Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1911-02-12 / 7. szám
6-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. február 5. 11 hogy ennek az egész vitának nincsen komoly alapgondolata, és hogy itt mindazon tényezők, melyek a bankkérdés sorsára befolyással lehetnek, vagy nem látnak, vagy nem akarnak tisztán látni. Ugyan minő meddő szóharc az, hogy vájjon közgazdasági kérdés-e a bankkérdés, avagy politikai? Micsoda üres nagyképűsködés, ellentéteket szimatolni és felfedezni ott is, ahol egyáltalán nincsenek és amikor nyilvánvaló, hogy e kérdés nem nélkülözi sem a közgazdasági jelleget, sem a politikait, amikor nyilvánvaló az is. hogy ennek tárgyalásánál és eldöntésénél egyiket sem lehet kikapcsolni! Közgazdasági és politikai kérdés biz ez épp ugy, mint a vámkérdés. Nem kevésbbé elcsépelt téma az is, hogy vájjon van-e joga Magyarországnak önálló bankot felállítani vagy sem; mert noha e kérdésből az osztrákok már 1867-ben egyedül a delegatio elé tartozó közös ügyet akartak csinálni, s noha az 1866. évi szeptember 12-én megtartott Yösslau-i közös miniszteri értekezlet — elég meggondolatlanul — kimondotta, hogy mindaddig fenntartja a status quot, t. i. az osztrák nemzeti bank szabadalmát, amig e tekintetben mindkét államfél közös megállapodásra nem jut, — az 1867-ik XII. t.-c. nem zárta ki, a későbbi törvényes rendelkezések pedig egyenesen megerősítették a magyar nemzetnek az önálló bankhoz való jogát. * * * Itt tehát ugy politikai, valamint közgazdasági tekintetben kizárólagosan a célszerűségi szempontok döntenek. Dönt az a szempont, hogy a teljes paritás alapján szövetkezve Ausztriával hiteligényeinket egy önálló avagy a közös bank szolgálhatja-e jobban, s utóbbi esetben állami souverrénitásunk nem szenved-e csorbát; dönt elvégre az a kérdés, hogy vájjon nem köti-e meg kezeinket majd a vámviszony rendezésénél az, ha most fenntartjuk a közös bankot. Ezek a döntő szempontok — már hogyha döntenének; de nem döntenek. Hanem dönt — — „Bécs". a török nemzet szellemi és erkölcsi regenerálásának. Mint hazafit mindenekelőtt szinte egeket ostromló faji ós nemzeti büszkeség jellemzi. Elismeri, hogy az arab és perzsa irodalom fölötte áll a törőknek, hogy különösen az arab nyelv, mérhetetlenül gazdag, hogy a nyugati népek, főleg a francia, a műveltségnek szédületesen magas fokán állanak, de azért váltig azt hangoztatja a legszentebb meggyőződéssel, hogy azért különb, dicsőbb nemzet még sincs a világon, mint az oszmántőrök. „Mi vagyunk—igy szól például egyik gyönyörű költeményében — mi vagyunk azok a fenséges, nagyratörő leventék, akik egy kis pásztortörzsből világbíró nemzetet teremténk!" És ennek a nemzeti büszkeségnek ikertestvére az a fanatikus bizalom, mely népe jobb jövője iránt eltölti. A maga ket szemével látta, tapasztalta a török nemzet minden züllőttségét, romlását, bűnét, szerencsétlenségét; látta a vesztett csatákat, elszakadt tartományokat, látta a muszka hadakat a világszép Stambul falai alatt; hallotta, hogy az oroszok már odaígérték a görögöknek az A'ja-Szófiát, melynek ormára Fátih Mehemmed szultán szögezte oda a ragyogó félholdat, hogy most újra megjelenjék rajta a kereszt, mint a régi török dicsőség fejfája; tudta, hogy Törökország felosztásáról, végnapjairól beszélnek és cikkeznek Párisban, Londonban, Bécsben, Pétervárott, hogy igen sok jó tőrök sem hiszi többé, hogy hazája meg volna menthető: és ő még is hitt és remélt rendületlenül, akár a börtön penészes levegőjét szivta, akár a számA magyar politikus különösen, a magyar országgyűlési képviselők, hozzászokott gondolatait és keserűségét a „Bécs" gyűjtőnév alá rejteni. Helyesebben tenné, ha inkább „udvari politikáról" beszélne, mely akkor amikor jónak látja, zuditja nyakunkra a Reichsratot, Bécset, Zágrábot és a nemzetiségeket egyaránt. És ez mindannak a történeti, politikai vagyoni és nemzeti disparitásnak természetes folyománya, amely a két államfél között mindig fennállott, amelyet a „divide et inpera" imperiális elv saját céljaira mindenkor sikeresen kihasznált- s amelyet az Ausztriát és a dinasztiát ért csapások valamint a 67-iki kiegyezés nyugvó pontra juttattak ugyan, de sajnos ugy látszik csak azért, hogy az alkalomadtán újból életre keljen. Vármegyénk közoktatási állapotáról. A mostani népsrámlálás adatai között egyik legértékesebb és legérdekesebb az, mely az analfabéták számának csökkenését mutatja, nemcsak a város, hanem az egész vármagye területén. Erős kéz, sok tapintat, nagy körültekintés kellett e mai állapotok megteremtéséhez és szépen jellemzi megyénk érdemes tanfelügyelője : dr. Wilt György ur csendes, de annál eredményesebb működését, melyet különben az alábbi hiteles adatok is bizonyítanak: Az 1903-ik évben vette át dr. Wilt a tanügyek vezetésit. „A halottakról vagy jót, vagy semmit!" E mondás alapján ne bíráljuk az eddigi közoktatási viszonyokat, de jellemezzük az egyes osztályok túlzsúfoltságát azzal, hogy ez idő ó'a 70 tanítói állást szervezlek, hitfelekezetek, községek és az állam támogatásával. Annyi zavar és kellemetlenség után valóra vált a szülők és tanárok Irgfőbb vágya: megnyílt fokozatosan a polg. leányiskola 4 párhuzamos osztálya, sőt a gyakorlati pályára készülő fiúgyermekeknek annyira szükséges pol^. fiúiskola is fejlődik napról napra. E rohamos fejlődés mutatja, mily nagy szükség volt ez iskolára. Nem kénytelen már sok szülő a túlzsúfolt lateiner pályára adni az arra hajlammal sem bíró fiút csak azért, mert Nyíregyházán c-ak gimnázium van és a szülőknek sem kedye, sem pénze ahhoz, hogy 10 éves fiát idegenbe adja. De nemcsak a városban, a megye kisebb községeiben, sőt leginkább ezekben észlelhető az örvendetes föllendülés. Itt első helyen áll a kivetés gyötrelmeit viselte, akár testi szenvedéseit titkolgatta szerettei előtt. Fia, Ali Ekrem, beszéli, hogy a szansztefanói béke után (1878. március 3.), mikor mindenki egy uj görög-orosz támadás rémét s vele a birodalom végleges bukását látta közeledni, Kemá' irtózatos lelki gyötrelmek közt viselte mitilénéi számkivetését. Egyszer estefelé két ember jött hozzájuk látogatóba, Kemálnak régi ismerősei. Persze mindjárt elkezdtek politizálni. A két férfiú elmondotta, mit hallott, mi van készülőben, s végül kijelentették, hogy Tőrökországnak immár menthetetlenül vége. Kemál egy darabig csak hallgatta őket, de agyonkinzott lelkének minden gyötrelme kiült lázbanégő homlokára. Egyszer csak felpattant helyéről s mint az oroszlán, mennydörgésszerű hangon csendet parancsolt; majd ő fogott hozzá és a múltból, a nemzeti érzés erejéből, a vallásos hitből, az örök erkölcsi törvényekből, a nemzetközi politikai viszonyokból vont megkapó következtetésekkel oly meggyőzően bizonyítgatta a török nemzet újjászületésének, felvirágzásának lehetőségét, hogy a két férfiúnak szeme-szája elállt. Mikor a vendégek eltávoztak, Kemál magához szólította fiát s mélyen a szemébe nézve e szavakat intézte hozzá: „Fiam, ezek az imént itt járt embeiek azt hajtogatják, hogy nemzetünk elpusztul, soha fel nem támad, hogy többé mentségről szó sem lehet: a sok háború, a nyomorúság, a kémrendszer, a veszett erkölcstelenség Oízmán népét csontig marta, minden csepp vérét kiszívta. Ezt mondották azok a hires, tudós, bölcs férfiak! De, fiam, ezek nem látnak tovább az orruknál s amit beszélnek, kisvárdai polg. iskola, melynek államosítása a tanfelügyelő érdeme és Nyírbátor is neki köszönheti magas nivóju polg. leányiskoláját. Óriási munkát rótt az ország minden tanfelügyelőjére az 1907. évi XXVI. és XXVII. t.-c. keresztülvitele, mely minden tanítónak fizetés kiegészítést és korpótlékot biztosit. Szomorúan jellemzi egyes felettes hatóságok indolenciáját ama tény, hogy vannak tanítók, kiknek ma sincs elintézve ez ügyük. Szabolcsvármegye minden tanítója éivt-zi már e jól megérdemelt javadalmazást, mert dr. Wilt és az iroda vezetői előzékenyen nyújtottak felvilágosítást a kérvények felszerelésére vonatkozólag. Most a tandíjkárpótlás nagy munkája van folyamatban. Óriási munka, de maholnap ez is befejezést nyer. Mint az iskolák legfőbb őre mindinkább kedveltebb lesz azok előtt, kikkel hivatalból érintkezik. A tanítóktól pedáns rendet, fegyelmet, szorgalmat és ügybuzgóságot követel. Nem korlátozza a vallástanitását a felekezeti iskolákban, de szigorúan ügyel a törvenyszabta tananyag elvégzésére, különösen a magyar nyelv fejlesztésére. Mindig elismerésre szamithat nála az a tanitó, ki kötelességét teljesiti. „Szigorú, de igazságos," ez róla az általános vélemény. A polgármesterünket ért kitüntetés élénk tanúbizonysága annak, hogy a szerenyen, reklám nélküli csendben, de annál nagyobb eredménnyel végzett munkát magasabb helyen is méltányolni tudják. Ezt látva, nem lesz meglepő, ha e kitüntetést rövidesen egy másik is fogja követni. Figyelő. A Buj-öalsai szárnyvonal kiépítése Rakamazig. Ebben a fontos ügyben f. hó 2-án Bujon a községházánál Olchváry Pál főszolgabíró kezdeményezésére értekezlet volt, amelyen 50-en felüli számban jöttek össze vármegyénk egyik legtermékenyebb, de talán legjobban elhanyagolt vidékének értelmisége. Ott voltak: If. Kállay András, Klár Samu, Groák Sándor, Groák Lajos, Soltész Aladár, Steinberger Aladár a herceg Odeskalki uradalom részéről, Dr. Horváth József orszgy. képviselő, ifj. Okolicsányi Lajos, Darvas István, Báthy Kálmán, Horváth Ferencz, Veress Ignácz, Rakamaz, Szabolcs, Balsa, Vencsellő, Gáva, Tiszaberczel, Buj, Paszab, Ibrány, N.Halász községek elöljárói, Andrássy Kálmán, Korocz József, Fuhrmann Antal, Tomory Dezső, László Gyula, Damjanics Ödön lelkészek és több földbirtokos. Az értekezlet lefolyása a következő volt: Olchváry Pál főszolgabíró üdvözli az 50-en felüli számban megjelent érdekeltségi tagokat s felhívja az értekezletet, hogy miután ő, mint a buj—balsai szárnyvon al ér de keltségének el nöke, balgaság, őrület. Te még kicsiny vagy s hiába magyaráznám ezt a kérdést, nem .értenéd meg. Csak egyet mondok, higyj abban, amit apád mond! A mi hazánk nem fog elpusziuini, ez a nemzet megmenekül a veszedelmektől és szabad lesz. Előbb-utóbb eljön az az idő, mikor a mi hazánkban is a nemzeté lesz a hatalom, a szabadságé a szultáni trón. Én talán nem érem meg a boldogság ama napját, de te, Ekrem, meg fogod látni. Te tanuja ieendsz annak, hogy a török nép minden szenvedésen és a pokloknak tüzén keresztül is kivívja szabadságát. Akkor majd ez a nemzet a te atyádnak lelkét isteníteni fogja, te pedig istenítsd ezt a nemze^ tet fiam! Minden pillanatban légy készen a hazádért való halálra. Ez illik Kemál fiához. Azoknak, akikre a szabadság lobogójának hordozása vár, egyike te lész, Ekrem! Légy tiszta és feddhetetlen e nemzet előtt, hogy atyád lelkének legyen majd min örülnie a más világon!" Es ugyanaz a Kemál vézna szőke kis fiát már kilenc éves korától fogva a mitilénéi gyalogos kaszárnyában neveltette, ahol hajnaltól napestig minden gyakorlatot együtt kellett végeznie, katona kenyéren, tagbaszakadt, marcona képű, de jó lelkű kisázsiai bakancsosokkal; és amig a gyermek odajárt készülni a vitézi pályára, apja otthon irt, egyre irt a nemzetnek s ha közben kis fia, vagy a maga bus számkivetése eszébe jutott, tollából ilyen sorok kívánkoztak verses gyöngyfüzérbe: Fiam szemfödője piros vér legyen! vagy Ha előbb meghalok, semmint nemzetem felvirulását látnám, írjátok a fejfámra: „Bús az én hazám és vele búsulok [én is." (Folyt, kőv.)
