Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-22 / 4. szám

4-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. január 2<2. 9 'Tollrajzok. Eszményinek a helyzetet csak ugy lehetne mondani, ha már megvalósult volna Pythagoras idealizmusa, aki arra oktatta tanítványait, miszerint ugy éljenek, hogy eskü né kül is hitelre érdemesek legyenek. Évezredek tűntek le azóta anélkül, hogy időközben a közerkölcsiség e magas szintjét elértük, vagy csak meg is közelitettük volna. Sőt ellenkezőleg. Ha nyilvántartjuk a tanuk és azoknak számát, akik ezek között Themis templomában esküre lettek bocsájtva, ugy kétségtelenül meglehet állapítani, hogy Pythagoras szellemében társadalmunknak felette kevés hiteltérdemlő tagja van. * * * Mig a nemzetek törvényhozása a legrégibb idők óta mindent elkövetett egy kedvezőbb eredmény elérése érdekében, addig az ujabb korban a mi hármaskönyvünk és más nemzetek kódexei is igazán drákói büntetéseket alkalmaztak a hamisan esküvőkkel szemben, s a mai kor büntető törvényei is alig alkalmaznak ezeknél enyhébbeket. Ha már most fontolóra vesszük, hogy a hamis eskü az ókor legműveltebb népeinél, tehát görögök és rómaiaknál nem képezett büntetendő cselekményt, sőt e tekintetben Mózes V. könyvében is egy nagyon lágy és alig végrehajtható sanctióval találkozunk, ugy minden ok meg van arra, miszerint gondolatokba merüljünk el afelett, hogy a büntetések szigorítását mi tette kívánatossá és elkerülhetetlenné? Én részemről nem vagyok hajlandó e körülményt a közerkölcsiség hanyatlására visszavezetni, mert hiszen az emberek természeti ösztöne Plinius vagy Seneca óta mit sem változott ugyan, de semmiképpen sem ismerhetem el, hogy a keresztény vallás 2000 év után egy erkölcsrontó múltra tekinthetne vissza. * * * Azt nem lehet mondani, hogy az eskü vallási fogalma változott volna meg gyökeresen; hiszen a Hades árnyékvilág gyötrelmeivel való fenyegetés egyértelmű a mi kánonjogunknak az örök üdvösség elvesztésére való hivatkozásával s a Jupiterre esküvő római jus jurandum hasonmása a mi Istenre való hivatkozással tett ünnepélyes tanuságtételünknek. Nézetem az, hogy a peres esetek végtelen sokasága tette az esküvel való bizonyítást úgyszólván rendszerré, reákényszeritve a birót, hogy egy fáradságos és hosszadalmas inquisitorius eljárás helyett a könnyebbet és rövidebbet vegye alkalmazásba, egy jogi Deus ex machinát — az esküt. Helyesen járt el tehát a törvényhozás, ha az eskü szentségét a megfelelő cautélákkal bástyázta körül és a hamis esküt szigorúan bünteti. * * * Az uj polgári perrendtartás szem elől téveszti ennek szükséges voltát akkor, amidőn az eskü alatt kihallgatandó tanuknak felekezeti hovátartozandóságukra való megkérdezését el nem rendeli. Pedig a bekövetkezhető büntetésre való figyelmeztetésen kivül, vájjon nem nyújtana-e talán még ennél is több biztosítékot az, ha nemcsak egy száraz íoima alakjában, de a tanúnak igazán szivéhez és lelkiismeretéhez szólanánk, vallási meggyőződésére hivatkoznánk, sőt ennél is tovább menve, minden tanút olyan esküre bocsájtanánk, amilyet vallásfel ekezetisége ismer és megenged? Vájjon tekintettel azon körülményre, hogy a polgári perek igen nagy része leginkább a fent jelzett okokból döntetik el bizonyító vagy perdöntő eskü által, és ekként voltaképpen maguk a lelek tétetnek peres ügyeik biráivá, nem lenne-e helyes a biró mérlegelési jogának preventív alkalmazását továbbra is fenntartani és azon csábító kisértési kört, amelyben a felek esküvel bizonyíthatnak és dönthetnek, szűkebbre szabni? Egy alkalmaztatásában uj szó, egy előrelátható következményeiben vésztjósló uj elmélet, a progresszivitás elmélete kezd tért foglalni. Ugy látszik, hogy már a törvényhozásban is hódit, óvakodjunk tőle a társadalomban! Mozgósítsunk! S mig látni a fát bus, epesztő; Kétségbeejt a sarj, a vessző . . . Rosszul fakadt, növése görbe, Nem fel siet, de a gödörbe. Ha dus sarjban nincs ifjulása, Elvész az erdő, bárki lássa! Tompa Mihály. Mintha csak látnám az ijedt arcokat e szó megpillantásakor. Sietve teszem hozzá, hogy nem katonákat óhajtunk mozgósítani; nem küldünk senkit a közönségesen értett háború nyomorúságai és gyilkos golyói elé. Amit mi kérünk, az nem nemzetünk fiatal férfiainak hekatombája — csupán csak egy kis türelem, — egy kis jóság, egy kis szivből fakadó melegre van szükségűnk. Ebben a mi prózai világunkban, amelyben a mindennapi kenyérért való küzdelemben látjuk elfáradni, kimerülni, elkeseredni annyi embertársunkat, akik napról-napra összeszorított fogakkal és sokszor ököllel tülekednek a létér', vájjon csoda-e, ha kevés embernek jut ideje, kedve egy pillantást vetni az élet mellékutcáiba; oda, ahol nem kevésbbé ádáz harc folyik, nem is a kenyérért, a boldogulásért, a jobbért vagy a többért, csupán csak a meztelen, hitvány kis életért. Tegyük egy kicsit felre az annyira modernné vált természettudományi bölcseletet, a brutális selectiót és nézzük meg ezt a világot nem agyunk hideg logikájával, de melegen érző emberi lelkünkkel, szivünkkel. Mit látunk ? Azt látjuk, hogy az emberi faj két óriási nyüzsgő táborba van osztva: Az egyik az egészségesek tábora, akik fel vannak vértezve testi épséggel, duzzadó erővel, hogy diadalmasan vivhassák meg az életért folyó nagy küzdelmet. A másik tábor — nagyon csendes; — itt nem hallatszik harci lárma, itt nincs erők összemérése, itt győztesek nincsenek, csak legyőzöttek; ez a tábor, ez a rettenetes nagy tábor: a beteg embereké ! Boldog az, aki erejének tudatában, élet és munkakedvvel vág neki az élet nehézségeinek. A mai kor dicső embere, aki a levegőt immár meghóditotta, aki viMamos szikrákat repit oceánokon át, nem szabad, hogy csupán szellemét fejlessze soha nem remélt csodás tökélyre — kell, hogy szivét, lelkét, erkölcsét is tökéletesítse, legyen igazán ember az az ember, aki beláthatlan magasra emelkedik a nagy természet egyéb élő lényei fölé. És ugyan ki érdemelné meg jobban érdeklődésünkel, kőnyörületünket, támogatásunkat más — mint szenvedő beteg embertársunk, aki önhibáján kivül, sorvasztó kórtól megnyomorodott vézna testével, ziháló mellel vánszorogja végig a tövises életet. N Pillantsunk egy kicsit az élet emiitett sikátoraiba, ahová napsugár nem hatol, a hol Isten kék ege nem deriti fel a kedélyekel, ahol még a mindennapi kenyér is hiányzik; nézzük meg a szegény ember betegeit! Keressük fel alacsony, rossz levegőjű odujaban — és elrettentő az, amit látunk. A kicsi gyermek, az az édes kis embervirág, sáppadtan, tágra nyilt szemekkel mered maga ele; beteg! egy beteg gyermek! Van-e enn> I szivet facsaróbb látvány? Vagy talán kisebb lelki kint érzünk, ha a család fenntartója, kényéi keresője fekszik tehetetlenül, vagy a beteg anyát veszik körül gondozásra váró gyermekei ? Az embernek ezernyi-ezer ellensége van; szinte beletörődtünk abba a mindennapi tapasztalásba, hogy sokan, igen sokan közülünk korán esnek áldozatul valami gyilkos betegségnek. És ugyan meljik betegségnek lenne bővebb aratása évről-évre, napról-napra és percről-percre — mint a borzalmas tüdőbetegségnek ? Magyarország 1909 ben 70,000 embert temetett el — csakis tüdővészben szenvedett embert! Mily rettenetes tömege és tengere a fájdalomnak, gyötrődésnek; mily végtelen sok átvirrasztott éjszaka, mennyi árva, hány özvegy, hány megszakadt sziv ! Vegyük csak elő ezt a mi megyénket, nézzük meg Szabolcsmegye temetőit, hány embert szedett áldozatul minálunk ez a betegsegek legkegyetlenebbje ? 1903-ban a hivatalos kimutatás szerint 1060 1904 ben , , 1094 1905-ben „ „ „ 1360 1906-ban , , ,1154 1907-ben , , ,1127 1908 ban , , 1243 1909 ben „ , 999 ember halt el tüdőgümőkórban! De ezek nem az igazi számok; nemcsak mi orvosok, hanem minden művelt tudja, hogy a mellhártyalobok, bélhurutok, gyermekaszály, agyhártyalob, hörghurut és görvélykór, hashártyaloboknak legalább a fele — ha nem több — vagy tüdőgümőkórral kezdődik, vagy egyáltalában gümőkóros alapon keletkezik. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy megyénk halálozását gümőkórban a fenti számoknak legalább háromszorosa mutatja az igazsághoz hiven. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy megyénkben évente 1500—1600 ember hal el orvosi gyógykezelés nélkül — akiknek bizonyára igen na^y része tüdőbeteg volt, — úgy még a fenti számok négyszerese sem túlzás, annál kevésbbé, mert .ismeretlen betegségben* elhaltakként évente 465 tői 870-ig mutatott ki a statisztika! Ezek az .ismeretlen betegségek" pedig — valljuk be jó részt nagyon is ismertek és ugyancsik a gümőkor szomorú rovatába tartoznak. Álljunk csak meg kissé! Negyedfelezer halott évente — ismétlem és aláhúzom, hogy évente! Mit jelent ez a borzalmas szám ? Ez kérem azt jelenti, hogy megyénk területén állandóan ezen szám nyolcszorosa, vagyis 24—25000 ember vergődik a gyilkos betegség karmai között!! Próbáljuk meg elképzelni ezt a sorvasztó lázban égő embertömeget! Gondoljunk arra a sokezernyi apró gyermekre, a ki kis kezecskéit, fajó mellecskejére szorítva köhögi ki lassanként ártatlan fehér kis lelkét, életét — mig az irgalmas halál megváltja szenvedéseitől. Valóban megborzadunk ettől a szomorú képtől. Mit tegyünk? Lehet-e valamit egyáltalában tenni ? Lehet; kell tennünk nem nézhetjük tovább ezt a gyiikos háborút! Mozgósítsunk minden embert, szedjük össze teljes erőnket és álljuk útját ennek a hömpölygő gyászáradatnak ! Mit lehet és mit kell tennünk ? A tudomány régen hangoztatja, hogy három hatalmas fegyver az, a melyekkel kezünkben a tüdővészt, ennek kezdődő, sokszor még kifejlődött állapotában is megállíthatjuk. Ez a három fegyver a levegő a napsugár — a jó táplálék ! Jól tudom, hogy képtelenek vagyunk őszszes tüdőbetegeinket egyszerre gondozni; nem ismerem félre ama nagy nehézsegeket, melyek legyőzendők, hogy megyénk is bírjon tüdőbeteg gondozó intézettel. Szabolcsmegye sajnos — meglehetősen elől van Magyarország ama megyéi között, amelyekben dúsan arat a halál. Mozgósítsunk tehát! Hiszen már is sokan vagyunk, a kik szívvel-lélekkel csatlakozunk ahhoz a nemes, fenkölt mozgalomhoz, mely megyénkben és városunkban megindult, a melynek élén nagylelkű, meleg érzésű úrnők, lelkes férfiak állanak és fennen lobogtatják a könyörületesség, az irgalom zászlaját. Hadd jöjjön táborunkba mindenki, a ki tudja, hogy mi a fájdalom, a ki szenvedő embertársain erejéhez képest segíteni akar.