Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-04-10 / 15. szám

2 13-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. március 27. kenynyé, népét gazdaggá, műveltté, szabaddá s a magyar fajt uralkodóvá akarta tenni. „Ki kell tehát tisztítani előbb a magyarsagot minden szennyéből, hogy idővel követésre méltó lehessen." Rombolt, hogy a társadalmat minden salaktól, ferdeségétől megtisztítsa és ezen romok fölött egy uj. egy egészséges, egy tisztultabb erős világot építsen : „A magyar legyen magyar, erős és hű." Kofyvaléh. Ha valaki mindenféle egymással össze nem függő dolgokat összehabar, az eszmetársulatnak bőkőpenyege alól védekezik a vád ellen; pedig hát az ilyen eljárás csak eszmetorlódás, eszmezavar, ha nem is nevezhető elmezavarnak. Azt mondják, hogy az olaj nem vegyül a vízzel. Dehogy nem. Minden ingyenc tudja, hogy a majonaie nem majom észből, majom agyvelőből készül, hanem olajnak, viznek, tojásnak, sónak és szakács tudja micsoda mindenfélének hosszú ideigtartó szakadatlan fáradságos összekeveréséből. Ilyen módon majumésszel nemcsak az olajat vizzel, de Osztrákiát is Magyarországgal ugy össze lehetne kavarni, hogy Istenben boldogult Lueger is megnyalná utánna a száját a másvilágon, ha egy kis foghagymát nem kevernének bele, orra ala, azok, a kik a majonaist nem imádják. Ezek közzé tartozik ezen szerény soroknak írója is, aki illetlennek tartja az Én szót használni. Tegnapelőtt, néhány napi távollétem után, azon bűzös hírre érkeztem haza, hogy Virányi Sándor mándoki főszolgabíró, — számos vevőimnek egyike — Hrabovszky Guidó rokonomnak és elvtársamnak Eszenyben tartott beszámoló és programmbeszédére összegyülekezett hallgatóit karhatalommal szétoszlatta. Önként értetődik, hogy mint 48-as függetlenségi párti ész nélkül rohantam ki a tényállást megtudni. Guidó barátommal Virányinál találkozva kisült, hogy semmi szabálytalanság nem történt, mint főszolgabíró semmi pártállást nem foglalt, sőt járása községeinek elöljáróit magához idézve, megmondotta, hogy mindenki saját meggyőződését kövesse, de mint elöljárók semmiféle korleereszkedéssel elfogadom. Legpregnánsabban megismerhetjük költőnket, a „Ki vagyok Én?' cimü elragadó mesterverséböl. Ebből érthet mindenki. Beszéljen hát ő. Ki vagyok Én P Én vagyok a Nagy Eszmevemhes. Szent Pogányságok Nagy Veszettje. Fütyülök a rühes keletre. Én a pogányok cimborája. Én vagyok a Nagy Éhbendőjü Nyugaton turó szittya dísztó. Lucifer vagyok és Mefisztó. Én pokolfattyak cimborája. Én vagyok a Nagy Örökszomjas, Mámortorokon ki bedöfök. Roncstüdőmből aludtvért köpök. Én a szomjasok cimborája. Én vagyok a pogány Dacember, A Nagy Komisz, s Latroknak Szentje. Sodomabűn cudar Felkentje. Én a Komiszak cimborája. Én vagyok a Gonoszság Papja, A Nagy Férges és a Nagy Mérges, A Nagy Béres és a Nagy Kérges. Én a mérgesek cimborája. Én vagyok Én. A Nagy Önálló. Ösi bogáncsok Nagy Irtója. Sirocco vagyok. Taifun. Bóra. Én a Nagy Irtok cimborája. És Én vagyok a Nagy Tartalmas. Én vagyok az Uj Világnézet. Egy hus és vér Gyehennarészlet. És a Sátánnak cimborája. teskedéssel magukat fegyelmi vizsgálat alá ne vonassák. Gorrectül járt e

1. Rémületem tehát alaptalan volt. Guidó is teljesen meg lett nyugtatva. Különben is képtelenség a mi hazafiúi érzülettől duzzadó választó polgárainkról feltételezni azt, hogy cigaróért, borért, pálinkáért, fuvarpenzért, bolonditó szavakért menne a választó urnához. Ha pedig valaki tenyerébe szavazatáért bankót merészelne nyomni, ökölre szorított markával ugy kupán teremtené, hogy örökre elmenne a kortesnek kedve a vesztegetéstől ; mert hát ő nem Ézsau, hanem Bendegúz, Tuhutum, Kossuth Lajos. Nem kell neki lencse, mert hála Istennek van neki elég, — a meddig a végrehajtó Mannlicher ur részére el nem viszi; — azonfelül még sütni valója is van bőven. A múltkor egy társaságban igen felháborodtam azon szemtelenségen, hogy valaki, a kinek nevére már nem emlékezem, azt merészelte állítani, hogy a vagyonos, értelmes Pátroha községnek néhány választó polgára, egy választás alkalmával, a kőkorszakban, a záróra közeledtekor voksát a többet Ígérőnek eladta. Pedig, hogy ez szemen szedett hazugság megmondhatja Dr. Horváth József, Kállay Leopold, Megvery Géza, Kállay András és többen mások is, akik tétlenül jelen voltak ha emlékezetük őket cserben nem hagyta. Hiszen Rátótra is mindent ráfogtak, tehát Párizsra is, Pátrohára is lehet vicceket faragni. A társaságnak egyik tagja a többek kőzött eként ostobáskodott. Pátrohára várnak mára, valahára vacsorára kására. Kár a Sára! Mire már a! ? Még otrombábbat is beszélt. Azt mondotta, hogy van Pátrohán egy Hazafi Verái János szabású öreg népköltő — magán tudós, aki felnőtt fiával a mezőre kimenvén kaszálni, azt mondja a fiának. Verseljünk fiam! Nem tudok én ahoz. Dehogy nem! Mondj erre egy rikmust! „Az árokban mosnak." Nem tudok én ides apám! Pedig könnyű az. „A te szádba mosnak." Ejhaj! Most én adok fel kendnek egyet, arra mondjon kend rikmust, ha tud. „A szobába fonnak." Na ez nehéz, erre már nem tudok. Dehogy nem, könnyű az! Halljuk! „Sározom a kend pofájára", mert akkor állítólag, de csak talán, az út sáros lehetett. Marha! Ennek se füle se farka, Nem is rikmus. Nem megv rá ! Én vagyok a szittya kumiszba Beleköpködő Fenelélek. Kéjcsömörös nyugati Véreb. Én a Nagy Ebek cimborája. Én vagyok a Folt, a mely tisztit; A Nagy Seprű és a Nagy Kefe. Én vagyok a Feketefene. Én a foltosok cimborája. Én vagyok az Uj tüzek fattya ; Kéjdáridókon Bacchusisten. A Nagy Izé a Nagy Minden. Én az Uj tüzek cimborája. Sajnos azonban e gyönyörű „eszmeröfföt" a költő hitvány kora megérteni nem tudta. Hogy e miatt a költő szivét nagyon nyomta a bu nyilvánvalóan kitűnik „Nyomja a szivemet a bu" cimü elragadóan szomorú költeményéből, a melyből az elmúlás sötét gondolatgyémántjai csillognak szemünkbe. Nyomja a szivemet a bu . . . (Ad captam Ady: Miért szép a halál.) Máma még csuhajjázunk . . . Ma még vígan kacagunk . . . Holnap búglecscsereken Sorsmankóval haladunk. . . . S valaki követ hahotázva . . . Valamék víg cimbora. Vagy talán nem cimbora. Valaki azt kiáltja : Igyon kinek van ,bora. „S kiáll a középre valaki." Kormosán kormosulnak Gyehennás nagy fellegek. Átokszült-e benünket Se baj! Majd rá kenjük ! Szegény Pátrohára minden badarságot ráfognak épen ugy mint Rátótra, vagy mint Madára, hogy „Minden van mint Madan, a hol a koldus is éhen hal." Már pedig azt mindenki tudja, hogy Madán Péchy Béla öcsémnél, épen ugy mint őseinél a teritett asztalról szegénynek is bőven jut. Ezért tiszteltek meg ősi curiáját „Grand Hotel Mada" czimzéssel. Potrohomban voltak azon alaptalan dolgok, a melyeknek hitelt soha sem adtam; de el kellett mondanom, mert külömben kifnrták volna oldalamat; Azt tartják, hogy a gyermek és a bolond igazat szoktak mondani. E soroknak legszerényebb irója a régészetnek lévén bolondja, igazat mondok akkor, ha leszögezem azt, — mert manapság ez a frázis járja, mig bele nem unnak hogy — a többek között éppen Pátroha községnek általam igen tisztelt főjegyzője Kiss Lajos öcsém gazdagította muzeumunkat néhány év előtt egy nevezetes gazdag bronzlelettel. Ha a mágyar bakának érteni kell azt, hogy „Recht um! Links urn ! A rongyos cibil is megértheti azt, hogy „Nichts fúr Uogut"; mert hiszen azt minden józan eszű ember tudja, hogy magyar választó polgárokat megvásárolni képtelenség. 1864 óta ezen soroknak legeslegszerényebb irója mindég választó polgár volt, de becsületszavamra állítom, hogy szavazatomért soha egy krajczárt vagy egy kupica pálinkát sem fogadtam el, és meg vagyok arról győződve, hogy minden becsületes magyar ember eként cselekszik. A ki pedig valakit gyanúsít, maga is gyanúba esik. Ezért tehát ezt én sem teszem. Magam sem tudom, hogy miként került Pátroha kalamárisomba. Alighanem eszmetársulásnak okából. Mert hát Pátroha C3ak egy ugrás kisvárdától, a kisvárdai vártól is, a honnan egy legalább is tíz kiló sulyu alabástrom dohánytartó került napfényre, melyet tegnap előtt Evva István szolgabíró öcsém Mándokon adott át nekem muzeumunknak részére. Alapos gyanúm van arra, hogy nem hazudok, ha azt állítom, hogy nagyatyámnak a nagyatyja töltögette ebből pipáját és fumigálta a világot, addig a mig őtet is ki nem füstölte onnan 1685-ben Schultz osztrák generális. Nem okmányszerü dolog, hanem édes atyámtól reám származott családi hagyomány az, a mit elmondok. Abban az időben a kisvárdai vár és az ahoz tartozó uradalom négy testvéré volt. A kik kisvárdai, németszögyéni Jósák voltak, de csak a kisvárdai előnevet használták. Veri a Vádfergeteg . . . ... És mi szaladnánk ha lehetne. És mi sárgulunk sárgán És mi aluszunk alva. Költözve elköltözik Bus lelkünk vándordarva. . . . S károg a holló a jegenyén . . . Egy vad hallalit tülköl A Nagy Bánat — Góliáth. (Adolf! Él ne felejtse Tripla rummal a teát.) . . . Valaki követ hahotázva . . . íme uraim igy sírnak a lánglelkek. De ö nem akart sírni. Elhatározta, hogy Páris vérlázas kéj dáridóin a szent paráznaságok mámorkelyhe mellett fogja elfeledni a honi keserveket. Ezen elhatározását illustrálja következő költeménye. Hazám! megyek Párisba. Szittya kótát bömbölő Cirkuszhazám, vonulok. A fene meg marad itt, Nem vagyok én oly tulok. . . . Vonulok és tódulok . . . Itt hagyom a maflákat. Csókinséget, kéjhiányt Nyugati szent kéjmocsár Fertőjébe beleránt. Engem nyakig beleránt. Ajkam szomjas csődörét Csókváluhoz kötöm én. Vérlázmámortorokon Én leszek a nagy legény. Agyarkodó vad legény.