer — óh, évek óta először — lemosom arcomról a festéket, ugy, hogy szabadon látszanak a foltok, a sebforradások, egy viharos belső élet szerény nyomai — akkor ki vagyok kiáltva affektánsnak és természetellenesnek. — Hallja, maga egészen megijeszt ezzel a gyomorbajos bölcselkedésével. — Jól mondta, hogy minden lépésemnél találok virágot és én, ahogy telik tőlem, iparkodom is minden percnek leszakasztani a virágát. De mihaszna? Nem találok mást, mint rezedát és jácintot és ibolyát — és egyik se jó többre, mint hogy emlékeztessen engem egy szépséges rózsafára, mely nékem hozhatta volna minden virágát egy egész életen keresztül. Mindpn szin, minden vonal, minden illat csak emlékeztetés Reá . . . — Aki most itt ül maga előtt és aki évek óta szerelmes versek helyett a bevételeket jegyzi és akit a foglalkozása hozzászoktatott ahhoz, hogy mindenben kételkedjék . . . — Kételkedhetik, de azzal, hogy valamit nem hisz, nem változtatja meg magát a tényt. És mit ér nekem az, hogy festékes és megfizetett ajkak lágy melódiákat suttognak a fülembe vágyról és szerelemről, mikor e lágy ömlengések közül kiordit egy esztelen vád, egy bősz és diadalmas vifszhang belsőm legtitkosabb zugaiból: Te voltál a magad szerencséjének kovácsa. Te vetetted meg a rózsafát az áhított pálmáért, tenéked nem kellett a boldogság tűzhelye, hogy futhass csalfa álmok lidércfénye után. — De ugyan, Jenő, az istenért . . . — Sohse féljen, Irénke. Egy óra múlva, lehet, hogy magam is nevetni fogok ezen a szentimentális hangon és magam se fogom elhinni, hogy itt, a bóbiskoló cukorsüvegek aljában, a drámai hős szerepét ambicionáltam. De most, hogy tizenöt év multán újra látom magát — és most talán megint tizenöt év múlva