Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 25-55. szám)

1910-07-03 / 25. szám

Nyíregyháza, 1910. XXXI. évfolyam, 25. szám. vasárnap, július 3. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4. fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit . Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-TBR 6. SZÁM, Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. EISfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4- kor. Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Egy kis elmélkedés. Midőn diákkoromban a politikai föld­rajzból azt tanultam, hogy ennek vagy annak az országnak abszolutisztikus kor­mányformája van: végtelen szánalom ön­tötte el szivemet. Sajnáltam azt az isten­adta népet, mely nem rendelkezhetik önmagával, szomorkodtam azon a nem­zeten, mely nem elég érett, nem elég nagykorú ahhoz, hogy sorsát önmaga intézze. Ez a kedélyi állapot azonban nem sokáig borult rá a lelkemre. Aranyos fényt lövelve, boldogságot áradoztatva kelt föl egy édes érzés napja, mely el­űzte a szomorúság lélekdermesztő sötétjét. Az öröm mámorító hangulata váltotta föl az apatikussá tevő vigasztalanságot. Bol­doggá, büszkévé tett az a tudat, hogy a mi drága hazánknak alkotmányos kor­mányformája van s ez volt már születé­sének első percétől kezdve. . . . De haj! röppentek az évek. Egyik a másik után tünt el az örökkévalóság határtalanságába, magával vivén éltünk tavaszának egy-egy virágát, a kikelet bal­zsamos fuvallatát; itt hagyván az eltűnt gyermekálmok egy-egy brutálisan prózaivá silányodott alakját, a forró nyár remény­lombokat hervasztó, izzó lehelletét. . . . S látjuk, hogy a bűbájos rózsaliget — fájó sebek, szúró tövisek csoportja, hogy a nesztelenül tovasuhanó bárányfelhők — harsogó csattanásu, lángoló villámostorok­Az emberiség sorsa. A Goethe Wertherével megindult s egész Európában általánossá lett érzékeny, siránkozó hangulat reakciója egy uj, az Ellen-key-féle szentimentális idealizmussal tökéletesen ellenkező irányt teremtett, melynek jelszava volt: civili­zálódni. kifejleszteni s érvényesíteni az ember alkotó tehetségét. S sz emberiség megindult a kuliura utján, előbb lassan, cammogva, majd gyorsilolt léptekkel, mig napjainkban fejvesztve rohan a sötét ismeretlen felé. Sziporkázó szelle­mének lángjában bámulatos eredményeket ér el hatalmas, nagy problémákat fejt meg. Kitalálta a gyorsvonalot — ez lassú volt neki — tele­rakta az Óceánok mélyét kábelekkel, behálózta a főidet drótjaival — ez lekötötte szellemét, akkor meghódította a levegőt s kényszeritette, hogy rábízott gondolatait drót nélkül szállítsa tova. Megoldotta a repülés problémáját s most ur az éther mérhetetlen téréin. Hajdan örüJt, hogy alchymistákkal paktálhatott — most már az elektromos kályhák s a hidrogén láng hő­fokát is lekicsinyli. Munkába fogja a kóbor villámot, napmótorokat állit a napsugarak össze­gyűjtésére, hogy elektromosságot fejlesszen. A szel, a viz, a gőz, az elektromosság munkát végez. A kultura hatalmas leptekkel közeledik aranykora felé. De a nagy fénynek nagy foltjai vannak. A civilizáció útját fizikai, szellemi és erkölcsi satnyulás jelzi. A mai kultura az észt a végtelenig fejleszti a sziv rovására. Hideg. kai fenyegetik meg a remegő mindenséget, és rájövünk, hogy a boldognak és boldo­gítónak hitt körülmények, állapotok — a vésznek, a romlásnak pusztulásthozó csi­ráit rejtik magukban. Az életnek az ifjúkor virágait lefony­nyasztó nyara elapasztotta a képzelődés bővizű patakját is. Ha a mederbe nézünk, nem a tündöklő napnak, az izzó kék ég­nek mosolygó mását látjuk ott, hanem a vizágy törmelékkel, hulladékkal bevont egyenetlenségét. Életünk e szakában ifjú­ságunk tapasztalatlansága megszűnt, szűk körhöz szokott tekintetünk a messzeségbe röppen s a távolságokat bizton lemérő szemünk rémülettel veszi észre, hogy „alkotmányos" életünk sem az az ideális közjogi állapot, minőnek gyermekálmaink csillogó fátyolán keresztül néztük. . . . Elszorul a szivünk, ha országunk, népünk sorsa kerül szóba. A magyar, kinek egykoron „nagy volt hatalma, bir­toka", kinek ősei a „porba omlott Európa homlokán* tomboltak — most bizonyta­lanabb sorsnak néz eléje, mint bármely jelentéktelen kis államocska. Mert az kétségtelen, hogy nálunk „alkotmány" csak papíron van s hogy a nemzetnek nincs önrendelkezési joga — a valóságban. Hiába akar az ország bármit is, ha a jó bécsi és — szégyen! — ma­gyar urak nem engedik a nemzet vágyait teljesedésbe menni! Itt ugyanis — szerin­tük — csak egy akarat van, az, amely nem a nemzeté, egy érdek, amely megint köznapi, prózai a XX. szazad embere. A gyer­mek nem keresi vágytól felig nyílt ajakkal a holdban hárfázó szent Dávidot, mert tudja, hogy az üres kihalt korong! Azt is tudja, hogy a csillagok nem azért vannak, hogy ragyogó sugaruk ezüstszálakkal hímezze ki tarka álom­képeinket. A Napisten, Apolló, Voutan, Odiu­izzó lávatömeg. Eltűnik az Olympos, az Asgard a Walhalla. Nincsennek hadakozó hősök a felhők­ben, — nem a Walkürök paripái rázzák söré­nyükből az éjjeli harmatot; a felhőket fajok szerint osztályozzuk a csapadékot hygrométerrel mérjük. Az erdők patakjaiban nem tanyáznak nimfák, sem „édes hangú" seilők — elűzi őket a malomkerekek és dinamógépek zakatolása ; vörös kohaldok és erdei manók nem játszadoz­nak többé az erdők hűs völgyében, barlangjai­ban — a vaskohók fekete fellege elrémítette őket; a ligetekben, berkekben nem lejtenek vidám táncot a tündérek — a gőzmasina el­ijesztette őket. Nem kisértenek már .hallgatag szellemek* a szahin hegyek erdeiben, eltűntek az „esti homályban az erdők sűrűjében keresz­tül surranó Faunok" is, nem hallik többé a „nyár déli csendjében" a nagy Pán pásztor­sípja, hisz meghalt a nagy Pan, a nagy Pán halott! Megölte az ember kulturát, nem: pénzt kapott érte! Ez a fő! A kultura látszat, nem erkölcs. „Nicht Gharaktére, sondem Carriéi é! Ez a kulturember egy vonása. A másik a testi elsatnyulás. A gépek elsenyvesztik, kiszívják az ember erejét, mint a betű kiszívja a szemből a fényt. így lesz az ember a tudomány, a kultura nem a nemzeté s egy csodásnak álmodott, ragyogó jövő, amely újra csak nem a nemzeté. Ilyen elvek mellett való kormányzást csakis az abszolutizmus országiban talál­hatunk. Azaz, hogy ott se. Vájjon az a nyomorult muzsik, kinek a kancsukán kivül csak a kopekek kiizzadásában volt része, a despota „atyuska" dicsőségén kivül nem Oroszországnak, saját hazájá­nak javára áldozta-e keresményét? Az a szerencsétlen anya, kinek gyermekeit el­vitték a véres harcmezőkre, nem vigasz­talódhatott-e meg azon a gondolaton, hogy fia mégis csak hazájáért, nemzeté­nek dicsőségeért harcol? S az a kényúr, ki alattvalóinak pénzéből és véréből gúlá­kat emeltetett, messze, a Nilus vidékén, saját neve fönnmaradása mellett nem biztositotta-e népe hirének örökkévaló­ságát?! — — Pedigi hát ez már csak igazi zsarnok volt! Hát a mi népünk, ez az árva nemzet, a saját országa javára fizeti a rengeteg pénz- és vérbeli adót? Hozhat-e olyan áldozatot, melyből csak egy csepp haszon is háramlik hazájára? Dehogy! Mindből Ausztriának lesz haszna. Ausztriának, mely nekünk köszönheti fennmaradását, izmosodását s mely most olyan kéjjel szívja vérünket. íme, idáig juttatott bennünket a bur­kolt abszolutizmus, mely határozottan rosszabb, veszélyesebb és alacsonyabb tokon áll, mint a nyilt önkényuralom. Prométheusza. A mai század tévesen fogja fel a nemi irányt; ennek szolgálatába hajt érzést, gondolatot, művészetet; a negatív irányban idealizált nőt dicsőítő verseivel gyalázta meg a költészet szent csarnokát. Ez is egy vonása a kultur embernek. Ezért bánkódik Faust, ezért sir Nietzsche; erős embert megy keresni Rousseau is az erdőbe s a rétre, s Taunháuser is lejön a Vénusz hegyről az erős emberért. De csak haladunk vad tülekedéssel előre, a sötét ismeretlenbe. Ea:y angol tudós, Harrys Burland merész fantáziával feltárja az emberiség jövőjét.*) Apo­kalyptikus víziókban látja az erők teljes kifej­tését, az ember trónfoglalásának aranykorát a földön. Az első képben a technika virágkorát mutatja be Londonban ezer év múlva. Meglepő képek tárulnak elénk. A ráncos képű, fonnyadt apró emberke égbe nyúló épületeivel elűzte a napsugárt, folyton munkában levő világító gé­peivel megszüntette a különbséget az éjszaka és a nappal között, hogy az idő minden percét céljaira használja fel. ő maga nem dolgozik, sem az asszonya, mindent elvégez a gép, az elektromosság, a háztartást is. Napi teendője csak egy egy szelep megnyitása vagy gomb megnyomása. A második képben ismét Sandont mutatja be ujabb ezer év múlva, Bágyadt felhomály ter­jeszkedik az utcán összetört gépek romjai felett. Az őrök munka megszűnt a zaj elcsendesedett. *) Egyik szépirodalmi lapunk mult évi számiban bővebben foglalkozott vele . Mai számunk 12 oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents