Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-04-24 / 17. szám

4 17-ik szám. i N Y I R V I D É K 1910. április 24. nagyon mérsékelt lelkesedést tudnak kelteni mostanában Nyíregyházán. „Ez a legnagyobb udvariasság, amit róluk mondhatunk. Dr. Bartos Sándor. Második utazásom a Nap országaiba. Chantecler. Sophocles, — Shakspere — Rostand! — A francia költő büszke lehetne, ha tudná, hogy neve a legnagyobbakkal együtt szerepelt egy távoli, idegen kis városkában Büszke lenne talán, — dacára annak, hogy az eiőadó művész jónak látta a nagy port vert, világhirü állaLdrámat alaposan leócsárolni, —• ami talán azzal magyarázható, hogy minden valószínűség szerint az egész művet figyelemmel még nem olvasta el. . . . Legalább erre vall az a kühnös jelenség, hogy a feszülten várakozó közönségnek, — amely kissé már kifáradt a tark»n összeállított műsor alatt — a darab meséjét igen hiányosan, — igen kevéssé érthetően, túlrövíden, — s ami fő: elferdítve adta elő. . . . Nem szándékozom Ivánfi fölött kritikát gyakorolni, — de bátor vagyok megjegyezni, hogy előadásának többi részére is ráillik az, hogy: kevpsebb — több lett volna! A Nemzeti színház művészeinek úgyszólván kötelessége lenne évenkint párszor a nagyobb vidéki városokban szavaló, azaz felolvasó estét rendezni s Nyíregyháza közönsége is áll olyan fejlett kulturális fokon, hogy Shaksperet akkor is tudja értékelni, — ha fekete estélyi öltözékben adják elő. Kár volt ezért aggódnia a művésznek. — Dá választania kellett volna Sophocles, — Shakspere és Rostand kőzött, — mert a három sok együtt: a hatás egységesebb, — az ernditionáltak élvezete nagyobb, — a kevésbé műveltek erkölcsi ha«zna nagyobb lett volna — ha Ivánfi elmeséli a Labdakidák történetét egészen; — minden idők e legmegrenditőbb sors tragődiáját — és nemcsak Oedipusból, — de a csodaszép Antigonéból is előad pár részletet; — avagy a hozzánk és világfelfogásunkhoz közelebb álló Shaksperet választja, — és pedig mondjuk: éppen az oly kevéssé ismert Királytragődiákat, II. Richardól—III. Richárdig; a piros és fehér rózsa harcát, — a Lancaster és York ház közötti tragikus vetélkedést De ha Rostand-1 akarta Nyíregyháza közönségével megismertetni, — hát talán a gyönyörű „Cyrano de Bergerac", — a „Sasfiók" — s végül Chantecler nem töltött volna diadalmasan be egy estét ? — Dehogv nem ! Isten ments, hogy kétségbe vonjam a művész jogát, — hogy azt adhassa elő, ami neki tetszik, — de valljuk be, — ilyen körülmények között egy kicsit túloz'uk ennek a művészetének kulturális jelentőségét. ... A jó öreg Sophocles, — a jó öreg Shakspere, — s a daliás gallus: Rostand — rám egy kicsit különösen hatottak a külön szobába való rákok között Olyan kis irodalmi cabaret volt ez az este. . . . De mivel Rostand-t nagyon szeretem, — és nem kontárkodván bele a szakértő Ivánfi véleményébe a drámaírást illetőleg, — vagyok bátor kijelenteni, hogy a világ egyik legnagyobb ma élő poétája, — még ha a művész szerint a .Három egység alatt feszengő „Qid" — nagyobb remekmű is Hát: „kinek a pap, — kinek a papné!" — tartja a magyar közmondás. Való igaz, hogy Rostand drámáiban nem lobognak fel oly elemi erővel a szenvedélyek, — mint Sophoclesnél vagy Shaksperenél; igaz, hogy az ő költészete nem objektív, mint a Goetheé, — és nem válhatik annyira közkincsévé az egész világnak, — mert annyira sajátosan francia, annyira nemzeti, — annyira subjektiv Rostand gallus költő; gallus a szikrázó elmésség, az ötlet, az éle csillaghullása, mellyel át meg át van szőve minden egyes sora. . . . Sophocles alakjai tisztán, élesen, plasztikusan rajzolódnak elménk elé, — mint az antik, görög szobrok Shakspere alakjai: a megrendítően nagyszerű Renaissance szobrok : Michel-Angelo szobrai De Rostand maga a báj, — a finomság, — a kedvesség, — a grácia, — a költészet! Chantecler: egy tarajos, tollas Cyrano! — Cyrano is a sötétség, a babona, az előítélet ellen küzd szóval és karddal; Cyrano is a Nap lovagja, — Chantecler is az! Erős, bátor, nagylelkű, egyenes, nyilt és egyszerű: a milyennek illik egy ősi, falusi gall kakasnak lenni, aki „úr a maga szemetjén." — A bátor nem gondol a gyávaságra, — nem sejti, hogy sötétben bujkáló ellenségei vannak; hogy mig magasratörő eszmékkel foglalkozik, — családfői kötelességeit sem hanyagolva el, — addig családjába, udvarába, birodalmába — idegen hang férkőzött be; idegen szellem, idegen kisértő: a páva Oda az ősi egyszerűség, — az ősi erkölcsök tisztasága. ... A blagne, — a kicsinylő, megvető, hányaveti, hóbortos modernség ütött a baromfi udvarban tanyát. ... A gyöngytyúknak jourja van: hajnali öt órakor a zöldséges kertben. — mert délután ötkor még mindig aludni térnek a tyúkok. . . . Egy kalitka függ a falon: ajtaja nyitva áll, — de lakója: a fekete rigó nem cseréli föl a szabadsaggal a nyugodt, biztos életet. ... Ez a fekete rigó a páva szövetségese; ő képviseli a nagyvilági, gúnyo lódó, — semmi szentet, semmi ideált nem ismerő modern szellemet. . . . Folyton gúnyolódik — mint az exotikus gúnymadár A tyúkok gyönge agya megszédül; feszé'yezi őket a divathóbortoknak nem hódoló kakas, — s egyetlen egy sincs közöttük, aki Chanteclert igazán szívből szeretné. . . . Csak két igaz barátja van; egyik a házőrző kutya, aki persze más, mint hűséges és ragaszkodó nem lehet, — s vén ideálista létére az egyetlen, ki Chantecler diadalmas énekének titkát gyanítja. ... A másik egy öreg holló: Chantecler dajkája, — aki egy födött kosárban gubbaszkodik naphosszat, — s olykor kidugja a fejét és megszólal, — mindig csak jellegzetes és népies közmondásokban. . . . Mindezt megtudjuk az első felvonás első jelenetében, a mikor Chantecler még nem tért meg Őt is, mint a nagy poétákat, csak a magány inspirája. . . . Már megvirradt, — nem várják, hogy Chantecler felköltse a napot, — mint Ivánfi mondta, — mikor a kakas harsány riadója felzendül .... ők még alusznak Chantecler akkor kezd kukorikulni, — mikor még az éj sötétje mit sem engedett Akkor szunnyadnak még a környék kakasai, mikor ő szent borzalommal s ihlettel telve keresi fel a magányt, hogy fölkeltse a napot. . . . Mert hiszen tudjuk, hogy ez az ő tragikuma: azt hiszi, — ha ő nem hirdetné a hajnalt, — nem oszolna el a sötétség soha, . . . . ő hisz hivatásában, — hinni akar, s egész lénye merő lelkesedés, — szent tűz, — távol minden hiúságtól. . . . .... Most megtér övéi körébe s mielőtt lerepülne a kőfalról hozzájuk, — lángoló szavakat mond a napnak, — amelyeket csipős gúnynyal kisér a rigó Körülnéz — minden rendben van-é; parancsokat osztogat, oktat, — azután mind elmennek. — egyedül marad a szinen a rigóval s a kutyával. ... A hű barát figyelmezteti őt, hogy a páva megrontja az összes állatokat divathóbortjával, — a rigó pedig nevetség tárgyává teszi őt magát, — a nagy Chanteclert Ámulva hallja a kakas ez ismeretlen dolgokat — s még kételkedik és azt hiszi, — túlságosan sötét színben lát mindent a kutya, a mikor is meglapulva az ajtó alatt észrevesz egy tyúkot. . . . Nagy faggatásra, — bűntudatosan vallja be a tyúk, — hogy azért nem ment ki a mezőre társnőivel, — mert a konyha órájának kakukmadarába szerelmes, — azt akarta kilesni Hát mit szeretsz azon ? — kérdi Chantecler; — „mert az a kakuk mindig ugyanazon órában jön ki házából. — mint Kant, a tudós .... Chantecler elképpedve látja, — hogy a házőrző kutyának igaza van, hogy engedelmesség és kötelességtudás, házi erények helyett frivol gondolatok és nagyzási hóbort ütöttek itt tanyát. ... A kis szürke tyúk félve kotródik társnői után — s mig Chantecler álmélkodva áll, egyszerre távoli csaholás, puskadurrogás, — s egy félig agyonhajszolt aranyfácán repül át a falon s vergődve esdekel — rejtenék el ádáz ellensége — Briffaut, a vadászkutya elől . . . Sietve s ügygyel-bajjal rejtik el a kutya házikójába, de aranyos farktollaí még így is kilátszanak . . . Most jön Briffaut .... Szaglászva, csaholva keresgél s kérdezősködik, nem láttak-é egy nőstény — aranyfácánt? — Nem, — szól Paton, a házőrző eb, — de láttam elrepülni egy aranyfácánhimet ... Az volt az, — szól a vadászkutya . . . Néha előfordul, hogy a nőstényfácán megirigyli párja aranyos csillogásu kön i tösét; megszűnik hitves és anya lenni, odahagyja fészkét s kalandszomjasan menekül . . . I Szürke tollai helyeit, a titokzatos Természet a szivárvány összes színeit ráhinti tollaira, — s igy él a büszke fácánamazon .... Chantecler szive lázasan dobogni kezd; Briffaut szimatol, —- de tévútra vezetve távo/ik s a szép, kalandos idegen előbuvik rejtekéből . . . Igen, — szólott — nem az vagyok, a kinek hittetek, — én az erdők büszke amazonja vagyok, — nem férfi; ősöm talán a legendás Pnoenix madár volt, — nézzétek tollaim ragyogását, nézzétek kápráztató színeimet . . . Chantecler forró szerelemre gyullad a szép kalandornő iránt s hevesen udvarolni kezd néki. ... De az aranyfácán büszkén jelenti ki, — hogy ő szabad s rá az udvarlás semmi hatással sincs, — ne is fáradjon . . Chantecler — gentleman s háziúr lévén, — nem insistál, — hanem beszélgetve vezetgeti körül vendégét az udvaron s lángoló szavakkal dicsőíti a napot, mely mind ezen élettelen tárgyaknak szint és fényt kölcsönöz . . . Titokban el vannak egymás által bájolva ... A rigó elrepült a gyöngytyúkot értesíteni a szenzációs eseményről, — s közben hazaérkeznek a mezőről a tyúkok, — a rétről a többi baromfiak . . . Bámulva állják körül a csodás idegent, — és Chantecler bosszúsan hasonlítja össze a fácán büszke kecsességét, tyúkjai közönséges otrombaságával .... Megjelenik a gyöngytyúk : pompás satirája egy protz, egy uborkafára felkapaszkodott hölgynek — és affektált kiabálásokkal tipegi körül a fácánt, — megígértetve vele, hogy megjelenik a holnapi fi ve a'clackján — hajnali öt órakor, a zöldséges kertben, — a madárijesztő alatt .... Azért ott, — hogy holmi közőnseges madarak oda ne tolakodhassanak . . . B^áll az alkony ; — aludni térnek mind — s az esthomályban nagyot nyújtózik a macska a háztetőn . . . Titokzatos párbeszédek hangzanak . . . Zöld és sárga szemek villognak a sötétben, denevérszárny suhog, — baglyok huhognak — s összeülnek mind az éj, az árny lovagjai — s ádáz összeesküvést szőnek Chantecler ellen ... A kétszínű rigó, — a ravasz macska, a dühös pulyka, a rekedt kappan s az óra kakukmadara mind szövetségre lépnek ellene a baglyokkal s a denevérekkel A fácán hallj i mindezt álomtalan fekhelyén — és most még jobban megszereti Chanteclert, mióta tudja, hogy veszély fenyegeti, — akár az erdő vadjait . . . Második felvonás. Együtt vannak az éjjeli 6zövetséges>ek a fekete éjszakában, egy elhagyott puszta kertben. Tanácskoznak, — mint törjenek Chantecler élete ellen, — aki olv jókor kezd kukorikolni, mikor még a szürkületnek nyoma sincs; ereikben megfagy a vér; munkájuk meddővé vállik, — a komor éjféli munka, — amely annyi ártallan madárkának kerül vérébe, életébe ; a rigó — itt is űzve kétszínű játékát, — csak hogy bosszantsa őket, — untalan a napot, a világosságot veszi csőrére s halálos félelemmel borzonganak össze az éjjeli ragadozók. De egy kis bagoly nagyszerű tervet koholt. Egy szomszédos majorban a tulajdonos egész falka exotikus kakast tart s közöttük van egy viador is, a kinek sarkantyúira alulról borotvák vannak erősítve, ő — mikor a szolgáló az ajtót zarta volna, — búvhelyéből előrepült, — a lányka ijedten elfutott; a kakasok a viadorral együtt mind megjelennek mi öt órakor a gyöngytyúk jourján; — Chantecler is biztosan elmegy az arany fácán kedvéért, akibe szerelmes .... A többi a viador dolga . . . Örömteljes huhogás mindenfelől, — de rémülten húzódnak össze, mert a távolból harsány Kukuriku! hallatszik: Chantecler közeledik . . . Elrepülnek. Rémülten bújik elő a fácán a bozótból, nem bírta a szük baromfiudvart kiállani s kilopódzott a szabadba. A fekete rigó nyugtatja nem lesz semmi baj — csak ne szóljon semmit Chanteclernek, — hogy látta a ragadozókat itt együtt. — Bölcsen eltitkolja a fácán előtt, — mit tervelnek a kakas ellen. — Chantecler jön; a rigó ugy tesz mintha elmenne, — valójában elrejtőzik. Bájos, gyönyörű jelenet következik: a fácán csábos szavakkal ráveszi Chanteclert, hogy ossza meg vele titkát, — mert azt már mindenki tudja, hogy Chantecler titkot rajteget . . . . A kakas tusakodik szerelme és eszének sugallata között, — de nem bir a csábnak ellentállani, — és végrs halljuk tőle azt, amit már tudtunk, — hogy csupán az ő szavára kél fel a nap . . . Lángoló ékes szólás — a meggyő ződés heve szól hozzánk csodaszép nyelven — ezt hallottuk Ivánfi előadásában, — s ezért nem