Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-04-03 / 14. szám

2 12-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. március 20. uralmának évei meg vannak számlálva. Hogy Fiunország, a kies Snomi, felszabadul-e még valaha az orosz járom alól, az kérdés tárgya lehet, de bogy Oroszország meg a cárok atyai szive még sok nemzeti gyászra lehetnek elkészülve és sok millió orosz ember fog idegen államok alattvalójává lenni, az kétségtelen. És Oroszországot nem fogja sajnálni senki, se a kulturának, se a humanizmusnak nevében; de Finnországért kár, őrökre kár. hogy a végzet diadalt adott fölötte a durva erőszaknak, sötét barbarizmusnak. Bronzlelet Rohodon. A mi szeretve tisztelt osztrák szomszédaink, eszem a szájukat, olyan szorosan ölelgetnek minket érdemetlen keleti barbárokat majom szeretettel, polypkarjaikkal magukhoz, hogy már szuszogni is alig birunk. Nem csoda; mert hat jobb tüdőnknek csúcsa nagyon beteg, a baltüdő egy részének energiája is tetemesen csökkent, de a tüdőnek nagy része még olyan ép és egészséges, hogy előbb-utóbb nagy lélegzetet véve a megmerevedett, tehát törékeny ölelő karok épen ugy szétfognak pattanni, a mint azt néhány év előtt Nyíregyházán a Barnum cirkuszban több ezeren láttuk, hogy egy nem Kisléta vagy Nagyléta, de egy atléta szorosan mellére kapcsolt erős vasláncot, tüdejét felfújva ketté szakított. A magyar tüdő is kigyógyulhat még annyira, hogy ezt a kunsztot megteszi. Három év előtt tett külföldi utamban ugy veltem észre, hogy Osz! rákián ik szerelmi ger jedeime a nagynémetekben is felpiszkálta a nagy szerelmet, mert szerelnék 0 ztrákiat és ezzel együtt Magyarországot is szerelmes karjaikba szorítani. Leipzigból kirándultam azon néhány kilométernyi távolságra eső helyre, ahol egy léc kerítéssel kerített területin szerény feliratos emlékkő örökíti meg azon pontot, ahonnan a nagy Napoelon intézte a reá nézve végzetes ütközetet. Akkor kezdettek innen mintegy 300 lépesnyíre alapozni azon colossalis „Vőikerschlacht" emlékművet, amely azóta már elkészült és a mely hivatva van főképen a német porosz dicsőséget a világ végéig világszerte kürtölni. Ide közel egy kis ház emeletének 3—4 szobájában egy rajongó soviniszta nyugalmazott katonatisztnek lelkesültsége, fáradhatatlan szorgalma lehetőleg összegyűjtött minden emléktárgyat, amely a leipzigi ütközőttel vonatkozásban van. Egy márka belépti büntetésnek lerovásával én is bebámultam a Völkerschlacht muzeumba. Sehol annyi különböző fegyvernemhez tartozó magyar egyenruhát egy halmazon nem láttam. Az a „Völkerschaft" három uralkodónak harca volt egy világot hódítani akaró negyedik uralkodó ellen. Azt, hogy miért kellett ottan ezer és ezer magyar fiúnak magyar érdekben fűbe harapni, egyetlen egy magyar ember sem tudja, legfeljebb olyan, aki magyarul is tud beszélni, de ére/ni kevésbbé Azt, hogy a három uralkodónak összefogását szentháromságnak, vagy sz<>nt szövetségnek hivták-e ? elfelejtettem, de akkor valami szövetségben mégis voltak, bár később hol csóválgottak, hol vicsorítottak, aztán harapták is egymást ; de a vége mindég csókolózás lett. Minden aktusuknak levét a népek itták meg. I en megbotránkoztam azon, hogy a hármas szövetségnek két feje, a muszka cár es a porosz királynak remek domborművű képe ott díszelgett. Ferencz császárt pedig sehol sem találtatni. Hű niógyar szívemnek fájdalmas érzetében kérdőre vontam a maicona nimet sovinisztát, aki kérdőre voná ómnak érlhetetlensége nen megbotránkozva, azt válaszolta, hogy ő ebben semmi mellőzést nem lát, mert Ferencz császár is német fejedelem voll, tehát csak mellekes alak lehetne. Erre aztán goromba kezdettem lenni, ő pedig még gorombább. Ugy látom, hogy maga magyar, mert a magyar emlékek érdeklik. Tisztelettel legyen mondva, követem alásan, hát biz én magyar volnék. Ne nevettesse ki magát! Magyarország nincs. Az csak Ausztriának egyik tartománya. Megmagyarázta. Be is láttam, hogy igaza van, mert azzal toldotta meg, hogy hiszen Ausztrianak adunk katonat, adot. M'ggyőződésemnek ellenére igyekeztem ezen részben téves nézetétől eltántorítani, de ez nem sikerült; sőt dühbe borulva azt vágta szemem közzé, hogy egy bekövetkezhető haláleset után Németország Ausztriát az ettől elválaszthatatlan Magyarországgal együtt befogja kebtlezni. Erre csak azt mondottam, hogy ,KrotonolajHosszú orral kotródtam cl. Pár hét múlva Londonban rgy omnibusznak tetején — meri onnan jobban lehet széjjel nézni, — egy hat tagból álló tuldfrűlt hangú latban levő észak-németországi társaság egyik tagjának kérdésére válaszoltam, hogy magyar vagyok. Magyar!? Hiszen az a paprika, betyáren land Ausztria. Ha az öreg mig fo„' halni — nem tudom kit értett — hozzánk fognak kerülni és magát is porosszá fogjuk gyúrni. Szerettem vo'na a frátert pofon nyalni; de kettő helyett tiz nkettőt kaphattam volna, az ilym gseftre pedig csak uzsorás-bank vállalkozhatik. Lenyeltem a megalázást, amelybe Luager és a vele együtt érzők sülyesxtettek bennünket a külföld előtt, mert hát a sajtót a pénz irányítja, a sajtó pedig a közvéleményt. Nem is fogok ezentúl másfele hánytatót rendelni, mint olyan újságot, a m-lyik egyik napról a másikra hernyóból pillangóvá változik. Ó bankó jöjjön el a te országod! mert soknak kö/.elébb van a hasa, mint a haza. Na d-i most már menjünk haza a régészethez, a rohodi bronzlelethez. Nagy szerencséje a németnek, hogy az Y betűt nem ösmeri, a magyarnak pedig élet szüks-g. Sokan még pénzt is adnak érte. a mire a választásoknál szükség van. Némelyik ha meg nem veheti, lopja és lesz ötven krajcaros Kállay, Teleky, L^kmy stb. Ezek megmutatják, hogy nemcsak ma, hanem ezer év előtt is sikerrel hódították meg mai hazánkat, mig innei bennünket ki nem vernek, a min némely jóhiszemű politikusaink a sikernek ábrándjával öntudatlanul fáradoznak. Igaza van a német sógornak és az általuk informált minden régészet iránt érdeklődőnek, hogy Hallstadtban, az otlant óriási sirmezőben özönnel falált bronzfazekak, egy pár bronzbogrács és bronzveder Etrurián és Illyrián át jutott délkeletről hozzájuk. De azon nézetet, hogy ez a cultura az ő révükön jutott volna hozzánk a böszörményi, sényői, máriapócsi, kántorjánosii, rohodi, sámsoni edények, — a melyek a hallstadtiaknál ékesebbek, — dönthetlenál megcáfolják, mert a böszörményi, kántorjánosii és most legújabban a rohodi bronzbográcsban olyan bronztárgyak lettek elrejtve — vastárgyaknak nyoma nélkül, a milyenek Hallstadtban nem találtattak. Józan ésszel nem lehet azt feltételezni, hogy a Kr. előtti III ik, IV-ik évezredben a nyíri ember az edényekben nemcsak majmolta, de túl is haladta a hallstadti szomszédainkat a nélkül, hogy a vasnak ösm retet magával ne hozfa volna. Megs?í* lelendő az is, hogy a mintegy csak 6000 • kilométerről került páratlanu gazdag bronz depőt-lelet'

jink teljesen azonosak a bökat keresett, — és néztem, n int hömpölyögnek a hullámok szelíden felém . . . Mikor beteltünk a bájos képpel, ismét felhúzattuk magunkat és elindultunk a Vittoria kertjén keresztül, megtekinti ni a várost .... Sóhajtozva borultunk egymás vállára ebben a Hesperidák kertjében. Egész Italiában való időzésünk alatt, itt láttuk a legszebb, leggondosabban ápolt narancsfákat. ... Az aranygyümölcs mind a fákon hagyva, s a fák olyan szabályosak és gömbölyűek, mint Botticelli hírneves „Primavera" képén Firenzé-' ben. A narancsfák alatt virágzó kamélia bokrok — s nem tudom, véletlen-é vagy tudatos műizlés rendezte ugy ezt a nem nagy, de tündérszép kertet, hogy a zöld pázsiton, a buja zöld, vakítóan aianysárga gyümölcscsel borított fák alatt, a tüzes piros és égő rózsaszínű kaméliák kőzött, — csupa merő, halvány, diskrét pastellszinü Primula ágy volt. A kert ajtón tul van a Piazza s teiül el Sorrento egyetlen nagy, széles utcája. . . . . A Piazzán Torquato Tasso szobra áll: szülőháza a sziklával együtt, melyen épült, — a tengerbe zuhant .... A háttérben borongó felhők alatt mordon hegyek fenyegető silhontte jei — s c;odálatos, — mintha valami más vidékre jutott volna az ember, — nem látni, nem hallani a tengert, — pedig pár lépés választ el tőle csupán . . . Mintha valami világváros egyik főutcáján jártunk volna, — tömérdek idegen tolongott itt . . . Mi is tolongtunk a többiekkel, — megbámultuk a kirakatokban a gyönyöiü s híres sorrentói intarsiákat (berakott famunkák) — aztán dél lett, hazasétáltunk. A lunch után, — bár nem derült ki teljesen, — de nagyon enyhe és kellemes volt az idő, — leszáüottunk a tengerpartra, s a hotel egyik bárkásával csolnakázni indultunk Szürkéskék volt a tenger, gyöngyszinü az ég, s a nap olykor szelíden sugárzott át a világos felhőkön ... A hegyoldal rikitó zöldjére és színes házciira is mintha valami könnyű párafátyol borult volna . . . Bárkánk lassan úszott előre — mintha nem az evezők rythmikus mozgása vitte, de láthatatlan hableányok tolták volna bársonykezeikkel . . . Enyhe volt a levegő, . . . . szelíd a tenger . . . s lelkünkben is elaludt minden gond, minden aggodalom, minden bánat: még a vágy is ... a mint ott ringatóztunk szótlanul, gondtalanul, mint a csillagok este a hullámokon, — olt Sorrento magas sziklafalon trónoló niárványpalotái előtt ... a felhőbe burkolt Vesuvio, és az álomszerű Napoli között a lágyan ringó, ringató tenger ölén . . . Amott a sziklafalon éppen a csúcs • nál — Marion Crawoford villája van, mondá a bárkás, — és a kikötőben horgonyozik a cutterje: éppen tegnap érkezett meg Ameriká ból tizenkét főnyi legénységével . . . ő maga a kapitány ... A családja már elébb ideérkezett. Megbámultuk a villát is, — a cuttert is — és még mondtuk, hogy irigylésre méltó ember, — pár hónap múlva megilletődve olvastam a nagy regényíró halálát a lapokban. . . . Talán estig ott ültünk volna a bárkában, — de ismét megeredt az eső . . . Ilonka ki is jelentette, hogy ő bizony megy a szobájába s ki nem mozdul onnan, mig csak meg nem szólal a gong . . . Mire kiszállottunk a liftből, ismét csak permetezett az eső s én elválva társaimtól, végig sétáltam a Hesperidák kertjén és kiérve a Piazzára, törni kezdtem a fejemet, hol és merre lehetnek azok a szép sétautak, amelyekről Murczi irt . . . Itt is, — amott is, gyönyörű narancskertek látszottak; ragyogó zöld hegyoldal, — gesztenyeerdők, — de bármerre is indultam, mint tiltó pallossal az arkangyal, — feliratos tábla jelent meg: Privata ... És a kit csak megkérdeztem, — mind tagadólag rázta a fejét s a táblákra mutatott . . . „Lasciata ogni spe-ranza!" — gondoltam stílszerűen, és búsan bandukoltam a piazzáról előre egyenesen — csak ugy találomra .... Mi ez ? Hiszen alig vagyok pár lépésnyire a piazzától, a főutcától, amely világvárosi j Heggel birt — és mintha mérhetetlen távolba jutottam volna minden kultúrától, oly vad, oly kopár, oly ijesztő ez a vidék . . . Ácsorgó, borzas gyerm kek, kiaszott képű nők álldogáltak bámészan — munkátlan tompaságban; piszok és bűz, névnélküli rongyok lüs'ös, repedező, düledező falak; amott egy szikiaoduból sűiű füst tódul ki: ott ütötte tel tanyaját néhány szegény nyomorult . . . S a mi a legsajátságosabb, a mi még ijesztőbbé, még vadabbá tette e zord képet: ott — a főutcától pár lépésnyire — egy harminc méteres, borzalmas szakadék tátongott, melybe az antik kőboltozat alatt vadvíí zuhogott alá . . . És háttérnek komor hegyóriások Sorrento körül van véve ilyen szakadékokkal, melyeket a babonás néphit törpékkel (monacelli) népesít be. . . . Sajátságos hangulat fogott el és szorongatta leikemet. . . . Messziről Sorrento: mint a derű, a vidámság és báj hazája int zöld hegyoldalaival, szines házaival, mosolygó narancskerteivel az uta felé; amott a tengerparton, — oly közel ide, — márványpaloták büszke koszorúja tükröződik vissza a hullámokban ; raffinált fényűzés mindenfelé; a kertekben illat és báj; a piazzán előkelő és gazdag idegenek tolongnak — és itt éhező emberek sziklaodukba rejlik szennyes rongyaikat A hotelekben és villákban művelt és megvető bnttek — emitt vadvizek és sziklahasadékokban bujdokló moracellik Hiszen tudom jól, — mindenütt van a fénynek