Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 25-55. szám)

1910-10-23 / 41. szám

Nyíregyháza, 1910. XXXI. évfolyam, 41. szám. vasárnap, október 23 A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. EISflzetéti feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-TBR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Csalt egy porszemet a Kossuth szoborhoz. Egy porszemet, mely oly kicsi, és ha össze lesz hordva, épül belőle az Úr temploma az évszázadokat látott és sok vészt kiállott várak, a nagy paloták, a szegény ember kunyhója. Igen abból a kicsi porszemből lesz a Kossuth szobor is, hordjuk össze, vegyük ki részünket mi nők is e nagy munkából, ne legyen itt párt, ne legyen itt a politika, (nekünk ugy is csak házunknál van meg a politikai többségünk), ma már sz?.bad érzelmeinket nyilvánítani, szabad szeretni a világ hódító nagynevű Kossuthunkat, vagyis Kossuth Lajosunkat, kinek neve ma is buzdit iljut, öreget, mert ha vész fenyeget, csatára indul a csüggedt sereg, mert látja a halált, de ha meghallja „Kossuth Lajos azt üzente", akkor énekli mind, lelkét elhagyja a félelem, rohan előre, mintegy varázslat ugy szállja meg a lelkeket, ha e nótát hallják nincs többé félelem. Az ő érc szobra beszél, mintha imádkozna, vagy mintha lelket hóditó tűz szavát hallanánk, beszél, pedig rég elnémult az ő ajaka. Már ki van hirdetve a Kossuth szobor pályázat, a hiányzó összeget adakozásból remélik befolyni, hogy bejöjjön, segítsünk mi is. Azok az iskolás kis lányok egy-egy kis kézimunkát, a tanyasi lánykák a mijök van abból adjanak, egy állat, egy edény, játék, dísztárgy, tgy kis kézimunka stb. ha a bizottság kezéhez jut ezt kisorsolná olcsó jegyekkel is, azt hiszem, szép összeget tenne ki, mert nem hiszek egyet is a nők közül, kinek anyagi helyzete megengedi ezt a csekély áldozatot, hogy az elmaradna. Tegyük meg, legyen jussunk nekünk is a Kc ssuth-szoborhoz, hordjuk össze a porszemeket, hogy épüljön fel az oltár, melyhez fiaink járjanak haza szeretetet tanulni és ha vészbe kell rohannia, ott merítsen erőt, oda menjen az anya fájdalmával, kinek gyermekét csatára hívta a haza iránti kötelesség, oda menjen a testvér, kinek bátyja rohan a vészbe, oda menjen az ara, kinek mindenét, boldogságát kellett engedni a csatába, ott megvigasztalódik mind, reményt, megnyugvást talál és még ők biztatják a távozókat. Ilyen hatalma van ennek az érc szobornak, melynek a porszeme még összehordva nincs. Munkálkodjunk, hordjuk össze, lássuk meg a nagy müvet mielőbb, hogy igy legyen, rajtunk is áll. A mélyen tisztelt bizottság vegye kezébe az ügyet, adja ki az ivet, mi is írjunk alá és cselekedjünk. Isten segítő kegyelme velünk lesz. Nyíregyháza. 1910. október 12. Görönibey Sándorné. Rovás, A mult számban kinevezett engem a „ Nyírvidék" állandó rovatvezetőnek. Köszönöm. De e megbízatással csak akkor fogok élni, ha rá érek és ha lesz egy vagy más a rováson. Arra sem vállalkozom, hogy én hivatalból mondjak kritikát mindenek felett, sőt remélem, hogy több alkalmam lesz a dicséretre mint a gáncsra. Node folytassuk, ahol abbanhagytuk. * * * A törvényhatósági közgyűléseknek rendszerint első és utolsó percei felette unalmasak; pedig a közgyűlések csattanós részének az onverterenak kellene lenni. Mily bosszantó ellentét a hajdan és most között! Minő benső és tüntető szivélyességgel fogadtuk a közgyűlés termébe belépő Dégenfeld és Vécseyeket! A lelkesedés sajnos, valamint mindenben, ugy itt is decrescendóban van, s a főispán ma már csak ugy észrevétlenül sompolyog be és foglalja el helyét. Pedig amig ama jelesek igazán csak decorumai voltak az elnöki széknek, addig a ma főispán éltető eleme és első érdekképviselője megyéjének. Jól van, hát nyugodjunk meg abban, hogy a lelkesedés a sentimentalizmusnak túltengése — felesleges cafrang; igen de hol van a kötelességtudás? Miért nem ez lép a lelkesedésnek örökébe és nyomába, s miért a közöny ? Semmi sem bizonyítja jobban a közigazgatás reformjának égető szükségét, mint az, hogy a gyűlések 2-ik napján a vármegye közönségét rendszerint csak annak egyetlen egy tagja képviseli. Persze, hogy így aztán zajtalanul lesz ledarálva minden, mert hát véleménykülömbség nincs és szavazni nem lehet. Hát ha véletlenül az az egyetlen tag is elmarad, — mi lesz? Közgyűlést el lehet képzelni főispán vagy alispán, még várnagy nélkül is ; de két tényező nem hiányozhat: a tisztiügyész és a közönség. Nem jól van ez igy. Hiszen a zsinagógában sincs istenitisztelet, legalább 10 hívő jelenléte nélkül! Vizitben voltam . . . Ismerős a ház . . . Küszöbét régen annyiszor jártam Ifjúkor álma vágya lengi át; Emlék ráfonta puha fátyolát. Rám néz a szoba. Régi ismerős . . . A nagy zongora mintha köszöntene. Mintha egy hervadt haldokló reményt Zsongó zenéje hangokba öntne. Mintha beszélne a szoba csöndje. Virág feslik az asztal közepén Illata terjed . . . Illata régi . . . Mintha most jönnék a kedveshez én Virágot, szivet, csókot cserélni Mintha most jönne . . . lassan . . . suhanva Keble pihegő . . . bibor az arca . . . Kopogást hallok Szívem tudatlan Dobbant hangosan Nem Ő — az anyja —! S szavaink fölidézett Szertartásosan Régi meséket. Páris, 1910. Kabinyi Imre. Emlék a Sajó partjáról. Az idő hidegre fordult. A fölszántott föld, mely tátongó sebeit előbb már ezüstös szálakkal kötözte egybe, most vágyódón ölelte magához a gyógyító hópelyheket. Néma csend terült el a faluban. A házak ablakait már csak a hold fénye világította meg, elmenve alattuk szinte hallani véltem a kifáradtak nyugodt pihegését. Magányos utam a falu végére vitt, ünnepet ülni, osztozni boldogságban mely végtelen, melynek befogadásához csak egy emberi szív elég. A vendégek már együtt voltak, a háziasszony figyelmesen nézett körül még egyszer az asztalon és a vacsora kezdetét vette. A falusi élet kicsi dolgaival indult meg a társalgás. Volt mondani valója mindenkinek, mikor pedig a cigány is vígabba kezdett, ragyogóbbak lettek a szemek, elmultak az apró gondok, uralkodott a jelen. Figyelmeztettem erre a jelenségre szomszédnőmet is, kiakarván szemeiből kergetni azt a harmatositó bánatot, mely elárulta, hogy az ő lelke nemcsak a multakban tud élni. A cigány uj nótába kezdett. Elandalogva, majd a keserűség panaszos sírásával hangzott föl egy magyar nóta. Halálsejtés ült a szivére valakinek, búcsú csókot kért zálogul, hogy visszajöhessen legalább a szunnyadó természet édes álmai kőzött. Látja — fordult felém szomszédnőm — ez a nóta kísér engem mindenhová. Ezzel a nótával sir együtt a lelkem. Járok a világban élettelenül. Éreztem, hogy gyatra ilyenkor az emberi szó. Vannak fájdalmak, melyeknek megbolygatása szentségtörés. Becsülöm magát — folytatta ő, a nóta elhangzása után. ön az első férfi, ki nem kíváncsiskodik. És ha érdekli, elmondom, miért érez annyira együtt a lelkem ezzel a nótával, legalább nem fog elitélni, hogy csak elrontani jöttem, a mások mulatságát. Özvegy asszony vagyok. Ket évig éltem azzal, ki gyermekkori játszótársból, lassan muló küzdelmes évek után, mint férj állott mellettem. Gondolja e a forrás vize, ha lágy hajlással elsimul medrének kövei fölött, hogy később uj akadályokba ütközik, melyek szivárványosabbá teszik ugyan vizét, de mégis megtörik Férjem hivatalnok ember volt. És mig szorgalma becsülést szerzett számára, nekem csak aggodalmat adott, hiszen láttam, hogy eltitkol* köhögése, arcán azok a bizonyos tüzes rózsák több nyugalmat kívánnának. Nem panaszkodott soha, de a lelke láttam, hogy fáradt volt, mikor a mult időkről beszélgettünk, elérzékenyült hangja csak azt fejezte ki, hogy ő is az elmúlással foglalkozik. Egy napon azután már nem kelhetett fői ágyából és orvosunk kifejezte előttem, hogy az a rekedten hörgő mell meg fog nyugodni nem sokára és színüket vesztik majd azok a piros rózsák. Leroskadtam a diványra és először életemben fakadtam ki a Gondviselés ellen. Eszembe jutott egy gyermekkori esténk. Bimbófőben volt az akácfavirág és a hajladozó lombok közül ragyogó csillagok nevették ki a mi gyermekes bohóságunkat. Én az ablakon néztem ki, ő pedig előttem állva beszélte büszkén, hogy utolsó vizsgáján is szerencsésen átesett. Majd gúnyolódásba kezdett. Nekem még pár hetem volt hátra a képesítőmig. Tanította hát irni a „praepát." Oda rajzolta ablakom párkányára a betűket : „Kell ezeket ismernie magának, hiszen ha majd idegenből írok, nem is tudja elolvasni a levelemet"

. El fog jönni értem, nagyobb bajuszMai H zárnunk 10 oldal.