Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-01-23 / 4. szám

10 5-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. január 30. Hajdan a választolt nép is addig volt erős, addig volt nyugton, míg hű volt Jehovához. A magyar nemzet is addig marad békében, míg hű lesz ősi szent hitéhez és ősi szent tradícióihoz. Ha elpártol Istentől, ha meggyengül lelkében a hit, ha meglazul szívében a honszerelem, jön majd messze keletről egy erősebb, egy hatalmasabb, hitét, szabadságát jobban szerelő népfaj s elhurcolja ezt a népet rabszíjra fűzve idegen országnak tájaira s ott fog rabigát tenni nyakára, ott log számára megnyitni sö:ét böitönöket. Ezen dolgozik a hitetlen, a hazátlan szabad k őmi vesség. Az egyes népeket faji jellegök tarthatja fenn egyedül. Itt van a zsidó nép. Mióta bolyong szent könyveivel szerte a világon. Nincs oltára. Nincs áldozata. Nincs királya. Nincs hazája. De van faji összetartása s ez megóvja minden veszélytől. Nem árthatott neki hazájának feldulása, templomának lerombolása, szétszóratása, vére hullása, tengernyi szenvedése, Mindez nem tudta előidézni pusztulását. Mert minden égalj alatt, minden nép között a legsanyarubb helyzetében is megtudta őrizni külsőleg úgy, mint belsőleg, testén úgy, rnint lelkén faji jellegét. A magyar nemzetet is csak faji és nemzeti jellege fogja fentartani és megőrizni minden időben. A szabadkőmivesség a „világpolgárság" eszméjével a hazának, a nemzetnek ezt az egyetlen egy fentartó oszlopát is kiakarja dönteni midőn a páholybeli augúrok görbe botja nem egyedül ezt a szent hazát jelöli ki édes otthonul, ahol „verjen vagy áldjon sorskeze" — minden magyarnak élni és halni kell; midőn a legújabb kornak e fekete serege bámulja és magasztalja annak a Ferrernek „hős lelkét", akit hazaárulásban marasztal el a világtörténelem. A szabadkőmivesség tehát hit- és haza ellenes elveket hirdet s azok szerint gondolkozik, itél és cselekszik. Az a színlelt humanizmus pedig, mellyel farizeus módra dicsekszik, az csak porhintés a világ terem ragyogó tarkaságából. De mintha a gazdájuk egyéniségéből is rajtuk tapadt volna valami: a mikor Matild leült a fal melletti padra egy fehér tollhoz gyöngéden végigsimította a vállát, mintha a Helén puha keze lett volna. Riadtan ugrott fel és húzódott vissza; de a kis szobában mindenfelül puha, világos prémek, mint csalfa, titkos ellenségek hizelgő gyöngédséggel hivták magukhoz didergő testét. Matild lassan, valami érthetetlen rémülettel húzódott vissza tőlük az ablakmélyedésbe. Még mindig halkan, lábujjhegyen járt, mintha félne, hogy azok ketten odabent meghallhatnák a lépteit. Még érezte, hogy öntudatánál van, még igyekezett magát fenntartani . . . Aztán csak azt érezte, hogy fázik, didereg. Ugy fázott, mint aki egy pillanat alatt megöregedett, mint a kit az ifjúság meleg ábrándjai váratlanul, előkészületlenni hagynak el. Szédülni kezdett. Ijedten kapott az ablakpárkány felé, egy rózsa halk koppanással hullott le övéből a lábaihoz. Egy pillanatig görcsösen küzdött önmagával, valami fojtogatta a torkát. De már ahoz sem volt elég fiatal, hogy sirjon, és a saját meglepetésére megvetően felkacagott: — Ez hát a szerelem ! ? * * * Ugy látszott, hogy Matild nem akar férjhez menni. Kezdett olyan cinikus, szabadszáju vén leánynyá válni, akivel fiatal asszonyok és idősebb gavallérok nagyon jól mulatnak. Szenvedélyesen járt társaságba; eleinte azért, hogy egyedül ne legyen, hogy felejtsen; vagy mert bosszúját akarta állani valakin — mindenkin — mindazért, amitől megfosztották: még ki sem nyilott szerelméért, ábrándjai tisztaságáért, fiatal lelkéért. szemébe s nem egyéb, mint enyv, mely valamennyire összetartja tagjait. S amire oly nagy garral hivatkozik, a lelkiismeret s gondolatszabadságnak általa kivívott nagyhangú emancipációja — csábító önámitás csupán, amellyel az embereket akarják félrevezetni. Előttem az egész szabadkőmivesség nem egyéb, mint epidemikus szédelgés. Követőit olybá veszem, mint a zsidókorbeli kétszínű farizeusok és sadduczeusok hitetlen és hazátlan szektáját, mely folyton-folyvást őshitünknek s honszerelmünknek szívgyökerén rágódik. Ezek után azt szeretném tudni, kik hát azok a jóhírnevü és független nyíregyházi férfiak, akik vakon mennek a Nyírvidék által hazafiatlan elve miatt megbélyegzett vezér ürü után ?! akik t. i. tagjai annak az állítólag „nemes, magasztoscélokatszolgáló emberi intézménynek" ?! Katholikus pap? Olyan biztosan nincs közlük. Mert a hivatásának élő, Krisztus szíve szerinti papot a szabadkőmivesség ördöge meg nem kisértheti s egy kis szabadkőmivesi malterért hitének és oltárának árulója nem leszen. Mégis van ott egy, aki pap volt és pap marad örökké : a főpáholymester, aki úgy látszik, mint volt szerzetes, nem tud meglenni csendes falak \ nélkül. S ha már a hűtelenül és hálátlanul elhagyott talárt magára nem öltheti, jól esik mégis legalább a kötényt maga elé kötni s egyik kezében a kanalat, másikban a bibliát tartani. Református, avagy luteránus pap sem lehet ott a nyíregyházi páholyban. Hogyan is lehetne ? ! A templomban hitet, a páholyban hitetlenséget hirdetni egyszerre nem lehet! Ámde másról beszél a hívek fölgerjedt tábora. Szomorú dolgot penget a közeledő felforrt indulatvihar ! Ki fogja ezt lecsillapítani, ha még a lelkipásztor is a hit és a hon ellenségeivel szövetkezik! Tanár nem lehet tagja a szabadkőmives páholynak. Mégis szép számmal vannak! Mi lesz a világból ! Mi lesz az ifjú nemzedékkel ! A szabadkőmives tanárok hogyan fogják őket a vallásosságban megerősiteni! A mikor az élet tudása igy egyszerre szakadt rá, a hirtelen csalódás kérgessé fagyasz • totta szivét és alig hagyott benne egyebet, mint gúnyt és megvetést; csak lelke egy rejtekében maradt még valami abból a gyermekleányból, aki valamikor, sok-sok évvel azelőtt olyan várakozóan állt világos kék selyem ruhájában a nagy tükör előtt. Az élet rendesen lassan szoktat hozzá a csalódásokhoz és lassan alakítja át az asszonyi lelket; fokonkint veszti el a nő lelki fiatalságának tudatát és igy van ideje rá, hogy ezt a veszteséget mások előtt elpalástolja; — Matild szinte kérkedett vele. A mikor aztán a mult emberei letűntek társaságából — amikor az i3ő elmosta az emlékeket, már jóformán el is felejtette cinizmusának okát. Hiu lett rossz nyelvűségére és beleélte magát, hogy neki bosszantani kell a társaságot és főleg az asszonyokat. Egy este mégis mintha valaki egy percre belátott volna a lelkébe ... és ez csodálatosan meghatotta. A többiektől távol, néhány férfival együtt cigarettázott a szalon egyik szegletében és hangosan nevetgélt, — mikor egy barátjának a hangja halkan megszólalt mellette : — Miért nevet Matild, ha nem jól esik? Még az éjjel Matild ezt a levelet irta neki : „Kedves barátom, ha még mindig kedve '/an egy szeszélyes vén leány kezét elfogadni, jöjjön el holnap délelőtt hozzám." Csak egy pillanatig habozott, mielőtt felirta a cimét annak, akihez hat hét múlva férjhez ment . . . De a házasság nem sokat változtatott rajta. Kissé közönyösebben járt mulatságról-mulatságra és csak akkor elevenedett fel igazán, ha észrevette, hogy a társaság megbotránkozik különcködésein . . . S a főpáholymester, mint magyar nyelvtanár, az édes magyar nyelvről minő lelkesedéssel fog szólni tanítványaihoz, s milyen hazafiságra fogja őket nevelni, ha ő maga istentagadó és kozmopolita!! Mesterek! Az Isten számon kéri egykor tőletek tanítványaitok lelkét! Hogy fogtok majd megállni az örök bíró, az isten i mester előtt, ha példátok szavaitokkal meg nem egyezett?! Mit keres a páholyban bíró, orvos, közjegyző, szolgabíró, hitbizományi bérlő, gazdálkodó és hivatalnok, szatócs és bankár, fiakkeres és taligás, zsidó és nem zsidó ?! . . , Hiszen ha olykor jót akarnak cselekedni, ha néha magány után óhajtoznak, ha leikök fohászkodni kíván néhanapján, azért nem szükség szabadkőmivesnek lenni, azért nem kell bujkálni. Teljesítse mindenki jó példaadással templomában vagy háza szentélyében vallása kötelmét. Tegyen mindenki annyi jót, amennyit tehet úton-útfélen, ahol szegény embertársával találkozik, S dicsőítse Istent mindenütt minden gondolatával, minden lépésével. Szeresse hazáját oly forrón, hogy semmi se legyen képes elszakítani ez édes anyától! Mindezért Nyíregyházán a szabadkőmivességet kellett megalapítani és szervezni érdek szempontjából is, mintha bizony eddig nem a klikk-rendszer szája íze szerint történt volna minden! 'És ez a „heri natus" szabadkőmivesség annyira bizik önmagában, hogy már kacérkodni is mer. Maholnap a házuk homlokzatán is ott fog táncolni a szabadkőmives jelvény: a kötény meg a kanál, mint a tányér a borbályműhelyek előtt. Ahoz meg csakugyan nagy vakmerőség kellett, hogy ily nyíltan s jobb ügyhöz méltó büszkeséggel merészelte felemelni hidra fejét a nagy közönség előtt. Ám ezúttal a veterán Nyírvidékben Herkulesére akadt. Majd leszabdalja az sorra undok fejét, hogy pokoli fajzata ki ne tudjon sarjadzani többé! Ma szokatlanul korán érkezett az estélyre. A háziasszony a vendégeket üdvözölte, a tánc még nem kezdődött el, a megszokott apró körök még nem alakultak meg és mindenki kissé unottan várakozással tele kereste és nem találta a helyét. Mintha mindenki fázott volna egy kicsit, az otthoniatlanság érzése terült el a társaság felett. Néhány udvarias szót, néhány kézszorítást váltottak az emberek, de a lelkeik még nem találták meg egymást. Egy néhány asszony a szegletben megjegyzéseket tett a belépő Matild ruhájára, aki egyenesen feléjük ment és közéjük ült le. Hirtelen elhallgatásukból azonnal megtudta, hogy róla pletykáltak. De nem bosszankodott rajta ; érezte hogy sokkal jobban megveti az embereket, semhogy bármelyik miatt igazán képes lenne becstelenségre vagy hazudozásra. Csak mulatott suttogásaikon, ha a mende-monda által kijelölt udvarlójával Feltótival megjelent közöttük, hangos megjegyzéseikre pedig büszke nyíltsággal vágott vissza. Csak néha érezte, hogy lelkének leánykori nyugtalansága elkíséri asszony életébe is : mintha még mindig kereste volna saját magát, akit elvesztett, de a fölvett álarcot már maga előtt sem tudta levetni többé. Ei ma olyan lanyhán hárított el minden kérdést. Ssomoruan vette észre, hogy már ezt is unja. ^ Egyszerre megérezte, hogy valaki nézi és mikor odapillantott, tekintete találkozott a Fel-, tótiéval. A Matild szeme ragyogni kezdett. Itt volt hát az az ember, akit lestek körülötte valamennyien, s a mint a kíváncsi tekintetek várakozással siklottak egyikről a másikra, már is láthatatlan fonalakat szőttek közéjük.