Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-05-22 / 21. szám

KyiregyMza, 1910, XIXL BYfolyam, 21. szám, Yasárnap, május 22. A Szafoolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. ?H6fizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZlM. Teleion sráms 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyit t-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. ÖsszeférhetcíJanség 2 társadalomban. Amint az emberiség bevágtatott a .XX. századba, a gő-z, a villám és technika nagy vívmányainak eme korszakába, szinte •önkénytelenül belerohant a hitványság, a gazság, a materíálizimus és az athéizmus rettenetes mely örvényébe is. Ez másképen annyit jelent, hogy Swift mondása utóiérte a század elejét, t. i.: morális szempontból a világ kétségbe ejtő. Az ész előre törő sikere mohón nyeli magába az erkölcstelenség ktxtyvalékját. Az ideálizmus egykori szép álmai, a minden szépért, jóért lelkesedni tudó ember gyönyörű és valóban emberi ábrándjai megsemmisültek. Mint sötét pince mered elébünk az élet; nem gyönyörködünk benne többé, nem tartjuk Istentől nyert drága kincsnek azt, csak az élvezetet nyújtó pénzt aknázzuk ibelőle. De hogyan? Hitványul, gazraaódon, tisztességtelen •eszközökkel . . . Hol van az eszményi ember ma ? Hol van az az emberiség, mely az ideálismus lényege szerint rendezte be életét ? — líincs sehol; szétfoszlott és helyét az aljas, a féreg okkupáita. A régi időkben egy Isten volt: a Teremtő, egy szentség volt: a becsület es ezek tartották féken az emberi gyarlóságokat. Ma is egy Isten van s egy szentség létezik egy személyben és ezt helyezte oltárra és ezt imádja az emberiség. Pénz ennek a neve s ez az, amely romba dönti a nemes tettekre irányuló akarat erőt, csirájában fojtja el az erkölcsöt s nem ismerve féket, korlátokat, csak uralkodni akar és hogy uralmát elérje, vadul beront mindenhova. Ledönti irgalmatlanul az ősök által emelt oltárokat, amelyeken Istennek, Hazának, Embernek áldoztak az ősapák és az „embere-bői „élni vágyó tömeggé" átvedlett társadalomban fölépítheti csillogó, csábító trónusát ... a pénz . . . Nem tudjuk, hogy mi lesz ennek a szörnyű átalakulásnak a következménye, csak azt toldjuk, hogy korún kivin az erkölcsi világ kivetkőzött eredeti jellegéből s mintha egyelőre nem is lehetne védekezni a bomlás és szélmálás eme féktelen helyzete ellen, valami nagy elvetemuit istentelenség nehezedik ma az emberiségre. Ma a pénzszerzés az eleje és vége mindennek. Pénzzel fizeti a vétkes a bűnt, ez vesztegeti meg a sziveket, ez .ejti meg a becsületet. Némelyek még a pocsolyába is belefeküsznek néhány hétre, hogy pénzhez juthassanak, még a becsületet is feláldozzák annak a buta papirosnak, melyet ugy hivnak, hogy: bankó. És mi az eredmény ? Az, hogy ma eladóvá vált minden ; piacra kerül: a jog és szabadság, az erény és becsület, a haza és az Isten. Mert az uj Isten: a pénz, nem szab sem erkölcsöt, sem vallást imádójának. Az uj jelszó „hélium omnium contra omnes*. Ezért elnémul lassanként a lelkiismeret szava, meghal az emberben az ember, mert ha sikerül a pénzszerzés, a kincsek összehalmozása, bejuthat az ember mindenhova, ahova ennekelőtte csak tehetség, munkásság, nemes erények, érdemek predesztinálták tulajdonosaikat. íme: ez a XX. század társadalmának, — lehet, hogy egy kissé sötét szinre festett — fotográfiája! És csodálatos, hogy még mindig nem jött el a társadalmi inkompatibilitás állapota. Vagyis az az állapot, amelyben a becsületes emberek társasága nem türi meg körében azokat az elemeket, amelyeknek erkölcsi érzéke teljesen elzüllött; azokat az embereket, akik összeférhetetlenek minden tisztességes társadalommal. Pedig meg kell teremteni ezt a társadalmi összeférhetetlenséget, s azt szigorú konzekvenciával alkalmazni minden vonalon. Ne foglalhasson helyet a tisztességes társadalomban, a kipróbált karakterű emberek között az, aki egyéni és erkölcsi értékét önmagának megszerezni nem tudja. Ne az a buta érc legyen a fokmérője az emberiségnek, hanem a becsületes munka, mely a nemzet, az emberiség számára több értéket ad, mint mennyit fölemészt. A tanáregyesület közgyűlése. Az országos evangelikus tanárok egyesülete e hó 17-én és 18-án tartotta városunkban közgyűlését. Pünkösd másodnapján a délutáni és esti vonatokkal érkeztek a vendégek, s a hivatalos fogadás este 7 órakor volt, melyre a helyMásodik utazásom a Nap országaiba. Amalfí felhő-mennyezet alafct. — Ravellé. XXIII. A i.osz idő gyakran húzta -keresztül számításunkat, mialatt Pálióban voltunk, de ali>: ejtett még ugy kétségbe, mint a második nap reggelén. Amalfiban Nagyon élvezetes, tündérszép .meleg nap emiekével — és remé nyében, — hajtottuk álomra fejünket, és mikor felébredtünk — hasztalan kerestük a tegnapi káprázatos szineket . . . Gyászos, túlyos felhők — soha még nem látott közelségben,—komor baldachin gyanánt trónoltak a hegyormokon — majd szétszakadoztak és szemmel láthatóan göngyölödtek le a bércekről s terültek széjjel a tenger, a város felett . . . Ködös párába bor ult minden, . . . szakadt az eső, . . . dörgött és villámlott ... és mintha ezer ágyú bömbölne — ugy harsogott a tenger . . . Ott törtek meg a hullámok, ... ott — szemünk előtt verte vissza a hullámtörő gát őrjörgő támadásukat. A tenger haragosan zúgott — de mi is zúgtunk. Győnjörü terveket szőttünk s íme — most be voltunk zárva s a szakadó zápor volt bertönőrünk .... Igaz, — hogy viharfelhők előkelő szomszédságában még schasem voltam, és ilyen közelről sem néztem — biztos helyről. a bezárt ablak mögül — az eszeveszetten hullámzó fergert, — eszembe jutván Capri, ahol a kilátásnélküli zárt szoba mindannyiszor megfosztott a gyakori vihar nagybetű, borzalmasan szép látványától — es igy aránylag könnyű szívvel viseltem végzetemet . . . A lunch ulán széjjelnéztünk skatulyánk első emeletén és felfedeztük, hogy pompás, egymásba nyiló vendégszobák voltak ott . . . De persze, szives házigazdáink igyekeztek a rosszabb szobáikat elfoglaltatni velünk. Gondoltuk: hátha cserélnénk — mert untuk a kényelmetlen lépcsőt járni . . . Megszólítottunk egyet a háziak közül — ha nem kaphatnánk-e meg ezt a két szobát az első emeleten ? ... . Padrerie! — Szólott röviden és arca fellűnően barátságtalanra változott . . . Hát szólottunk a padronenak, de az első szóra oly ellenségesen nézett ránk szúró szürke szemeivel, és oly sajátságos vad kifejezést öltött csúf arca, — miközben tagadólag intett, hogy jónak láttuk belenyugodni abba, hogy olt maradunk fönt ... A kifogás különben az volt, hogy az általunk kért két szobához egy harmadik is tartozik, s csak együtt adják ki az egész appartementot . . . Ott kellett volna hagyni azonnal a derék háznépet, — és átköltözni a Gappuccini hotelbe, de ... de ... . bocsánatot kérek a feminista hölgyektől, a miért bátor vagyok bevallani, hogy gyáváit voltunk. . . . És hogy: egy asszony — csak egy asszony; •— és két asszony — csak lcét asszony! A lelkünk mélyén valósággal féltünk házigazdáinktól. . . . Nagyon mulalságosgfclt különben, hogy ezen a napon, — bár ig^p jó, — de feltűnően szűk ételadagokat kaptimk — valószínűleg azért, mert előző estén, — a Cappucciniben elköltött születésnapi uzsonna után — keveset fogyasztottunk a túlontúl bőséges ebédből. . . . A vihar este s éjjel érte el tetőfokát. Még most is látom azt a hullámtörőnek rohanó fehér tajtékoszlopot a villámok kék fényében, a mint őrjöngve porlik szét, hogy helyet adjon a következő pillanatban egy másiknak, amely orditva zokogott bele a szél, a zengő égbolt, a sötét felhők, a komor sziklaóriások, s a tragikus éj borzalmas koncertjébe! A menydörgést túlharsogta a tengermoraj; az ablakok reszkettek- s ha a zápor szünetelt egy pillanatig és ritkább, átlátszóbb lett a levegő — a legközelebbi bércorom fölött trónoló felhők odahívták magukhoz a szomszédos hegyek felhőit és fantasztikus, vad, cyklopsi palotát építettek ott, — a magasságos egekig erőt, — a mélységes tengerig lehajlót. . . . Alig aludtam valamit e kísérteties színjáték és díszletek közepette és éjfél után, nyugtalan álmomból ösztönszerű ijedtséggel rezzentem fel: az ablaktól ágyamig foszforeszkáló kék fényoszlop lövelt át, — a villám érinthette a vezetéket valahol. . . . Ilonka is látta a másik szobából, de nem mert megszólalni, azt hitte, alszom. De sokkal jobban féltem a padrone szúró szemétől, mint a villámtól, s az éj folyamán néhányszor odalopózkodtam az ablakhoz, meglesni azt az őrjöngő hófehér tajtékoszlopot a fenékig háborgó tengeren. Reggelre kelve elült a vihar; a felhők sötétje is világosabb szürkére vált; csak finom apró szemekben permetezett az eső, és én bizony elindultam sétálni — Ilonka ellenvetései dacára, — egyedül, vissza azon az uton, ahol jöttünk — Vettica Minoreig. A szélvész teljesen megszűnt. a tenger mégis háborgott, nem birt Mai számunk 12 oldal.