Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-04-02 / 14. szám

4 16-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. április 14. házán Barlholomaeidesz János és Farbaky József mellett volt segédlelkész, s az utóbbi helyen egyúttal főgimnáziumi vallástanár, Farbaky József elhunytával 1896-ban a kerület legnépesebb egyháza, a 15000 lelket számláló nyíregyházi egyhíz a közszeretetnek és becsülésnek örvendő alig 30 éves segédlelkészt egyhangúlag rendes lelkészévé választotta meg. Ettől kezdve gyorssn emelkedett egyházi pályáján. Élőbb a tiszavidéki esperesség, majd a tiszai egyházkerület jegyzője, 1906-ban az egyházkerület főjegyzője lett és sorban beválasztották az esperességi és kerület legfontosabb bizottságaiba. Munkásságát mindezen tisztségeiben széles látókör, higgadtság, komoly megfontolás, békeszerető szellem, tapintatos modor jellemzik. Mint szónok, egyike a legkiválóbbaknat. Számos ünnepi és alkalmi beszéde jelent meg nyomtatásban. Ezeket mély vallásosság, derült Istenben bízó világnézet, válogatott ízlés, erős logika, előadását pedig lebilincselő egyszerűség, közvetlenség és nemes páthosz jellemzik. Közfeltűnést okoztak hazafias (március 15-iki, október 6-iki, a millenáris emléküanepi, Kossuth Lajos halálakor, Nyíregyháza 150 éves fennállásának évfordulóján, a Benczúr emléktábla leleplezésekor tartott) valamint gyámintézeti, nagyobb esketési és halotti beszédei, s különösebben az 1848. XX. t.-c. végrehajtásának kérdésében a kerületi közgyűléseken a protestáns autonomia szempontjából elmondott nagyhatású beszédek. A zöld asztalok mellett: egyházi, esperességi, keiületi és egyetemes gyűléseken, Nyíregyháza város és Szabolcsvármegye közgyűléstermében is nemcsak ura a szónak és gondolatoknak, hanem m

;nt debatterr is elsőrangú. Irodalmi munkássága theologus korára nyúlik vissza. Mar akkor szerkesztője volt a három evangélikus theologia „Gondolat" cimü filozófiai folyóiratának. Zólyomi segédlelkész korában egy dogmaiörténeti munkája jelent meg Luther cs Zwinpli krisztológiai álláspontjáról. Később az „Evangélikus hit fo

glalata" ci

mü kézikönyvecskét katonazene ünnepélyes alkalomkor, — szóvtl kimondhatatlanul szerelmes vagyok. — És ő, a bájos aDgyal? talán csak nem kosár P — Kosár, ez nincs meg az én szótáramban. Jöttem, láttam, győztem, különben ez mindég igy szokott lenni. — Igazán? most is győzött? — Hogyne., ez magától érthető. — De akkor mibe adjak én önnek tanácsot? — Nagyságos asszony, most jön a gordiusi csomó. A lányka mindenesetre halálosan belém szeretett ! — Miből következteti ezt ? — De kérem, hisz ez magatói érthető, — ez sohasem volt másként! Csak az a baj, hogy a lányka olyan záikózott, mint egy elsőrendű Wertheim-szekrény. Bár én egy egész vulkánt látok lángolni a szemében, minden lehellete egyegy nekem szóló esküvés, csak hogy nincsen szavakba foglalva, mert olyan félénk, mesésen elfogult, csak titkon eped, szótlanul imád. — Nem csalódik ön, hadnagy ur? — Nagyságod kétkedése megalázó. Én biztosan tudom, hogy minden rendben van, csak félénksége az oka, hogy a nyelvecskéjét nem tudtam feloldani. — Hát, ha olyan biztosnak érzi magát és a lánykát oly nagyon szereti, mért nem kísértette meg, őt vallomásra bírni ? — Nem kísérlettem meg? Minden lehetői és lehetetlent megtettem; hasztalan. Vagy félénkségét nem tudtam legyőzni, vagy valami véletlen jött közbe, de nem sikerült. Tessék csak meghallgatni. Egyszer az asztalnál keltős mandulát találtam, melyek mindenesetre az én kedvemért termettek. A sors ujját azonnal észrevettem, egyik mandulát az angyalnak adtam, mit ő nagy lelkesedéssel fogadott. — És? — Ekkor azt mondtam neki; Nagyságos kisasszony, tudja-e, hogy nekünk most meg kell irt a konfírmandusok számára, melyet az egyetemes gyűlés külön megdicsért, s mely azóta az ország sok helyén van állandó használatban. Mint nyíregyházi lelkész,- indította meg az .Evangélikus Homilelikai Folyóirat" cimü szakközlönyt. Majd átvette Kovács Sándor pozsonyi akadémiai tanártól az „Evangélikus Őrálló* cimü egyházi lap szerkesztését. Mindezekben számtalan közleménye jelent meg tudományos és aktuális egyházi kérdésekről. Irodalmi működése világi dolgokra is kiterjed. Theológus korában munkatársa volt a „Pozsonyvidéki Lapok"-nak. Zólyomi káplán korában helyettesitette Thebuszt a „Zólyomvármegyei Hírlap" szerkesztésében s munkatársa volt a „Nyírvidék"-nek is. 1806-ban adta ki a „Nyíregyháza az 1000-dik évben* cimü monográfiát. Irodalmi dolgozatait is széles látókör, komoly tudás, lendületes, folyékony stíl jellemzik. Társadalmi téren szintén kiváló tevékenységet fejt ki itju kora óta. Egyebek közt ügyvezető alelnöke a Bessenyei-Körnek. Egy kis középkor. Társadalmunknak azok a szerencsétlen és megtevedt tagjai, akik a büntelő törvényekkel jutnak összeütközésbe s a Bünletötörvénykönyv rettegett fogalmára hátbursódzva gondolnak, nem is sejtik, hopy vannak a bűnözés terén olyan kiváltságos kollégáik, akik mosolyogva várják bűnhődésüket, melyet nem a kegyetlen Büntetőtörvénykőnyv, hanem ennél sokkal enyhébb, megalkuvóbb szellemi törvénykönyv, a régi letűnt századuk elavult, pókhálós „Harmincadhivatali rendtartás" nak és „Harmincadhivatali utasítás"-nak nevezett hatalmas kötetei mérnek ki fejükre. Aki éhségtől hajtva két krajcáros zsemlyét lop polgártársától, a Büntetőtörvénykönyv kérlelhetetlen szigorával lakol, becsületét veszti, de aki a magas kincstárt, a jövedéket, vagyis a polgártársak véres verejíékéűől közcélokra összeharácsolt közvagyont esetleg milliókkal csorbítja, az tovább is kifogástalan gavallér marad, tagja lehet tovább akár a Nemzeti Kaszinó"-nak is s a büntetés az említett elavult törvények és szabályok szerint

, az úgynevezet

t „jövedéki egymást ajándékoznunk. Eközben megérintém tündéri lábacskáját. Azt hiszi asszonyom, hogy azt felelte, amit telelnie kellett volna, — t. i. hogy önnek adom a szivemet, beszéljen a mamával. a világért sem. Fogta a csemegés tálat és adott nekem egy darab süteményt. Nem iszonyú ez ? — És ön, mit ajándékozott neki ? — Még semmit, de magamat szándékozom oda adni. Nemde nagyszerű, úgye ? — Szörnyű áldozat! hanem én még most sem tudom, miért fordul ön hozzám tanácsért, ha a lányka viszontsz-relméről meg van győ • ződve Miért nem szól a saülőknek és miért nem kéri meg tőlük a lanyka kezét ? — Nagyságos asszonyom, nem szeretek senkit megrohanni. Becsületes katona vagyok, aki mindég előre néz. Először tisztába szeretnék jönni a lánykával, aztán értesíteni a szülőket határtalan szerencséjükről. Ds most már itt van a cselekvés ideje, különben a lányka agyon busulja magát utánam. Az elfojtott szerelem, nagyon veszedelmes, — még könnyen én lehetek a gyilkosa. Kétségbeejtő ! mit tegyünk, hogy vallomásra birjuk őt ? Hogy találhatni meg az általa szívszakadva várt alkalmat, mely a szivemre kergesse őt, hogy elrebeghesse, mennyire szeret — és hogy örökre az enyém. — Itt nagyon nehéz tanácsot adni, had • nagy ur! — Tudom, azért jöttem nagyságodhoz, a ki ismeri az angyalt. — Én ismerem ? — Magától értetődik, az angyalok mind ismerik egymást. — Ah! Ugy gondoltam, de kérem ne tartson szerénytelennek — Mintha az önnel szemben lehető volna. — Igaza van, asszonyom, arra kérném, ha szíves lenne az angyalnak elefántcsont fogacskájára tapintani. büntetés" nem bcc-ületrabló szabadságvesztésoől áll, c*ak bírságolásból s Crak az kerül kóterba, aki nem tud a kincstárral egyességet kötni, illetve akin bírság be nem hajtható. Jól jegyezzük meg, hogy ezek a gavallér-bűnözők — mert hiszen a kincstárt meglopni a hazánkban uralkodó felfogás szerint virtusos, gavalléros dolog — szabadon egyezkedhetnek a meglopott kincstárral s ha bizonyos egyezségi összeget, mint bírságot lefizettek, akkor szabadok is maradnak s ha esetleg a magyar király polgári erényeket jut dmazó rendjeleinek birtokosai, ezeket a rendjeleket nyugodtan tovább is viselhetik. Azt pedig ne gondolja senki, hogy ez a bírság a kincstár elszenvedett kárának megtérítésére szolgál, mart hiszen egyrészt a bírság csak azzal a megrövidített kincstári jövedelemmel áll arányban, melyet a felfedett jövedéki kihágási eset épen megállapított, ami azonban nem zárja ki azt — mint az r ndesen történni szokott — hogy a rendszeresen, sokszor évtizedeken keresztül folytatott és fel nem fedezett kihágások egész sorozatából származó jogtalan haszon tovább is az illető bűnöző polgártárs vagyonát szaporítsa, — másrészt a befolyó egyezségi összeg sem a kincstár elszenvedett kárának megtérítésére szolgál, hanem azoknak a pénzügyi közegeknek képezi jutalmát, akik a jövedéki kihágási esetet felfedezték, vagy annak megállapításánál közreműködtek. Nem a törvény büntető hatalmától való reitegés, hanem a pénzügyi közegek pénzsóvárgása áll tehát őri a jövedéki jogrend felett. Középkori állapotok ezek. A jövedéki kihágások a jövedékek szaporodásával és ezek bevételeinek emelkedésével párhuzamosan sokasodnak, mert hiszen egyre tóbb alkalom nyilik kihágásra és egyre hasr-noih gtóbbá válik a jövedéki kihágással való foglalkozás, a büntetés pedig oly enyhe, hogy a jövedéki kihágást rendszeresen űző, visszaeső bűnösöket nem képes annyira ártalmatlanná tenni, hogy ujabb és ujabb kihágásokat el ne kövessenek. Igy teremtődik meg a csempász-pilya, nvnt önálló kereseti foglalkozás s a pénzügyi közegek által kopómódra haj«zolt ezrekre menő csempészhad egyre növekszik, ^rneit maga a pénzügyőrség nem arra törekszik, hogy a csempészetet kipusztítsa, hanem hogy ezt időtlen-időkig jó fejőstehénként használja. Milliókra rug a pénzügyőrségnek évenkint kifizetett jövedéki bírságok összege s tízezrekre a szabadlábon járó s egyre jobban garázdálkodó jövedéki betyárok, vagy ha jobban tetszik, kincstár-tolvajok száma. A bírság igen sok esetben egészen a jövedéki — Miután ön már biztosnak hiszi magát, ez felesleges volna. — Minden kétség ki van zárva, de a formaság miatt, mielőtt nyilatkoznám, szerelném tudni. Ha nagyságos asszonyom meggyőzné őt, minő határtalan boldogság vár rá, — ha velem szemben is, szóra bírná, — térdeimeri mondanék köszönetet. Cht pedig összecsókolnám s aztán, mehetnénk az oitárhoz. Nem nagyszerű ? — Ön nagyon sokat kiván tőlem, egy lányka lélek nyugalmát nem szabad oly könnyen megzavarni — hátha mégis csalódik ön? — Csalódom ? Mese beszéd, biztosítom önt, hogy minden a legjobb rendben van, egyedül a boldogító igent nem mondotta még ki. Ezt kellene tőle kicsalni. — És ki ez a fiaLl hölgy? — Ő! Kopognak az ajtón, s négyen lépnek a szalonba. A szülők, egy gyönyörű lányka és egy fiatal ember. A mama boldog mosolylyal bemutatja a jegyes párt. Következik a szerencsekívánat s az efölötti beszélgetés, kézszoritások s végre a távozás. A háziasszony visszatérve, újra kérdi, ki az a hölgy ? — Nem képzeli, asszonyom mennyire meg vagyok lepve, épen most távozott. — Hát ő volna, — akit ön szeret, aki önt halálosan szereti ? Ez lehetetlen, hisz Vilma évek óta szereti a jegyesét, ez nyílt titok, amit mindenki tud. — Nem lehet, hacsak azóta nem, hogy én eljöttem, e fölötti kétségbeesésében. — No, no, no, azok a boldogságtól sugárzó szemek, melyekkel vőlegényén függött, nem azt mondják. Vagy óhajtja még most is, hogy megkérdezzem, szereti e önt ? — Nem, kérem, — bár meg vagyok győződve, hogy az egész jegyesség, csak ügyes taktika — én vagyok az igazi.