Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-09-19 / 38. szám

4 38-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. szeptember 19 Tehát az erdőbényeí kőbánya alaktalan kövei közül kilépett és közénk jött egy beszélő kő, Kossuth Lajos alakjában. És elmondja ne­künk, hogy emberi agyunk, emberi szívünk, szintén egy-egy bánya, hol a gondolatok, az érzelmek kincsei vannak elrejtve. Sőt maga az emberi társadalom is egy bánya. Az egyén, mint egy-egy épületdarab kerül elő s nyer alkalmazást; egyik mint fentartó fundamentom, másik mint látványos ékesség. Sokszor közön­séges, vagy rejtve-mellőzőtt helyről kerül elő a legértékesebb anyag. — íme kitűnő példa erre Kossuth Lajos, az egyszerű nemzeti kúriából, a dicsőség legmagasabb horizontjára emelkedő tündöklő csillag. Az élet hullámai sodorják a milliókat s ki tudna előre megmondani, honnan kerülnek elő az értelem és érzés csodaszép alak­jai, termékei! Ami nagyot, szépet, áldásost ter­mel eszünk, szívünk, kezünk, a tiszta, szent akarat: sokszor a legalacsonyabb sorsból, mint elhagyatott bányából, kerül elő ! íme e kődarab, Kossuth Lajos alakjában, egy beszélő lélekké magasztosult. Mintha egy próféta jelent volna meg közöttünk, aki minket és gyermekeinket, nagy dolgokra nevel. Aki figyelemmel néz rá, aki nem megy el mellette közönyösen, mintha lelkében egy rezdülést, szívé­ben hangot hallana. És az lesz a mi községünkre igazi nyereség, ha minél többen hallanak és értenek. Csak beszé'j hát hozzánk, te beszélő kő! Tartóztass minden embert, aki melletted elhalad, hacsak egy tünde percre is, hogy nézzen be szíve, lelke mélyére, s keressen ott bányakin­cset, mert a gazdag i len minden lélekbe talen­tumokat helyezett el. Es ki tudná megmondani, hogy a melletted elhaladó egyszerű emberek lelkében, szírében is, minő értékes dolgok van­nak. Művelés alá kell venni minden bányát, minden lelket; kincsek özönével van megrakva a mélység és magasság, — isten világában minden értékes, csak a maga helyére kell állí­tani, kialakítani. Beszélj nekünk te beszélő kő ! hogy mennyi iskola, mennyi művelés kell még minekünk! hogy itt mikőztünk isten szép világa, sötét mélységekben rejtve vesztegel! támassz a mi szívünkben egy soha nem szűnő nyugtalanságot lelkünk bányakincseinek kiművelése után, hogy ne legyünk kóldusok kincsein* között, keressünk igaz eszközöket előhaladásunkra! Lám, Kossuth Lajos, mikor hazaszereteteért még itjan börtönbe hurcolták, nem sóhajtozott, nem átkozódott, hanem börtöne sötétségét tanulással oszlatá s testi rabságában szabad lelkének szárnyait nö­velé 1 És mikor vérbefojtott szabadságharcunk kimondhatlan sötét éjszakájának némaságát csak szent rabjainkna!: bilincscsörgése s a bitó és golyó áldozatainak az örőkigazsághoz apelláló végső sóhajai zavarták . . . mikor a négy tolyó habjain és a hármas bérc szikláin is végignyi­lalott egy szent fájdalom: Kossuth Lajos, bőr­tönben tanult nyelvismeretei segélyével, állott a szabad népek Ítélőszéke elé, szózatos ajkáról szerte viharzott a költő felrázó kétségbeesése: „Népek hazája, nagy világ, Hozzád bátran kiált, Egy ezredévi szenvedés Kér éltet, vagy halált! S az nem lehet hogy annyi szív, Hijába onta vért S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért!" Beszélj te beszélő kő, hogy nyissuk meg lelkűnk látó szemét s lássuk meg a sok hiányt, mi még nekünk hiányzik: hogy igaz magyarok •gyünk, Kossuth apánknak hű gyermeki. 1 Beszélj gyermekeinknek, kik iskolába járnak és akik nem járnak. Mond el nekik, hogy csak igavonó állat az ember testi erejével, ha szíve­lelke kincses bányája műveletlen hever; állatnál is veszedelmesebb, ha zabolátlan vágyai, indu­latai ragadják s egymás ellen egymásra zúdít­ják; a gyáva nyúlnál is gyávább, ha csak pa­naszkodni, zúgolódni tud és fojtott sóhajtásokkal ront az égnek-földnek. Holott alkotó, áldást fakasztó erők szunnyadnak minden vércseppjé­ben, csak ki kell bányászni azokat a műveltség eszközeivel. Bizony vannak beszélő kövek. Tudós búvá­rok ezerévek műveltségét hozzák napfényre el­pusztult városok romjával. Beszélik e romok is, hogy ami nagyot, szépet alkottak a régi idők nepeí, egyedül tudásuk u'jáii alkották s a tu­datlan nép alkotásra képtelen. Beszéld ezt nekünk te beszélő kő s ha csendes beszédedre nem hallgatna a mi népünk, a mi lelkünk, — zugó viharként harsogd nap­pal, éjjel, hogy ne fetrengjünk a föld porában nyomorult féregként, hanem Kossuth apánk lel­kének ihletésével, megértsük az ő tanításait e kő beszédében is. Hogy aztán ésszel, kézzel, mindenekfelett nemesen érező szívvel munkálva, boldoguljon a magyar s boldoguljunk mi és utódaink e helyen. Dobbanjon meg a szíved, te beszélő kő, — mond el nekünk, hogy Kossuth Lajosnak nagy volt a tudása, nagyobb voit varázslatos beszédje, legnagyobb volt szerető szíve, belefert egesz hazájának népe, nepe szenvedése, vágya, törek­vése, reménye Hadd tanuljuk mi is szeratni e hazát, e földet, melyből még a kövek is be­szédre kelnek; s hogy e föld szeretetreméltó legyen, kiművelni ezt is, hogy teremjen, hogy kedves legyen, hogy megfogjon s ne engedjen elmenni a szomszédba se, nem hogy tul messze tengeren. Taníts szerelni egymást, nem fecsegő és kapzsi szeretettel, de legyen ki-ki nekifeszült karral, önfeláldozó hevülő szívvel, ott ahol munkaköre van, tölLse be azt, legyen ott leg­nagyobb. Mert minden ember ott nagy, ott legnagyobb, hol kötelességét betölti híven! Ezekre tanítson minket Kossuth apánk lelke e kő által. Mert ha ezekre nem tanit ós ha mi e tanításokra nem hallgatunk, akkor mirevaló utcánkon e kőszobor? Ha e haza minden váro­sát, minden községet, minden útjait megraknák is Kossuth szobrokkal, tehetnek-é egy mozdu­latot, egy lépést • néma bálványok ezrei ? Moz­gásba hozhatnak-e egy porszemet? termelhet­nek-® egy kalászt? gyógyíthatnak-e egy sóhajt? felgyujthatnak-e egy halvány sugárt? . . . Bizony a bálványok nem istenek! De a mi gondolkodó lelkünk, a mi érező szivünk csodaerőt nyerhet e kőtől, ha a Kossuth lelkével egyesül. Ez kell nekünk, ez a lélek-egyesülés! Mint tavaszi nap csókja megérinti a fagyos rögöt s életre pezsdül a fagyott tetem, — igy érintse meg lelkünket a Kossuth Lajos lelke s akkor e kőszemekből élet sugára villan, e lezárt kőajkak megnyílnak s mézédes beszéd szent fuvalma járja át a mi szívünket, e néma kődarab élő szobor lesz kőztünk s éltető. S ha nem hallgatnánk a te tanításodra ? . . . Akkor vigyenek el innen a mi utcánkról, ne légy itt üres cifraság, ne piruljon a te kő­orcad mi érettünk, mi helyettünk! Ne lássanak a te kőszemeid naponként egy tehetetlen, tu­datlan, élni képtelen, alkotni gyáva népet, mely csak panaszkodni es követelni tud. ... Ne égesse a te kős. íredet a gyalázat, hogy mi mindent elhagyunk, tűzhelyet, családot, hazát, holott Kossuth apánknak e nagy föld is kicsi volt, e gazdag világ is szegény volt, mert haza nem jöhetett dolgozni, alkotni, e magyar föld porait szíve vérével is megtermékenyíteni. Ha nem hallgatunk némán is harsogó sza­vadia, vigyenek el innen, hogy ne lássuk a magunk szegyenét a te ábrázatodban. . . . De nem ! . . . Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor! . . . Nem hagy el minket a magyarok istene ! Mi nem fogunk megelégedni azzal, hogy meg­bámuljuk e kőalakot s tovább menjünk üres szívvel. — Mi szent ihletést fogunk venni ez emlékről. Mi nem tartjuk ezt néma bálványnak, nekünk ez beszélő kő marad, beszélni fog Kossuth Lajosról, az ő hazaszeretetéről, az ő munkás lelkéről, a naagyar népet uj életre ve­zető erejéről, az ő hűségéről, soha nem lankadó kitartásáról. . . . Csak tanits, csak ne fáradj el a türelem­ben ; gyűjtsd magad köré ifjainkat s beszélj nekik Kossuth Lajos ifjúságáról, midőn művelte szívét, eszét, hogy férfimunkára alkalmas legyen. Gyűjtsd magad köré a munkabíró férfiakat, nő­ket, beszélj nekik Kossuth Lajos munkásságáról, mikor itt e hazában éjjet is napallá téve, uj fundamentoinot rakott az ezeréves Magyaror­szágnak, egyik kezében vakolókanál, masikban kard. Aztán midőn az embertelen hatalom vérbe akarta fojtani e hazát, mikor ugylátszott, hogy csakugyan őrületbehajtó valóra vál a költő látása : „Jőni fog a nagyszerű halál." Hogyne! mikor a másik költő is mintegy e végső felsóhajtást sóhajtja el: „A sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad, . . . Magát az eltiport magyarnak Kisírni sam szabad!" ez, emlékeben is örökre gyászos időben, Kossuth Lajos országokról-országokra járt, fá­radt, küzdött, biztatott, ez élet delejáramát gyüjtögeté a dermedt tagokba s későbbi idők­ben is kamatozó erkölcsi tőkét szerzett, nagy nemzetek lelkiismeretében, elkínzott nemz ete számára. Beszéld ezt nekünk, te beszélő kő! Mond el még véneinknek is, hogy Kossuth Lajos utolsó lehelleteig munkában fáradt, hogy sem ingyen kenyeret, sem kegyelemkenyeret sohasem evett és nem fogadott el, még gyermekeitől sem adományt; testének minden izma, lelkének min­den ereje, folyvást alkotó munkában működött; a kényelmet nemcsak nem kereste, hanem egy igazi férfi jellemével összeférhet lennek tartotta. Ezeket beszélgesd nekünk s igy tanits min­ket szeretni a hazát, munkás szeretettel . . . S ilyen érzéssel és akarattal vegyék gondo­zásba ez emlékművet községünk elöljárói. Vigyék be a községházába Kossuth Lajos lelkét. . . . Nem, ez nem jó név: községháza. ... Ez azt jelenti, hogy oda mindenkinek joga van menni, vagy muszáj mennie. A németek jobb névvel nevezik: tanácsház. . . . Legyen ez a mi há­zunk is tanácsház, a hova mindenki mehet és nem is hiába megy — tanácsért, segítségért, utbaigaxitásért. Kossuth Lajos nagy szíve, nagy lelke legyen a tanácsadó, útbaigazító, segítő, hadd érezzék meg lelke hatása először a tanács­házban, azután minden házban, az utcán, a mezőn s mindenfele, amerre a mi községünk lakosai járnak, hogy a szomszéd községek is látván, tapasztalván e beszélő kő átalakító ha­tását, szeressék meg ők is, szerezzék meg ők is s mint Krisztus urunk mondá: hogy isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak, igy támadjanak igaz fi.ii Kossuth apánknak e kövek­ből is. Összetartó, egymást szerető, egymás ja­vat munkáló igaz magyarok. — Olyan kevesen vagyunk s olyan sok az ellenségü nk. Növelje erőnket Kossuth Lajos összetartó lelke! „És te Isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel ... jó népeddel ... hű népeddel . . . Légy vele I !" Bistey Béla községi jegyző lelkes beszéd kíséretében átvette ezután a szobrot Bui köz­ség nevében a község gondozásába, s megko­szorúzván a szobrot, első sorban Vertán Endre >rsz. képviselő a képviselőház koszorúját, Mi­kecz Dezső alispán a vármegye koszorúját, Bo­gár Lajos főjegyző Nyíregyháza város koszorú­ját, Horváth Mariska kisasszony a buji nők koszorúját letettek a szobor talapzatára. A leleplezés szép ünnepét a buji dalárda meke rekesztette be. Délben 1 órakor a községi ovoda udva­rán felállított sátorban kőzebéd volt, amelyen mintegy 200-an vettek részt. Az első felköszöntőt Vay Gábor gróf főis­pán mondotta Kossuth Lijos eszméinek diada­lára, utána Kállay Leopold Vay Gábor gróf főispánt eltette s felolvasta Kossuih Ferencznek hozzá intézett következő táviratát: „Régi betegségem ismét ágyat őrizni kény­szerit, igy nagy sajnálatomra nem jelenhetek meg személyesen Buj község ünnepén felejthe­tetlen édes atyám szobrának leleplezésén, de lélekben együtt ünnepelek veletek. Kérlek szí­veskedjél tolmácsolni az ünneplő közönségnek üdvözletemet es együtt érzésemet. Kossuth. Kállay Leopold indítványára az ünneplő társaság Kossuth Ferencet táviratilag üdvözölte. Ezután Korocz József a mai ünnep két szónokát Kállay Leopoldot és Andrássy Kálmánt éltette, Groák Lajos Kossuth Lajos szellemére, Mikecz Dezső ali-pán a társaságban levő 48-as honvédekre, Szikszay András a 48-as független­ségi pártra, Borbély Gáspár Buj község közön­ségére. Felköszöntőket mondottak még dr. Jósa András, Fekete János, aki, mint 48-as honvéd, Világos után Bujon talált kántor-tanítói minő­ségben menedéket, Andrássy Kálmán, Vertán Endre orsz. képviselő, aki Vay Gábor grófnét köszöntötte fel s meg többen. A társaság egy része a délután 4 órára rendelkezésre bocsátott külön vonaton távozott

Next

/
Thumbnails
Contents