Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-01-16 / 3. szám

10 5-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. január 30. ludja-e Andrássy, hogy a mellőzött és lenézett zsidóság m i politikai közéletünknek is egy hatalmas tényezője, amely nemcsak a magyar Alföldön, de a nemzetiségek között is tüntel hazafiságáral ? Nem emlékszik-e arra vissza Andrássy, hogy alkotmányos életünk első évtizedeiben elvileg mindig rossz néven vettük Erdélyben a román politikai passziv rezisztenciát ; most pedig, hogy akcióba léptek, félünk 1 ölük ! Pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek kitartó, nem sértő, de tapintatos működése a túlnyomóan magyar biitokosságnak a választásokban való folytonos részvéte, a székely akciónak hathatós támogatása, a szászoknak velünk való kooperációja mellett itt sem lehet nagyobb veszedelemtől tartani, mint attól, hogy a románság a tiszta román vidékeken egynéhány kerületet elhódítani fog. De menjünk tovább és kérdezzük, nem fektet-e a pluralitásnak mindnyájunk által tisztelt szerzője semmi súlyt a műveltségi fokozatokra, nem gondolja e, hogy a tömeg ezután is csak a műveltebb osztályra fog hallgatni és nem m?gforditva ? —• S végül, nem látta - e Andrássy gróf szükségesnek a választókerületeknek a népesség és műveltség arányai szerint való uj s igazságos beosztását, a mi csak a magyar választókerületek szaporodását eredményezné ? Hát én azt hiszem, hogy mindezek megnyugtatólag fognak hatni a választási tőrvény szerzőjére, különösen ha megengedi, hogy egyre figyelmeztessem, arra, hogy jeles munkájában, amelynek az a cime : „A magyar állam fennmaradásának okai", egyről megfelejtkezett és ez az a 20 millió hold föld, amr

jly a világon a legjobb búzát termi, amely körül forog a magyarok története mindenféle kigondolható alakzatokban s amelynek magyar kézben léte egyik legbiztosabb „oka" volt és lesz Magyarország fenmaradásának. III. A másik ütköző pont, mely állítólag a politikai válságot felidézte s azt több, mint egy év óta fentartani látszik — de csak látszik — a bankkérdés. Több izben felhasználtam már az adott alkalmat, hogy a „titkosság" nélküli általános választási jog és a bankkérdés, mint politikai kérdések felett nézeteimnek a sajtóban kifejezést adjak. Tartózkodom tehát e helyült attól, hogy e kérdéseket bő lére feleresszem s igy kizárólagosan csak azon szempontoknak felsorolására és megvilágítására fogok szorítkozni, amelyek a jelen, igazán alkotmányválsághoz hasonló parlamenti zűrzavarral szoros kapcsolatban állanak. Nem jöhet tehát itt szóba az, hogy e tekintetben nekem és minden politikusnak aki az 1867-iki kiegyezés alapján áll, mi a progranimunk s nem lehet itt helye a vitának a felelt sem, hogy vájjon ezzel szemben nem-e a régi függetlenségi pártnak volt abban igaza, hogy Magyarország jövőjét csakis az •Ausztriától való teljes gazdasági függetlenítés képes megalapozni és biztosítani. Ezért egész röviden csak annak a konstatálására szorítkozom, hogy noha az egész kiegyezési tömbben az önálló magyar bankhoz való jogunk szószerint megemlítve nincs, ez a jogunk mint a közös ügyek közé fel nem vett tárgy és mint teljesen szabad közgazdasági berendezkedésünknek egyik főtényezője annál kevésbbé képezheti kérdéstárgyát, minthogy később 1877—7^-ban az osztrák magyar bank felállításáról szóló törvényben és később a bankszabadalmak megújításai alkalmával a nemzetnek az önálló bankhoz való joga mindkét államnak törvényhozása állal elismertelelt, és Ausztriának azon eredeti kívánsága és álláspontja, hogy a bankügy is a közös ügyek közé felvétessék soha sem érvényesül, sőt már az 1867-iki vöszlaui jegyzőkönyvben, amely az ideiglenes bankállapotok rendezését (árgyalta, a magyar nemzeti önálló bank felállításának kérdése a közös ügyek sorából kikapcsoltatott. Érintetlenül feltartatolt tehát és több izben megujitatott Magyarországnak az önálló bankhoz való joga s igy a legosztrákabb teória szerint sem alkalmazható ez esetre az osztrák „Verwirkung" elmélete. De már azt sehogy sem tudtam megérteni, hogy lett ebből a bank kérdésből függetlenségi párti dogma, vagy pláne hogy miként szolgai hatott az indokul arra, hogy a nagy függetlenségi párt egy ezzel bár kapcsolatos, de mindenesetre alárendeltebb kérdés miatt egy közgazdasági homouzion és homojouzion miatt kettészakadjon. Hiszen a magyar nemzeti bankot az 1S67 iki kiegyezés alkalmával a szabadelvű párt most tette meg s az tartotta fenn 1877—78-ban is amikor az osztrák magyar bank felállítása feletti parlamenti tárgyalásokon arról, mintha az a függetlenségi pártnak az önálló bank lett volna eredeti elvi alapálláspontja, szó sem seett. Sőt ugyanezen tárgyalások alkalmával a függetlenségi pártnak első rendű vezére Simonyi Ernő aként nyilatkozott, hogy a bankkérdést másodrendű kérdesnek tekinti, előbb valónak a vámsoropó kérdést sőt még a fogyasztási adók kérdésének rendezését is, és ő — amint magát kifejezi — teljesen ki volna elégítve azzil, hogyha egyazon konzortium két egyenlő jogú bankot allitana fel Bécsben és Budapesten. De viszont azt sem értem, hogy a függetlenségi párt miért akarja kamulálni s bizonyítékokat bizonyítékra hjlmozni akkor, amikor az országnak a nemzeti bankhoz való jogában senki sem kételkedik ? Miért ragaszkodik még mindig az 1911 évi január 1. napi terminus hoz, amikor ennek a felelte fontos nemzeti ercleknek megalapozása, előkészítése, biztosítása és törvény beiktatása egy évnél féltél ienül több időt vesz igénybe, s miért nem akarta már kelelkezőben a függetlenségi párt annak a kérdésnek az eldöntését egy uj választásra bízni, amikor feltétlenül el kell ismernie, hogy azon esetben, ha a koalicio vállalt kötelezettségeinek a kiszabott két éven belül elegf-t telt volna, ez a kérdés csakugyan uj képviselő választás utján döntetett volna ei ? S vájjon miért ajánlja fel a függetlenségi párt mindunia an a főesküt, hogy a felemtlt qustával szemben Wekerle és Kossuth az önálló magyar bankot biztosították, amikor ilyen kijelentést a parlamentben egyik sem tett minden másutt és másformában történt kijelentés pedig csak magán jogi és társadalmi szabályok szerint bírálandó el ? Nagyon érthető, hogy Ausztria a bankközösséghez makacsul ragaszkodik, mert hiszen ez a bank ma — nem az ellátás — de a vezetés és szervezet tekintetében kizárólagosan osztrák ; hiszen nem kell ahoz más kommentár, mint a bank saját jelentéseinek ismerete, hogy tisztán álljon előttünk, miszerint bankparitásról még csak szó sem lehet s hogy még az 1899. évi megállapodások sincsenek végrehajtva. Mindenesetre komoly megfontolást igényel őfelségének a királynak magatartása a magyar nemzeti bankkal szemben, akit intézkedéseiben bizonyára nem vezetnek sem önérdek, sem családi érdekek s aki e kérdés megoldásának nehézségeit, előnyeit és hátrányait nem nézheti, sem magyar, sem osztrák, hansm a monarchia nagyhatalmi állásának és lehet, a hármas szövetség stipulátioiban foglalt kötelezettségek szemüvegén. Különben Bécsben e kérdés felett egyelőre teljesen napi rendre tértek; jól tudják azt ott, hogy ez az országgyűlés s igy ez a kormány is már mindenre képtelen, s hogy a jövendő képviselőház, amelynek összehívásával a szükséges berendezkedések végrehajtása előtt Khuen Héderváry gróf sietni nem fog, a bankkérdést úgyis csak provizóriummal fogja ideiglenesen megoldhatni. De hát nem is ez ám most már a diabolus rolae, hanem amely kérdésnek demokratikus szellemben való elintézését — ha már az fel lett vetve — a nemzet és a képviselőház a napirendről többé semmi körü

;mények között le nem veheti és a népjogoknak kiterjesztése terén, a király radicális (!) álláspontjával szemben a leaikuvás és árlejtés terére nem léphet. Ami ezek után a mai nap eseményeit illeti, hát arra bízvást elmondhatjuk, hogy: „Medicina pejus morbo", magyarul: Adtál Uram esőt, de nincs köszönet, benne. Ilyen megoldás (!) amelyet, amint azt a lapokból olvastuk, sajnos, nemcsak egy vezérférfiu üdvözölt megkönnyebbülten, csak ott alkalmazható, ahol i^b hogy a nemzeti chovinizmu;, hanem minde^wizafns érzés és ideálizmus kihalóban van,^Jpi a nemzet alkotmánya a hatalomnak koriátot nem szab, s ahol a nemzet vezérei készek a hatalomért ennek az alkotmánynak biztosítékait feláldozni. A bécsi vurstlpraterbe nem látni olyan torzalakokat, mint itt nálunk a politika sivatagjain : Lukács jön, nem akar választani; hát mit akar ő az ó szabadelvű ? Szövetkezni akar Justtal, aki bankos, és hive az általános választási jognak; de nem szövetkezik Wekerle és Kossulhékkal, pedig ezek nem bankosok, de pkirálisok. Kormányozni akar programúi nélkül és párt nélkül. Nem engedik. Neki mennek a policsinellik, s a hónuk alá kapott nagy kalapácscsal agyon verik, hasra fektetik. Jön Héderváry, vájjon ő miben utazik ? Bankban bizonyára nem, de választási radikális reformban igen, már hogy igen — ő az ó liberális; node legalább Őszintébb, szövetkezik a 67-es pártokkal s ebben formailag legalább correctebb, nem ugy, mint Lukács, aki szintén ó liberális, de szövetkezni akart a függetlenségi párttal, egyelőre megalkotni egy csonka kormányt s később olyat, amelyben a nemzetnek is legyenek bizalmi férliai, a királynak is ! Képtelen gondolat. Nem tudom, megállapodnak e már itt, vagy játszuk e még tovább a dummer August nevetséges szerepét. De egy bizonyos: és ez az, hogy ez az utolsó mise en scéne, t. i. a H :derváry jelölése minden eg-yébb, csak nem alkotmány, hiszen a pártkormányzat előfeltétele a parlamentárismusnak s ha általános többség nincs, hát van relatív többség, van kisebbség. De semmiféle formula és annak rugékonysága, semmifele kényszerhelyzet és miniszteri ellenjegyzés nem teszik alkotmányossá a királynak azon szándékát, hogy kormányát a parlamentben nem képviselt párt vagy pártokból nevezze ki. A parlament is nagy hibát követett el ; szem elől tévesztette az alkotmányos formákat, jóhiszeműen felült a politikai hamis kártyásoknak, nem vette kézbe és nem tűzte napirendre a választási törvényt, a bankkérdést nem nyilt ülésében, hanem folytonosan a kulisszák mögött tárgyalta s az „engedmények" sánta gebéjén bicegett minduntalan Bécs felé, mintha a mi alkotmányunk ismerne fejedelmi engedményeket s mintha Magyarországon a nemzet és tejedelemre nézve minden jog forrása nem a törvény lenne. Reméljük, a parlament fogja most már tudni, hogy mi a teendője és kötelessége egy ilyen korrnannyal szemben és — ha ugyan kéretni fog — megtagadja tőle az indemnitást, ami nem bizalmi kérdés rendes viszonyok között, de nem alkotmányos kormánnyal szemben igen. A nemzet pedig megértette már is, hogy itt nemcsak a bank és választasi vagy pártkérdésekiől van szó. hanem elsősorban arról, hogy van-e a nemzetnek alkotmánya. A Ganning koalíciója és a miénk kőzött kevés a hasonlatosság: amaz eléggé homogén elemekből volt összeállítva, amiénkie ezt ráfogni a legjobb akarat mellett sem lehet; abban egy árnyalat sem volt túlsúlyban, nem ugy mint minálunk; amannak az élete csak négy hóig tartott, Wekerle örökké akart élni ; Ganning áldozata lelt fáradalmainak és azon lankadatlan törekvésének, hogy a koalíciót együtt tartsa, Kossuth széjjel robbantotta az egységes függetlenségi pártot és menki sem tudja, hogy miben „fáradt" ki, csak azt sejtik, hogy — miért beteg. De van a kettő között hasonlat is: Ganning után jött Goderich, akinek semmi még hajszál gyökere sem volt a parlamentben éppon ugy, mint ahogy nincsen Hédervárynak. De ne szakadjon meg ezzel még a hasonlatosság, nyerjen az megfelelő befejezést: 6 hó leteltével és anélkül, hogy valaha a parlamenttel találkozott volna — mint Goderich, adja vissza a megbízatását a királynak — mint Goderich.