Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 25-55. szám)

1910-10-09 / 39. szám

4 38-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. október 3. sére. Kirándulás közben oly kedves és benső viszony támad tanuló és tanitó között,, meg általában a kiránduló társaság minden tagja olyannyira együtt érez, hogy ez magában véve igen nagy erkölcsi tőkét képvisel, ha gyermekek ilyen szellemben nőnek fel és ilyen érzelmekkel maradnak embertársaik iránt. A kirándulás önállóságra neveli a gyermeket. Beléje oltja a szabadság és függés érzetét. Az útjába eső akadályok leküzdésére szoktatja és megtanítja arra is, hogy nélkülözni és lemondani kell ludni sok esetbtn, amit mi az életben, csak igen keserű érzéssel tudunk elviselni. Összefoglalva a felsoroltakat, mondhatom, hogy a kirándulás az élet iskolája, melyet már az iskolai éleiben kell végigjárni, ha edzett és lélekerős embereket akarunk nevelni. A kirándulásokat nagy mértékben kultiválják Németországban. Mondhatnám úgyis, hogy ez mint külön tantárgy szerepel, melylyel régebb idő óta behatóan foglalkoznak. Utóbbi években sok szakmunka jelent meg. S ma már egész gazdag irodalma van a tanitás ezen lényeges anyagának. Az Izr. Tanügyi Értesítő 1902. évfolyamában Léderer Ábrahám hírneves paedagógus és 1909. évfolyamában Gárdos Mór igazgató avatott tollából igen szép tanulmányt láttam a kirándulásokról. Utóbbi két kiváló nemet munkára Reidt és Eckerdt das Wandern c. művére hivatkozik. Mindkét munka igen nagy figyelmet érdemel. Ismerve már most a kirándulások hasznát és igen nagy becsét, remélem általánosságban mirdnyájan elismerjük, hogy a szünidei kirándulások szükségesek és alkalmasak arra, hogy a tanítót és tanulót egyaránt szórakoztassák és feledtessek vélük együttes munkájukban átélt fáradalmakat. Csak az a kérdés, hogv ezen kirándulásokat hogyan szervezzük, minő sorrendet és munkarendet allapitsunk meg, hogy azt követve a kívánt célt elérjük. Erre nézve igy vélekedem : Szünidei kirándulás alatt nemcsak a nagy szünidőt értem, kanem kora tavasztól kezdve a késő és alkalmas őszi napokat is beleértve : minden szünnapot fel kell használni arra, hogy gyermekeink szabad idejüket a szabadban töltsék. Nem kell okvetlen mindennap kirándulni. Hanem minden iskolának legyen, az ő növendékei számához mérten, egy nagy kertje, ahova a gyermekek rendszeresen elmennek játszani. Nem kell épen az egész időt játékkal tölteni, hanem 7» vagy a szükséghez képest egy egész órát engedünk közben arra is, hogy iskolai leckéjét megtanulja. Hiszen tudjuk, ha 2—3 tanuló közösen tanul egy leckét, sokkal könyeb ben és tartósabban tanulja azt meg. A könyvet az uzsonnás vászonlarisznyába lehet tenni. Nem lesz az a gyermeknek terhére. A szabadban töltött idő igen alkalmas a slöjd tanítására általában a kézimunkálásra. Játék után, a felúgye'ő tanitók kíséretében szépen haza térnek. Nagyobb számú gyermekeknél 3, 4 vagy 5 szakaszra osztjuk őket. A rendesebb és jobb magaviseletű gyermekek közül 1 — 1 felvigyázót állítunk a sor élére, közepére és végére: meghatározott jogokkal és kötelességgel. S hogy a gyermekek javulására befolyást gyakoroljunk, hetenként kicseréljük a felvigyázó közegeket. (Kapcsolatba lehet ezt hozni az iskolai zászlóaljak meghonositásával.) Jeleznem kell azonban, hogy a fegyelem fentartása nem igényel nagy fáradságot. Ha akad olyan, aki büntetésre szorul, igen hatásos büntetés, ha egy játékból kizárják, vagy nem teszik meg felügyelőnek, amikor ő van soron, vagy pedig és ez már igen súlyos büntetés: egy kirándulásból kizárják. Természetesen felmerül a kérdés, hol vegyen minden iskola egy alkalmas befásitott kerthelyiséget. Nálunk Nyíregyházán, hol a város évrőlévre több holdnyi kert területet ad bérbe, elég könnyen lehetne hozzájutni. Nem tartom kizártnak azt sem, hogy együttes kérésre a város ilyet teljesen díjmentesen ad az iskolák ezen céljaira vagy legalább is kedvező bérösszegért. Általánosságban ez a kert szolgálna a gyermekek szabad mozgásának elősegitésére. Egyszer vagy kétszer, nagy szünidőben pedig legfeljebb hetenként háromszor az erdőbe vagy más alkalmas és kellemes helyre rándulunk ki. Néha-néha a nagyvasuton lehet kirándulást tenni, a III—VI. osztályú növendékekkel (Debrecen, Miskolc, Diósgyőr, Szerencs, Nyírbátor) a közel eső városokba, ipartelepekre, tanyákra. Az ilyen kirándulásra reggel indulunk, este érkezünk haza és névsor mellett adjuk át a gyermekeket a reájuk várakozó hozzátartozóknak. Ilyen távolabb eső helyre csak ritkábban, mondjuk 2 hetenként mennénk. Hangsúlyozom, hogy a nagy szünidőben sem kell mindennap más helyet keresni. A gyermekek, ugy vettem észre, jobb szeretnek 2—3 napig tanyázni és azután útra kelni. A kirándulások tartama, minősége és belső berendezése mindenütt másképen alakul. Nálunk Nyíregyházán pl. a kisvasuton mehetünk az erdőbe, 2—3 órai játék után azon folytatjuk utunkat és ugyancsak a kisvasuton jövünk haza. (Bérletjegyek e célból kaphatók.) Ismétlem, a módozatokra a tapasztalat fog bennünket rá vezetni. Ezeket előre megállapítani teljes lehetetlenség. A kirándulás sikerének mérlegelésére igen nagy súlyt helyezek. A vezető tanítóknak állandóan és éber szemekkel kell figyelni mindazon jelenségeket, melyek a gyermekek testi fejlődését elősegítik, üdülésüket kellemessé teszik. De nemcsak figyelni, hanem mir.den útról részletes jegyzőkönyvet vezetni. Ezen jegyzetekből fogjuk meríteni azon tapasztalatokat, melyek ezen kirándulások tökéletesítésére ösztönöznek bennünket. E végből szükségesnek tartom azt is, hogy az észlelt hiányokat különösen jegyzekben tartsuk és azok elenyésztetéséről sürgősen gondoskodjunk. A gyermekek tényleges fejlődését ugy tudjuk legjobban igazolni, ha (orvos közbenjöttével) a kirándulási időszak előtt, pontos méretet veszünk minden gyermekről: súlyra, magasságra, belégzési mélységre, meilkasra és a többi feljegyzésre érdemes testi erők kipróbálására. Ezen méreteket összehasonlítjuk az időszak végével nyert méretekkel és igy megkapjuk azt a különbözetet, mely a fejlődés mértékét adja. Ilyen sok részletkérdés van még, amit nem lehet egy előadás keretébe szorítani. Nincs is arra szükség. Aki kísérletezni akar, az önállóan fogja ezen részletkérdéseket megalkotni és önálló intézkedéseivel bizonyára helyesen megoldani. En a magam részéről köszönöm t. hallgatóim szíves türelmét és jelzem, ha nem is tudtam gondolataimat és a kirándulások forszirozására irányuló véleményemet oly meggyőzően előadni, hogy t. kartársaimat ezen ügynek teljesen meghódítsam, addig fogom a kirándulásokat folytatni, amíg a szülők belátják, hogy ezen kirándulások tényleg a gyermekek testi és lelki fejlődését szolgálják és igy kellő anyagi támogatást is érdemelnek. Remélem is, hogy ez az idő már a közel jövőben elérkezik és legközelebbi ülésünkön szép eredményről fogok számot adni. Fábián Ferenc, vezető tanitó. Zagyvalék. Minden idealista laikus, a ki esetleg használhat másoknak, magának soha. Csakhogy igen sok szamár ember van, aki nem tudja, hogy mi az a laikus. Ezt egy egyszerű cserepező munkás magyarázta meg Oroson, a hol pár év előtt a nyíregyháza—naményi vasút vonalon az állomás épületeit tákolták össze. Az orosi intelligencia, élén a minden orosiak cárjával Erdélyi Farkas községi főjegyzővel az élén, naponkint kisétálták az építkezésnek előhaladásában gyönyörködni. Egy ilyen alkalommal, a mikor az állomási épületnek cserepezése javában folyt, kijött a felülvizsgáló vasúti főmérnök is, akkor, amikor a cserepező és a főmérnek egymásnak bemutatva még nem lettek. A prudens és circumspectus, azaz az okos és körültekintő főmérnök felszólal a cserepezőhöz, hogy .Hallja-e barátom! Nem jól van ez csinálva!" .Laikus az ur ehez" hangzik le a válasz. A tudós főmérnök le de fel is nézőleg kérdj, hogy .Barátom! tudja-e maga azt, hogy mit jelent magyarul az a szó, hogy laikus?!* „Hát hogyne tudnám." .Mondja meg hát hogy mit?" Azt, hogy .Marha!" Na hát az idealista, ha ugyan nem marba is, de mindenestre szamár, mert beéri a bogáncs kóróval is, mig az okosak snepfet nyelnek mindenestől, de nem a Belvederben. Váljék egészségükre! Miután a népszava Isten szava, különösen akkor ha színjózan j^a népmondás pedig azt tartja, hogy ,a bortól okos lesz a szamár is", én is mindég okosnak szerettem volna lenni. Hetvenhat év óta mindent elkövettem, hogy megokosodjam, de sehogy sem sikerült, mert a vinkó a vért nem felfelé — az agyvelő felé — hajtja. Mit volt mit tennem, elmentem Egerbe — Szent Imreyné, Mártha leányomhoz — ahol a bika vér terem. Betértem egy csapszékbe, a hol egy régi ösmerősömmel találkoztam, aki csecsemő korában négy puttonos asszut szopott, de dacára annak, hogy mióta felcseperedett csupán vizet iszik a magyartűz, ma is lobog szivében, lelkében, agyaban. Mit tűrés-tagadás benne, én bizony holt részeggé ittam le magamat és a bika vértől ökleló bikává kezdettem válni. Antialkoholista elvbarátom szánakozva hagyott a faképnél, én pedig düllöngőzve zengettem az utcákon, hogy ,Jaj be huncut a német", meg azt is, hogy „Kossuth Lajos azt izente", sőt még imádkoztam is, hogy „Ne nézd uram, hogy ő német! Óh ne nézd azt kérünk Téged, hisz őt is Te alkotád". Restellem bevallani, de hát botorkálásomhan Fridii főkapitánynak éber csatlósai nyakon csíptek és bevittek a mizerieknek tébolydai osztályába, a hol osztrák ellenes, érzelmeimnek tulhangos nyilvánulásai miatt kényszerzubbonyba dugtak. Ott még több bikavért öntöttek belém, tehát még dühösebbé váltam. Valami bolonditó szert is nyelettek velem, ami bóditó, badar álmokba döntött, olyanokba, amilyeneket normális ember még álmában sem képzelhet el. Fetrengésemben — a pricscsen — osztrákká váltam álmomban. A zűrzavaros álom azzal kezdődött, hogy .Kinder und Narren sagen die Wahrheit", magyarul ,a bolondok és gyermekek mondják meg az igazat". Azt hittem hogy én magyar vagyok. Erre Lueger bécsi polgármester kétfejű sassal hímzett palástban, kisérve egy szapora családnak számos tagjaitól, a .circumdederunt vost" éneklik felettem. Az ápolók erre röhögtek, de amellett jól képen is törültek, akik mögött egy általunk táplált haderő volt a parancsra váró karzat. Azt mondották, hogy ez a pofon csak tréfa, de én komolyan vettem és az egész ármádiát provokáltam, de ugy helyben hagytak, hogy Bleriot-nak képzelve magamat bódulatomban Solferinóba és Kőniggrátzbe bukfenceztem. Mikor egy kissé felocsúdtam igen furcsán éreztem magamat; fejem szédült, gyomrom émelygett, tagjaim mintha össze lettek volna törve, koponyámban pedig agy velő helyett korpát éreztem. A korpa pedig eszembe juttatott egy epizódot amit most kitálalok. Mintegy húsz év előtt egyelőre meghatározott napon egy vidéki uri asszonyt kellett súlyos betegség miatt operálnom. Nem tudom miért, de talán azért, mert előtte való estén valahol névnapon voltam, épen olyankor, a mikor víziszonyban szenvedtem. Kedvetlen voltam és olyanformán éreztem magamat, mint a múltkor Egerben a mizerieknél. Az operáció nem nagy kunszt volt, mert hát mi a kunst, „kunst ist das was man nicht weiszt: Weisz man es, so ist das kein kunst mehr". Dr. Trajtler és dr. Konthy barátaimmal a beteget mélyen narkotizálva, a műtétet kifogástalanul elvégeztük. A férj és házas fia a műtét alatt aggódva sétáltak a folyosón, az ajtó előtt meg-megállva a kulcslyukon leskelődtek. Mikor a műtétnek már vége volt, de a beteg még mély narcosisban halálsápadtan feküdt és még semmi feltakarítva nem volt, Dunanan apó és fia rémült arccal kullogtak be egymás után. Főorvos ur! Nem lesz az anyámnak semmi baja ? A műtét jól sikerült ugyan, de azért mégis nagy baja lesz. Hogy-hogy ?! Hát csak ugy, hogy az elaltatás nem egyéb, mint holtrészeggé tétel, csakhogy nem pálinkával, vagy borral, hanem chloroformmal és ugy hal-