Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-03-21 / 12. szám

2 12-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. március 21. jutni, kenyerük keserű, könnyekkel áztatott és ritka szerencse, ha kétségbe nem esnek ? Ha kimegy a vásárba, ahová bejönnek a vidék magyarjai a szegény nép arcában, ha csak vaksággal nem vert meg az Isten, meg kell látnod a nyomorúságot. Meg kell látnod, hogy e búzatermő, de krumplin élő. bortermelő, de pálinkaivó tömeg ezer gonddal gyötri magát, nagy nehezen tolja atiyik napot a másikkal, s kevés azoknak a száma, akik a buza é.s bor árán. krumpli és pálinka mellett viszik annyira, hogy valamicskét tudnak szerezni. De azokat is nyomorékká teszi ez az élet: feláldozzák az emberi méltóiságot, az egészséget s a jövő nemzedéket a vagyon szerzésnek. Hol láthatni a regi idők daliás, nyalka magyarját? Sehol. Helyét a munkában elgörnyedt, a pálinka ivásban eltorzult, a gondban elnyomorodott, duhaj, istentelen, vagy egykedvű magyar foglalta cl. Miért ? Erre nehéz röviden fülelni. De a kinek nyitva van a harmadik szeme, jól latja, hogy ez a faj az, melyet Nagy Lajos kora óta üldöztek e hazában. Őt szítta a török, a német. Az ő nyakára hívták be az oláhot, telepitették az alföldre a tótot, tőle vették el a földet, mikor a szerbnek és horvátnak adták, ő elibe veteLtek gátat, mikor a szászt betelepítették. Hogy ezt a lajt a saját faji feltételei szerint tenyésíxélc, gyarapítsák, az senkinek sem jutóit eszébe. Most itt áll előttünk a végső romlás szélén. Földhöz nem jut, züllik s a melyikben a jóravalóóág ezer akadály közt mégis megmaradt, kínlódik, vagy megyen Amerikába. Nem csoda, ha megpróbálják a szocializmussal való szövetkezést. Gondozójuk nincs; a gondozásukra rendeli papság egyébbel van elfoglalva, a jegyzők meg adóbehajtással, más meg kiesoda gondolna arra, hogy életét másnak s épen e népnek szentelje ? Ingyen ! önzetlenségből! Hazaszeretetből ! Ilyen apostola még nem született a magyarnak. Ilyenek születnek tóinak, szerbnek, oláhnak, szásznak, de ennek az árva magyarnak egy sem születik. Vannak azonban szemfüles ellenségek minden bokorban. Felhasználják az alkalmat s bele oltják a szocializmust. Miért ? Látnivaló, hogy nem magyar nemzeti érdekekért, nem is népprdekfkért. hanem másért I mert ebben a szürke világban még a filozófus német nemzet is fázik már az örökös teóriától es szőrszálhasogatástól. Ilyen szükséges könyvet, mely keveset bölcselkedik, de annál löbb érdeke*, új és jellegzetes dolgot ir rólunk, eddig csak kettőt találtam. Az egyik norvég munka, antidnasztikus, hát ki van tiltva Ausztriából, nálunk sem olvassák hát; mert amint a nap csak rajiunk át szállhat nyugatra, úgy a nyugati világosiág csak Ausztrián szivároghat be hozzánk. A másik könyv megérdemli a vele való foglalkozást. Címe: ,Hej, die Pu6tta !* Szerzője Woenig lipcsei egyetemi tanár és botanikus. Közel félesztendőt töltött az Alföldön, különösen a Hortobágyon, hogy a puszta növényzetét tanulmányozta. Gyűjtött, tanult, elleste és leirta szokásainkat; eltanulta, lefordította és lekottázta dalainkat. Csinos és olcsó (24 fillér) könyvén kivül külön kiadásban jelent meg egy kitűnő fordítású népdal gyűjtemény is „In der Csárda* cim alatt. Hortobágyi élményei között leir egy gyönyörű csárdai jelenetet, melyből az idegen olvasó jobban megérti a Kossuth-kultuszt, mint a fentemiitett 250 oldalas biográfiából; mert itt nem adatok, hanem a szír beszél. ,A hőségtől elcsüggesztve jutottunk barátommal, a kálvinista professzorral a csárdához. A cigányok — igy irja könyvében tovább — éppen játszottak. Mindenkit lebilincselt a nóta varázsa, mely a kis csárdát majd ábrándosan, Egyébként nemcsak a magyar nép viseli a nyomorúság terhét. A magyar iparos és kereskedő legalább is annyira érzi, ha nem jobban. Hogy ezek közt micsoda pusztítást vitt végbe az utolsó 40 esztendő, az hallatlan. Erről sincs statisztikai kimutatás. De bizonyos, hogy & 40 év előtt élt nemíed-ikből nem tesz ki 3—4°/« ot azok s/áma, kii legalább oly módban élnek, mint apáink. Mintha árvíz vitte volna el őket! Boldog, ki valamiféle szilárd ponton meg ülepedhetett. A kipusztultak helyébe a rendkívül kedvezőtlen viszonyok dacára az ösztönszerű társadalmi erő másokat léptetett, tehetségben, testben, lélekben gyengébbeket. Tessék megnézni mai iparosaink tőm<sgét! Micsoda viszonyok között él az! Hol van olt a boldogság! Kevés helyen, nagyon kevés helyen. A nyomorúság azonban kiáltva várja az idők fordulásást. A régi államfenlartó birtokos nemesség sorsa tragédia. A liberálizmusért való lelkesedós hevében elvesztették a higgadt, józan belátását a lehetőnek és a lehetetlennek. C-afcis innen lehet megérteni, hogy olyan intézményekkel vették körül magukat, melyek hirtelen bukásukat okozták. Önmagukat halálra ítélték. Most ott szoronganak a hivatalokban, csekély fizetéssel, szertelen munkát végezve. A föld, melyet őse k emlékezete szentté tett előttük, kisiklott talpuk alól. Ugyan hányadik" mondhatja magát közülök boldognak ? Kronométer. Március 15. Örök varázsa van ennek a napnak, mert irne még mindig, még most is megünnepeljük! Holott az ősi oltáron alig-alig, hogy pislog a mécses, kanóca égvén el vagy olaja fogyván ki. Pedig a haza. a magyarság szeretetében élt és elvérzett azok a hősök és martyrok, akik ezen az ősi oltáron — az 1847 diki márciusi nap lángolásában magok is elégve — ezt a szövétneket nekünk meggyújtották, szivöknek vérét csepegtették abba, örök égésű áldozatul és útmutatásul. Koptató, sorvasztó esztendőknek homályosságán keresztül is világit azért még ez a mécses! Nem az, ami volt: vérrel öntözött lobogó lán?ok vesékig ható fényessége, de világosság kesergőn, majd pajzánul pattogva, ujjongva tölte be. A barna pusztafiuk kecses mozdulatokkal követték: a színes, pompás hangváltozásokat. E^yík hangosan kisérte a dalt, a másik jókedvűen kurjantott közbe. Itt pajzán nevetés, amott bús sóhajtás, fájdalmas nyögés . . . A vígság hullámai csevegtek felettünk. A kopott nótafák egyre hangosabban, fülbemászóbban szóltak. Grakrabban koccantak össze a poharak és m>'ndig beszédesebben kottyant a félüres csikóbőrös kulacs, meg a facsutora. Pihenés nélkül járt szájról szájra a szó, az üveg; önfeledt s gondtalan volt mindenki. Egyszerre csak csendet intett az öreg ezüst hajú számadó juhász és elkezdte mély, erőteljes hangon .Kossuth Lajos az izerite . . ." .Éljen! Éljen!" hangzott minden zugból és mindannyian fedetlen fővel állva énekelték a Kossuth nótát, (melyet a szerző itt gyönyörű fordításban kőzöl). Az öreg juhász subáját és kampós botját a földre dobva kiugrott a csárda közepére és barna csontos kezeivel verte a taktust a muzsikához. Fiatalos tűz járta át becsületes magas alakját. . . . Ökölbe szorított kezeit feje fölé emelte és a fájdalmas gyönyörűségtől egész testében reszketve ringatózott. . . . Hallottam, amint fájdalmasan felsóhajtott. És mikor hirtelen elnémult a nóta, az öreg mozdulatlanul állott. Kezét szemére nyomta és sírt. Szótalan csend ...Barátom ittas szemmel követte a különös pásztor minden mozdulatát. mégis, utmutató, hogy el ne tevedjünk a ránk borult szürkeség tévesztő ködébeu. A mécses lángja, az emlékezetnek ezen a napján fel-fellobban még! Megünnepeltük mi is, u#y mint szoktuk évről-évre. Ünnepségünk sorrendje a köve kező volt: Délután 3 órára zsúfolásig megtelt, a Korona szálló nagyterme, akik egy kissé későbben jöttek, kintszorultak. Az emelvényen ott voltak : dr. Meskó László államlitkár, városunk orsz. képviselője, Mikecz Dezső alispán, Sípos Béla főjegyző, Megyenf Géza kúriai biró, ny. törvényszéki elnök, Májerszky Béla polgármester, Kertész Bertalan főkapitány, dr. Konthy Gyula, mint lüzolto főparancsnok s az űnnepseg szereplői Májerssky Béla polgármester hatásos megnyitója s * dalarda megnyitója után Kasimir Károly, mint az iparos ifjúság képviselője, teljes szavaló ki

1 szült segget elszavalta Rudnyánszky Gyula, élsz-e magyar nemzet című, nem épen alkalmi, de nagy halast keltett költeményét. E;után Géczy Géza városi árvaszéki ülnök mondotta el a következő, mély hatást keltett emlékbeszédet: Mélyen tUzielt ünneplő közönség! Összegyültünk ismét, hogy — emlékezzünk ! Összejöttünk, mert mindnyájunk it serkentett egy benső, kielégítést szomjúhozó vágy, hogy egymástól buzdulva fölmelegedjünk a honszerelem oltárának soha ki nem alvó lángjainál, mely 61 évvel eíelőtt ugyan e napon fékezhetetlen erőv«l « mindent elárasztó fénnyel s melegével gyulladt ki Budapest utcáin. összegyültünk, amint sorakozik ma az egész világon minden magyar, — hogy e lángok tisztító tüzénél újra áldozzunk, hogy a szabadság ünnepén élő emléket állítsunk újra, meg újra azoknak a magasztos eszméknek, melyek 61 évvel ezelőtt forrongásba hozták az egész nemzetet, s a melyek egy uj, erős és boldog Magyarország biztos alapjait volíak hivatva megteremteni. Összegyültünk, hogy emlékezzünk, hogy imádkozzunk! És én igaz örömmel üdvözöllek Tileke', kik itt megjelentetek, kik bizonyságot akartok tenni arról, hogy a letűnő évek hosszú sora mits?m ragadott el magával azokból a szent érzelmekből, melylyel e legendás nap emlékeinek tartozunk ; hogy a mindennapi élet sivár küzdelme k versengése a végletekig még nem fajult, s leikeitek mélyén teljesen tisztán és szeplőtelenül őriztétek meg a honszerelemnek szent eszményeit. Mert a ki e napról magának tiszta kép t alkotni, s azokból az eseményekből és törekvésekből. melyek e napot megelőzték és követték, a jövőre nezve tanulságot meríteni akar, az dobjon el magától e napon mindent, a mi kicsinyes. ami emberi. s ami ŐS a hétköznapi élet Hamarosan mellette termett, karon kapta és asztalitokhoz vezette; köztünk kellett helyet foglalnia. .Igyék kigyelmed Líszló bátyám. Kocintsunk! Éijen Kossuth!" Éljen, ismételte a mulató nép. Az öreg p

f-dig kiürítette poharát és távozni akart; barátom azonban e szavakkal nyomta vissza a lócára: .Csak az volna még a szép, ha egy honvéd. aki Kossuth zászlója alalt harcolt, a kápolnai gyásznapon Dembinszky seregében nehéz sebet kapott és a haza üdvéért, becsületéért életét, vérét kockára tette s most egy pohár vínkónál szökevénnyé válnék. Nem, bátyám uram kegyelmed itt marad ós beszél nekünk a dicső, szomorú napokról, arról a hős leányról, aki ismeretlenül mint hadnagy csodákat mű

velt. * A vén juhász szeme felcsillámlott, arca pirosabb lett és fejét tenyerébe hajtva, lelkesülten, de szomorún, szaggatottan mesélni kezdett a magyar szabadságharcról és hőseiről. Szórói-szóra ezt, ilyen lelkesen irt rólunk a német profeszor. Idegen emberek is vannak hát, kik igazságosan Ítélnek felőlünk, mert ismernek, értenek és igy szeretnek is. A fődolog mégis, hogy előbb magunkat és egymást értsük m?g és csak azután akarjuk magunkat a külfölddel is megértetni. Hátray Gyula.