Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-06-26 / 24. szám

2 20-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. május 15. került), s velük szemben a társadalom sem lép fel olyan igényekkel, mint ama­zokkal szemben. De mert — tetejébe ennek — a saját személyes igényeik sem állnak azon a fokon: fizetésegyenlőség esetén is két­annyit ér a jövedelmük. Tehát több belátást és több jóaka­ratot az ifjúság és a szülök részéről az eddig elhanyagolt reális pályák iránt! j S végre hagyjanak fel azzal az úgyis ; sötétbe ugrással végződő akarnokosko­dással, hogy a gyermeknek urnák kell lennie. Ne hallgassanak a szülők az álpró­fétákra, a társadalmi rend ellen izgatókra — rövidesen ugy sem változik meg a világ sorja — de gondoskodjanak ész­szerűen gyermekeik jövőjéről. A lateiner és a hivatalnoki pályát pedig hagyják csak azoknak, akik ott a tülekedést ugy szüleik anyagi viszonyai, mint a saját szellemi tehetségük révén jobban birják, s neveljenek csak dolgos produktív munkásokat fiaikból. Sok hiábavaló gondtól és töprengés­től szabadítják meg ezzel magukat is, gyermeküket is, s ami a fő, hozzájárul­nak a társadalom egészségesebb kiala­kulásához és olyan elemeket nevelnek ennek a szegény országnak, amilyenre az iparfejlesztés és a kereskedelem megiz­mositásánál égető szükség van. Csendőrség tagy rendőrsig? ii. Megjegyzem azt, hogy a rendőrkapitányok országos gyűlésein az egyes rendőrkapitányok­hoz intézett kérdéseimre — a szatmárit kivéve — mindeniktől azon választ nyertem, hogy a katonailag szervezett csendőrség városi szolgá­latra nem alkalma?, nagyobb bizonyságul ide csatolom a Pancsova, Nagybánya és Mezőtúr rendőrkapitányainak megkeresésemre adott vá­laszaikat 5., 6. és 7. •/. alatt, amik a fentirt álláspontot erősitik meg. De megerősíti, illetve igazolja az én állás­pontomat maga a csendőrségi szervezeti utasi­tás 1-só §--a. mely következőleg szól : A csendőrség a közbiztonsági szolgálat tel­lesitésére rendelt katonailag szervezett őr test. Ezen alaptétel, ezen meghatározás irányítja a csendőrségi szolgálat terjedelmét, amiből első tekintetre kitűnik, hogy a csendőrség a rendé­szeti feladatok közül — mint közbiztonsági intézmény — főleg és kiválóan a személy és vagyonbiztonság megvédésére van hivatva. A csendőrség létesítése alkalmával maga a törvényhozás — teljes tudatában a csendőrség létesítésének s működésének céljaira — a vá­rosik belterületére sőt a törvényhatósági váro­sok külterületére kifejezetten megvonta a csen­dőrségi szolgálat teljesítését, ami tehát a leg­fényesebben igazolja, hogy a csendőrség ezen szervezetében a városi rendészeti teendőkre — aminek egyes mozzanatait s feladatait alig lehet felsorolni — nem lehet hivatott. Ha tehát már 1881. evben maga a törvény­hozás belátta, hogy a városokban a rendészeti teendők a csendőrség által nem teljesi.hetők, sőt az 1886 : XXII. t.-c. a rendezett tanácsú városokban az összes rendészeti teendőket a városra utalja, most amidőn már 29 év után a városok polgársága a művelődés utján nagy mérvben előhaladva s a törvények tiszteletben tartása iránt, kellő érzékkel birva, általában szomorú visszaesést jelentene a polgári rend­fentartást katonailag szervezett fegyveres erőre bíznunk, de különösen Nyíregyházán, ahol egy kiválóan szorgalmas, becsületes s törvénytisztelő lakossággal állunk szemben, valóban a polgári önérzetet, de sok, fel sem sorolható esetekben a polgárok érdekeit sértő, tehát az életnek nem megfelelő hatósági intézkedéssel súlyos és vég­zetes hibát követnénk el a polgárság rovására. Ezen állításomat igazolja a tapasztalati elet, mert a roszhiszemüek beszélhetnek bármit, de önérzettel állithatom, hogy a jelenlegi rosszul fizetett s folytonos változás alatt álló, tehát ki sem képezhető rendőrség mellett is az ország­ban egyetlen 33000 lakossal biró s hasonló város sem mutat fel oly előnyös bűnügyi sta­tisztikát, mint a mi városunk, anu-ly eredmény forrást lakosságunk fentebb jelzett erkölcseiben de különösen a lelkész és tanitó urak által ki­fejtett megbecsülhetetlen munkásságban találjuk fel, mert az itteni viszonyok igazolják valóban ama mondás igazságát, hogy egy jó iskola felér tíz csendőrkaszárnyával. Kétségtelen, hogy nagy küzdelembe került idáig az igazán csak a legérléktelenebb emberek­ből összeszedett rendőrlegénységgel a rendőrség feladatait teljesíteni, de önérzetem nyugalmával s a roszakarat fel sem vevésével, hivatásomnak élve, alárendeltem magamat a polgárság érde­keinek, s most is — midőn a kedvező alkalom kínálkozik — nem nézve saját előnyömet, nem Hiszen tudod, hogy mindenkor engedelmes fiad voltam." „Igy már jól van! Ezt már szeretem", — válaszolt az agg. .Gondolkozz s remélem, be­látod, hogy Kende Margit nem hozzád való. Még tisztességes kelengyét sem kapna. Délután pedig fogass be, átmegyünk Hatházyékhoz. Most hozták haza az intézetből a szép, gazdag Jolánt. Látod, az éppen neked való lesz." „De, kedves atyám" — esengett a szerencsétlen László, „ne kivánd ezt tőlem, hogy még ma viziteljek!" .Szót se! Amint mondtam, úgy legyen" — kiáltotta az öreg Tömör. S a nádszálként inga­dozó László nem mert több ellenvetést tenni. És délután tudott kedélyesen csevegni a bájos, szellemes Hatházy Jolánnal, kit most látott először életében. Csak éjjel kerülte szemet az álom. Mind­egyre maga előtt látta a halvány Margitot könyező arcával, majd boldog mosolygással. De a Jolán ötletes fecsegése is egyre eszébe jutott. Hajnal felé végre azzal a gondolattal szun­nyadt el, hogy hű marad Margithoz. Valahogy majd csak engedékenységre birja atyját is. De másnap mégsem látogatta meg a foly­ton ő reá gondoló Margitot. Azután meg a gazdaságban akadt sürgős elintézni valója, ugy, hogy egy hétig mm mozdulhatott sehová. Végre pár nap elmultával, mi oly végtelen időnek lát­szott Margitnak, felkereste Tömör menyasszo­nyát. A szegény Margit! Szerető szivét olyan könnyű volt megnyugtatni. Távolról sem sejtette, mily közel van boldogsága rombadőlése. Nemsokára Harkányi gróf magával vitte Tömör Lászlót köJesdi birtokára, amit nem régen örökölt. A sok elszámolás, rendezés, tervezgetés iét hónapba került. Csak igen rövid leveleket küldözött az ifjú gazdatiszt szép jegyesének, temérdek tennivalóját hozva fel okul. Pedig talán más is gátolta az írásban. Persze nem látta, milyen vágyakozva várta Margit a postát s hogy szellemült át arca, ha a fehér levél­borítékon a László ismert betűit megismerte. # • * Zúzmara borította a fakat, jégvirág nyilott az ablakokon, amikor László visszaérkezett Har­kányba. A csilingelő szánról hiába tekintgetett a Margit befagyott ablakai felé, nem láthatta a kedves szőke fejecskét, mert a lányka beteg volt, nagyon beteg. Arcát a láz rózsásra festette, szeme a leg­szebb gyémántként csillogott. Szebb volt Margit mint valaha. De hajh! E szépség már csak a halál számára szerzett gyönyörűséget. Szegény árva Margit! Milyen rettentő rém­képek gyötörték. Mindegyre Lászlót látta maga előtt bajban, veszedelemben. Pedig csak a hű­sége forgott annak veszedelemben. „Ne enged­jétek őt bántani, hisz ő jó, nem ártott senki­nek! Ne engedjétek az én Lászlómat!" esengett számtalanszor. Nagynénje, a jó Etelka néni, hányszor szárította fel lopva előtörő könnyeit, ő tudta, hogy e szegény árva, ha életben marad is, nem lesz soha boldog, hiszen akit oly oda­adással szeret, ime megcsalta. Egy bál után Tömör László jegyet váltott Hatházy Jolánnal. Mégis az atya akarata győzött. S volt szíve Lászlónak ezt a Margit betegségében megtenni. Gyenge virágszál a/, úgyis letörik, gondolta. De mégsem jött oly könnyen a halál. Margit élni akart, élni, mert szeretett s azt hitte viszont szerettetik. S bár alig birt mozdulni, minden­áron fel akart kelni, hogy ő már jobban van, Lászlót szeretné látni, az ő Lászlóját, hívják ei. És sírt, könyörgött, majd kegyetlennek nevezte szelid ápolóját, ki el akarja őt szakítani jegye­sétől. dobom el magamtól az életből merített országos tapasztalatot, mert — hiúság bár nem vezet — de nem teszem ki magamat a felületesség vád­jainak, s azon önvádnak, hogy mtgtévedtem és hivatásomat nem a város lakosságának szem­pontjából, hanem a hatalmi kérdés alapján fogtam fel. A mi rendészeti viszonyaink feltüntetésére ide csatolom a mult év statisztikáját 8 •/. alatt. Aki ebbe beletekint, látni fogja, hogy a főbeu járó bűncselekmények nálunk a mult évben is kimaradtak. Városunkban egy téli kabát ellopása rendőri esemény számba megy, s ha egymás után kettőt lopnak el, akkor már rendkivüli állapot áll be, s akkor már a nyomozásban magam is részt veszek. Hogy apróbb rendetlenségek elő ne fordul­janak, azt ezer csendőr sem fogná meggátolni, illetve megelőzni, s ily körülmények közt igazán kérdeni kell, mi az indok, ami a csendőrség beállítását igazolná ? minden rendőrtisztviselőjének ideálját: az álla­mosítást, mely alkotmányjogi garanciákkal van körülvéve — háttérbe szorították, ami pedig — ha rendezett viszonyokat akarunk — miután az ily rendőrség a polgári munkásság éltető levegője, a polgárok életének, vagyonának, egészsegének, becsületének, családi tűzhelyének, tehát a legfőbb javainak védelmezője — feltar­tózhatlanul bekövetkezik. Amidőn nemcsak a szakemberek, hanem minden gondolkozó ember elölt kétségen kivül áll, hogy Magyarországon — fővárosát kivéve — a teljesen elhanyagolt, szervezetlen, tehát a vá­rosi és községi élet fejlődésével szem'oea teljesen elmaradt rendészetet — igy a magyarországi közbiztonságnak, külfölddel szemben beszámit­hatóságát csakis az államrendőrség szervezésével lehet megmenteni, amidőn a legutóbb lefolyt alkotmányos küzdelmek hatása alatt meg az alkotmányos garanciákkal is körülvett államo­sítás is, talán hosszú időre levétetett a napi­rendről, mi történnék most, ha minden város beállítaná a csendőrséget! Nem más, mint kor­látlanság és megfelelő szervezet nélkül a legme­revebb államosítás. Mindezekből láthatjuk, hogy tárgyunk nem­csak a helyi érdekekre hat ki, s beláthatjuk, hogy Nyíregyházán e csendőéség behozatala, a mi közbiztonsági viszonyainkkal szemben indo­kolatlan, mert a mig más hasonló városokban ezreket aduak ki az előzetes bűnügyi nyomozá­sok általában a megelőző rendészet céljaira, addig nálunk az előzetes bűnügyi nyomozásokra — a csavargók és koldusok előállításáért fejen­ként 60 fillérben általam kiutalt fogdijakra, tit­kos rendőri kiadásokra és jutalmazásokra, mióta a hivatal főnöke vagyok, évenként soha nem Hogy sajgott ilyenkor a szegeny néni szive! Hogy haragudott Tömörre, ki igy megcsalta a szegény árvát. S haragjában, meg nem gondolva mit tesz, igy kiáltott: „Ne várdd Tömört, Margit! Nem érdemli. Hisz' már úgyis másnak a vőlegénye!" Hej, de megbánta elhamarkodott szavait a jó Etelka néni. Mint fájt látni neki, hogyan halványodik el a Margit lázas arcocskája s mint szakítja le nyakáról a rózsát rejtő aranyláncot és dobja a földre olyan erővel, amilyet senki sem várt volna tőle. S mily keserves volt hall­gatni azt a görcsös, fuldokló zokogást, nézni azt a patakzó könytengert! Végre, végre a néni csókja, könyje elcsendesítette a siró leányt. És olyan csöndes lett ezután. Nyitott szem­mel, mereven bámult a falra; nem beszélt semmit. Sirni sem látták többet. Elsírta könnyeit azon végzetes órában. Csak a lopva előtörő sóhajok tanúskodtak szenvedéseiről. Egy holdas éjjelen elcsendesült örökre ! ... Tavaszi szellők susogtak, napsugár ragyo­gott a rügyező fákon, mikor Margit koporsóját lebocsátották a sírba. — Hulltak a göröngyök, egyre hulltak. . . . Csak a kapa után dombo­rodó fekete sírhant mutatta, hogy egy lakóval több van a temetőben, hogy egy fájó sziv meg­tért nyugodni. Zúgtak-búgtak a harangok siratva a távozó leányt, mikor Tömör László örök hűséget eskü­dött Hatházy Jolánnak. Tavaszi illat áradt szét az ódon templomban. A tarka, szines ablak­üvegen át belopózott egy fényes napsugár is. Talán a Margit lelke szállott rajta ide, hogy bocsánatot hozzon hűtlen jegyesének! . . . Eria. *

Next

/
Thumbnails
Contents