Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 25-55. szám)

1910-12-04 / 47. szám

Nyíregyháza, 1910. XXXI. évfolyam, 47. szám. vasárnap, december 4. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-T5R 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A ny 11 t-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 4-0 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit

. Az állam és a drágaság. Sokszor esik szó mostanában az élelmiszerek nagymérvű drágaságáról, de ha a gyermeket a maga nevén akarnók nevezni, általános drágaságról kellene brszélnünk. Amint az áralakulás! statisztika bizonyítja, a legtöbb közfzökségleti cikk ára jelentékenyen felment, mert magasabb lett a munkabér s már a nyersanyagok termelésébe be kell kalkulálni az előállítási költség többletét. Ugyanez a processzus áll elő a nyersanyagok feldolgozásánál, a gyártásnál is. Drágább nyersanyagból, emelt munkabérek mellett lehetetlen az árut abban az árban előállítani, mint hajdau. És ha a nyersanyagok termelői, valamint azok feldolgozói kénytelenek az árakat emelni, mit tegyen a közvetítő kereskedő, akire az áru drágább beszerzése, alkalmazottainak magasabb munkabére, a bolt- és lakbér felcsigázása és magának és családjának megélhetése napról-napra fokozódó ujabb terheket hárít? Emeli az árakat ő is, nem szívesen, mert a drágaság forgalmát csökkenti. — de kénytelen vele. Kutatjuk, vitatjuk az általános drágaság okait, gyógyszereket keresünk azok megszüntetésére és nem vesszük észre, hogy circulus vitiosus-ban keringünk s minduntalan visszajutunk ahhoz a ponthoz, ahonnan kiindultunk. De nem vesszük észre, neui látjuk meg az árak emelkedésének egy közelfekvő okát sem, amit pedig nem kellene figyelmen kivül hagyni. Nem mondjuk, hogy egyetlen, de kétségkívül egyik főoka a drágaságnak az állam fiskális érdeke. Az állam elsősorban ipart űz, de az iparűzést nem arra használja, hogy a gyártott iparcikkek forgalma terén az áralakulásra mérséklőleg hasson, hanem arra, hogy iparvállalataiból minél több hasznot préseljen ki az államkincstár javára Eléggé bizonyítja ezt többek között az állami vasmüveknek a vaskartellhez való csatlakozása. Az állam továbbá monopoliumokat kreál, de szintén nem abból a célból, hogy a magánvállalkozást kizárva olcsón lássa el a fogyasztókat a monopolium tárgyát képező cikkekkel. íme a dohánygyártmányok árát már a jövő évben jelentékenyen felemelik ; a pénzügyminiszter már be is állította az 1911. évi költségvetésbe a dohányjövedék bevételeinek az árak felemelése utján remélhető többletét. A gyufa-monopólium behozatala szintén c

cak rövid idő kérdése : az állam megfogja drágítani ezt a közszükségleti cikket is és pedig nem kevesebb mint 100%-kal. Ezt az illető iparág bajainak szanálására való törekvéssel igyekeznek megokolni, de bajos már port hinteni" a világ szemébe, mely előtt tárva áll a valódi ok: a fiskális érdek, melynek túlhajtását a horribilis katonai terhek idézik eló. De leginkább kihatnak a drágaság fokozására a fogyasztási adók. melyeket szintén a fiskális érdekek diktálnak. Azt a teóriát, hogy az adóterhek fogyas'.tási adók alakjában könnyebben megbirhatók, mint egyenes adók alakjában, ma már csak bárgyú emberek hiszik el. A fogyasztási adóknál nem lehet a progressziót alkalmazni, a szegény ember az általa fogyasztott pálinka után csak annyi adót fizet, mint a gazdag ember a finom cognac után. De legnagyobb fokú embertelenség az erőt adó hus fogyasztási adóval való megterheltetése és hogyan kívánhatjuk az állattenyésztőtől, az állatkereskedötől és a mészárostól, hogy engedjen a maga áraiból, mikor az állam tudni sem akar arról, hogy a husinséget legalább a husfogvasztási adó elejtésével enyhítse. Azt mondják : az nem vezetne célhoz, mert az elengedett adó nem a fogyasztók, de a husárusitók hasznára esnék. Képtelen beszéd, hiszen az élénk kereskedelmi verseny egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy a husárusitók a fogyasztók megkárosítására használják ki a husfogyasztási adó eltörlését. Ezekben adva van a drágaság beállításának és emelkedésének egyik főoka, de egyszersmind kitűnik az elmondottakból az is, hogy az állam pénzügyi érdekei éa a kereskedelem érdekei diametriális ellentétben állanak egymással. Az állami monopoliumok egyszerűen konfiskálják némely fogyasztási cikk forgalmát, a fogyasztási adók pedig más közszükségleti cikkek forgalmát A Múzsa. Komolyan mondom, hogy most egy ideig nem volt szándékomban irni. Az ilyen magamfajta dilettánsiró elkövet néha néha egy kis irodalmi merényletet, ha azután valamelyik szerkesztőség beugrik és .szerény kis cikkem* lekőzli, megvörősceruzázza az újságot, melyben tollrágása fekete szint öltött, eloivassa százszor, és azután édes boldogsággal nyugszik azokon az óh ! babérokon. Tessenek elhinni, még a villanylámpa is másképen világit azon a napon. Az utcán szinte ujjal mutogatnak: ime hazánk jövendő csillaga! az ember fensőséges nyugalommal nézzi a korzó népét: micsodák ezek én hozzám képest. Muszáj kigombolni a télikabátot az isteni szikra miatt, miért is nincs minden üzletben egy fonográf karistolva, oh nem tartózkodó epedéssel hangoztatva e dalt: Minden rózsabokor csak Teneked virit! Itt van ni! Csak a visszaemlékezés miatt is, most veszem észre, hogy a cigaretta hülznimre rágyújtottam anélkül, hogy dohány lett volna benne! Nem a magam mentegetésére mondom, de azért kerül néha olyan helyzetbe az ember, hogy kell irnia. Velem is mi történt ? Tarsaságban voltam. Valaki ezt mondotta: .Ugyan irjon már megint valamit. Én adok magának thémát! Éppen most zongorázzák a Hulló faleveleket írjon erről. Például, hogy egy fiatal ember zongorázza ezt, majd egy öreg bácsi, kőnyes szemekkel, reszkető kézzel zongorázik valami régi nótát. Gyönyörű théma ! Az öreg ember lemondó multakban élő lelke és az ifjúság feslővirágu életereje !* Szóval Muzsámul ajánlkozott valaki. És én meg is fogadtam, hogy irni fogok valami szomorú, bánatos tárcát. Lesz benne hulló falevél, mely elsárgulva nefelejcs bokorra esik, siró tündér, szentjánosbogár, talán még zongora is. De mivel tudom, hogy az én ajánlkozó Múzsám ugy sem fogja elolvasni akármit is irok, — megboszulom magam és azért sem az ő adta thémát használom föl, hanem leirom az én fiatalkorbeli Múzsám történetét, vegy talán inkább esetét. Valamelyik gymnasiumi tanárom mondotta, hogy nem is életre való fiatalember az, ki ha nem is irt verset, de legalább meg nem próbálkozott vele. Sajnos, én ezen a téren sohasem garázdálkodtam. A verseket nagyon szeretem, nem ugyan a „fekete, fekete, fekete* meg ötvenszer is megint csak „fekete" refrainü verseket, hanem azokat, melyeken látszik, hogy nem erőszakos, újdonságot hajszoló, fésülködés után lettek igazgyöngyökké. Mivel pedig azt tartom, hogy nekem mások Írjanak verset én pedig majd a más számára erőszakoskodom egy prózával, igy már fiatalabb koromban is csak a prózatermő fáinak tövénél fattyú hajtáskodtam a Parrassusnak. De annyi tisztesség azért volt mindég bennem, hogy nem a fából szívtam az életerőt, hanem inkább 5 darab jó szivart vettem önképzőkőrbeli bírálóimnak és igy többnyire sikerült a mű „buzdításul III. fok.* minősítéssel. Emlékszem egyszer valami történelmi tárgyú költeményre volt pályázat kitűzve. Persze a Pegazus bennem is rettenetesen ágaskodott, no meg kiváltképen az ót arany jutalom. Hozzá is fogtam ahhoz a bizonyos költeményhez még aznap. Délben nem ebédeltem, este nem vacsoráztam, mert úgy tudtam, hogy a költök mindig éhesen szokták irni színpompás, legremekebb szerzeményeiket. És pláne még aznap este bab volt vacsorára és lekváros laska. Dehogy eszem én ilyen magasztos pillanat előtt babot! És még hurkával! Bab, hurka, lekvár! Mit szólna a Múzsa?! . . . Alig vártam, hogy fölkelhessek az asztaltól. Siettem mindjárt a szobámba, Miniszterpapirt készítettem ki, Íróasztalomra, a sokszor hallott „költői rend* miatt össze-vissza helyeztem el fogkefét, gallért, almacsutkát, szárazvirágot, korcsolyaszijat, meg a jó Isten tudná miféle dolgokat. Lecsavartam a lámpásomat is: fontos a versírásnál egy adag félhomály. Mikor már a cigarettáim füstje is kék gomolyagba burkolt, szinte szerettem volna csöngetni, hogy jöjjön már az a Múzsa szabadon elővezetve. Ott ültem a széken egy jó darabig. Karjaimat összefontam, szempilláimat lecsukva vártam a muzsacsókot . . . Már jó idő eltelt, mikor lassan kinyílott a szobám ajtaja ... No most ... Itt vagy égi tündér ? Meghalgattad sóhajtásomat? Fogadj gyermekeddé, segíts, adj erőt! Itt a homlokom! . . , — „Fiatal úr, kérem, tessék ideadni a cipőjét, ki akarom vinni tisztítani !* A Julcsa volt a szolgáló, két foggal és egy púppal! . . . — Mindjárt Julcsa, — feleltem, de ha maradt valami vacsoráról, egy kis bab még hozza be nekem! Nem is merek én ettől a perctől kőlte| ménybe fogni. Agry.