Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-08-22 / 34. szám

Nyíregyháza, 1909. XXX. évfolyam, 34. szám. vasárnap, augusztus 22. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁHOSHÁ2-TÉR 6. SZAM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Egy kis femmismus. A modern kor és a nehéz megélhetési viszonyok, valamint a férfiaknak a házasságtól való feltűnő' idegenkedése ma már a nőt is arra kényszeríti, hogy kivegye részét az élet küzdelmeiből és hogy függetlenségre törekedjék. A statisztika megtámadhatatlan számadatai szerint a kenyérért való küzdelemben először olyan pályákra tülekedtek a nők, a melyek női lelkületüknek, vérmérsékletüknek a legmegfelelőbbeknek mutatkoztak, mint a tanítónői, óvónői pálya, csak mikor már ezen pályákon rémes arányokat vett a tulproduktió, akkor terelődött figyelmük más közpályákra is, . . , de ezeken már határozottan a férfi nem rovására, s igy azokat, akik a nőknek a közpályán nagy arányokban való alkalmazása ellen koronkint felszólalnak, nagyon mély nemzetgazdasági okok vezérlik és bárhogy érveljenek is a feministák és a moralisták, nézeteiket sok mentő körülmény védi. Egy néhány évvel ezelőtt Bécsben előkelő hölgyek értekeztek a nőkérdés ügyében és ott mondotta egy mágnás asszony: A nőkérdést nem ugy oldjuk meg, hogy két lányt csekély fizetésű napdijas álláshoz juttatunk, hanem, hogy arra a két állásra egy férfit nevezünk ki tisztességes fizetéssel és akkor az egyik lányon örök időkre segítettünk, mert az a tisztességes fizetéssel biró férfi megnősül." És e szavakban nagy igazság rejlik ! Tessék csak körülnézni a magánhivatalokban ! Ahol eddig egy hivatalnok dolgozott — mondjuk - havi hatszáz korona fizetésért, ott ma annak helyén három kisasszony foglalatoskodik százötven korona összefizetésért . . . Manapság tehát, tnidőn az értelmiséggel foglalkozók úgyis nyomorognak, államnak, városnak és nagyobb vállalatnak ama intentióját nem lehet támadni, hogy azon igyekeznek, hogy minél több családnak kenyeret adjanak. Mert ugy-e, azt a feministák is elismerik, hogy a tanítónők túlnyomó részben kinevezett, tehát szintén állásban levő tanítókhoz vagy biztos existenciáju hivatalnokhoz mennek feleségül. De ha annak a tanítónak, vagy hivatalnoknak olyan fizetést adunk, amelyre családot alapíthat, akkor igazán nincs értelme, hogy az ilyennek felesége elvonja egy másik családnak a fizetését, avagy annak a szegény leánynak álljon útjában, aki nagyon is rá van utalva a tisztességes keresetre, mert szegény aggszüleinek, esetleg több kiskorú testvéreinek egyedüli támasza. Élni és élni hagyni — mondja egy elmés német közmondás. Minden nőnek a célja és élethivatása, hogy férjhez menjen és ha ezt elérte, akkor, már történt róla gondoskodás, s igy méltó és igazságos. hogy az ilyen nő vonuljon vissza a közpályától csendes háztűzhelyéhez és engedje át helyét annak, aki arra még rá van utalva. Ezen közóhajjal természetesen együtt jár az is, hogy a lányokat a gyakorlati életnek neveljük és hogy aki négy polgári osztályt végzett az ne tartsa szégyennek és műveltségén alulinak a főzést és takarítást. Ebben a tekintetben Svájcz igazán igazi ideális ország, Sehol sem olyan tiszta és erkölcsös a családi élet, de még az utca sem, mint Svájcban. Ennek magyarázatát mi a nevelésben találjuk, különösen a nőnevelésben; mert a modern nőt mi nemcsak abban látjuk, aki fel van világosítva, ért a test ápoláshoz és tud tárcát irni, cimbalmozni, zongorázni, biciklizni, hanem és talán több joggal abban is, aki a modern élet nehéz követelményeihez tud alkalmazkodni, erre készül és főleg az a modern nő, aki olyan gazdag házinői tulajdonságokkal rendelkezik, hogy hivatal és hozomány nélkül is jegygyűrűhöz jut. Marx és a szocíaüsmus. Irta: Dr. Nagy Lajos. Aligha van ma bölcsész, akit annyian olvasnának, mint a hírneves szociáiistát, Ma

rx Károlyt. Iratai nyomában egy óriási nagy terjedelmű irodalom keletkezett, amelynek gyarapításához a müveit világ minden népe hozzájárult. beleértve a japán, hindu, sőt a kínai tudósokat és hírlapírókat is. A „vén forradalmárt" egyaránt éri helyeslés és ellenséges indulat, magasztalás és gyüHaza megy az asszony. — Bántolt valaki Pistikám ? — kérdezte a nagy, tagbaszakadt, széles mellű ember. Arcán, mely fekete volt és poros, mély haragos ráncok képződtek. A kezeit is fölemelte, mintegy verekedésre készen. A mocskos, tíz esztendős kölyök mintha csak várt volna rá, hogy az ember kérdezze. Hát persze, hogy bántották. Torkaszakadtából bőgni kezdett s a zapormódra hulló könnyeket egészen széjjelmázolta arcán piszkos ujjaival. — Pistikám, mond hát ki bántott? — kérdezte másodszor is az ember és megsimogatta a kis kamasz arcát, — ha az anyád — megölöm ! Meg én. Ez már tetszett az undorító külsejű fiúnak és röhögni kezdett. Egy lélegzetvétel alatt elmondta, hogy az anyja kikergette az udvarból es még a kapanyelet is ulánna hajította. A kis Borcsat ptdig fölvette az ölébe és csókolgatta. Az apjának meg azt üzente, hogy ő biz már varrná is azt a halotti inget . . . s mielőtt a korcsmába megy, hogy agyonüssék, kéri üzenje meg neki, akkor tan hazajön a temetésére . . . Az ember arca ezalatt végig vedlette a színek minden változatát s miié a fiu végére ért hazugsagaínak, uiar inkább fölboszítetf vadállathoz, mint emberhez volt hasonló. Indulatos leplekkel ment végig az udvaron s egyenesen az istállónak tartott. Egy hatalmas vasvillát hozott ki onnat s bár szemeit ádáz vérerek íütottág be. meglehetősen szelíd hangon szolott Q fióliA'; • — Pistikám, tudnád te ezt a villát felemelni? De nem igy, egyenesen. Na foyd hát meg ! Igy ni! Na most figyelmezzél ide. Holnap reggel kimész a nagyanyád földjére, de hajnalba még. Anyád már ott lesz, — ő korán kél — de más senki. Kerüld meg a két nagy diófát, a Szerüsék kukoricása mellett fog aratni az anyád. A diófák mellett fzépen elbújsz. De csendes légy, mert Borcsa fölébred. Mikor az anyád elaltatta, hozzá fog az aratáshoz s elkezd danolni. Ilyenkor ő se lát se ball. Te szépen előbújsz és a velláf fölemeled, igy ni. — Oztán a hátába mártod. Kihúzod a velláf, lecsapod a földre, oszt, usgyé haza. Nem lesz semmi baj, csak az anyád tanul meg tőle egy kis emberseget. Erre a kis tanításra már kiderült a kölyök arca. Elvette apjától a villát és próbálta lerditgetni erie-arra. Karját büszkén kifeszítette, fejét hátravetette, s nem volt nála boldogabb senki e világon. Pedig alig birta a nehéz, gyilkoló szerszámot; nem is az ő kezébe készült az. — Oszt korán reggel kőesőn fel apám, oszt megölöm én a Borcsát is, meg-megölöm en az öreganyámat is. — Azokat ne öld meg Pistikám — mondta a vad rmb^r c-öndesen elmosolyodva. C?ak az anyádat csak azt .... s gyilkos haragot villogoi a szeme. — Hát muta=d csak hogy fogod? .— Hát igy ni — mutatta a fiu s pillanatnyi erófeszítessel magasra emelte a vasvillát a levegőbe. Da nem nagyon birta. Gyenge kis Kfinvfikp inpcr.siiklott s a nehéz szerszám hirtelen nagyot rángott. Az ember pedig fölszisszent s a fejéhez kapott, hol csúnya lékekből bugyogott a ver. És csorgott belőlük sűrűn, feketén, hogy borzalma- volt nézni. A vadember megijedt. Látott ő már egyszer valahol — igen a tiszteletes urnái — embert igy véresen. A szénás boglya tetejéről bukott le. De azt azután ápolta is a tisztelendő ur, mintha a felesége lett volna. De mi lesz ővele ? Ki fogja őt ápolni ? Talán az asszony ? Hisz' az gyűlöli és inkább meghal, mintsem idejöjjön hozzá . . . Oda ment a vályúhoz és a marhák ivóvizében — jó piszkos volt a viz és poshadt, a vályú oldalai pndig zöldek — mosogatni kezdte bezúzott fejét. Az persze rettenetesen sajgott, és a paraszt, nagy kinjaban ugy bömbölt mint a kivert bika . . . Egyszerre eszébe jutott az ő drágalatos fia, hisz' ezzel meg számolnia kell, de már nem találta sehol. Gondolt egyet, felmászik az istálló padlására, ott aztán alszik addig, mig meg nem gyógyul. De az a fiu, az ne jöjjön haza többet! A kerítést már körülállták a szomszédok. Gyönyörködtek a nem mindennapi latványban. Az nem bántotta őket, hogy az ember fejéből patakzik a vér. Sőt mintha epp vártak volna erre . . . H°jh. de sok ember ment már haza ilytn fejjel; azokét Kaszás ütötte be, ideje már hogy az övét is beverjék . . . Azok se haltak bele, ő se fog. Ebcsont! Az volt aztán a pokoli látvány, mikor az ember fölment a padlásra, a lajtorjának éppen a legfelsőbb fokán volt, meg egy lépés, lent lehetett volna s megkezdhette vón az örök