Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-10-18 / 42. szám

42-ik szám N Y I R V I D É K 1908. október 18. 3 Hogy ez évi termésünk előreláthatólag jóval túlhaladja az előbbi évekét. Hogy a mindinkább és rohamosan emelkedő termés eredményekkel nem halad párhuzamosan fogyasztásunk és kivitelünk. Hogy a szabolcsmegyei szőlőtermelők kezdettől fogva s jelenben is részben készületlenek (értve alatta első sorban hordók és pincék hiányát). Hogy a vevők talán nálunk is jobban ismerik készületlenségünket. Hogy az ez évi nagy termés előreláthatólag áresést fog okozni. Végűi hogv a termelők szerintem gyakran indokolatlan árköveteléseikkel csak a vételkedvet apasztották s a vevőknek segítettek az árak leszorításában. En nem kivánok semmit a bortermelőktől, de igenis a bortermelők közös érdeke kivánja, hogy ha te nem, ugy talán még én is — rámutatva a hibákra — célunk megközelítésében rendelkezésünkre álló módon tevékenykedjem. E ténykedésemben azonban nem tudom átlátni, mennyiben szolgáltam a vevők és nem a termelők érdekét. A vevők — mint láthattad — nem szorultak informátiókra, sem útbaigazítás és tanácsra, mert ők és csak ők ismerték a hely?etet s tudtak szervezet nélkül is egy uton haladni. Cikkem végcélja volt részemről szőlőtermelőink szervezkedését egy lépéssel előbbre vinni, mely intentiómat — örömmel constatálom — igen sokan megértették és helyeselték, nem pedig hogy azért elitéltek volna s ez nekem elég. Különben vedd tudomásul kedves Gyula batyam, hogy tanácsot egyáltalában nem igen szoktam adni, legfeljebb annak, aki eziránt megkeres és azt rosz neven nem veszi. Végül imádságodat rosz néven nem veszem, mert ugyancsak kerlek, a tíeddel éppen ellenkező fohászomat szintén rosz néven nem venni, hogy: Adj Uram nekem sok ilyen ellenséget, mert ők nekem dicsőséget szereztek. Kelt Nyíregyházán, 1908. okt. hó 15. mély tisztelettel őszinte barátod Szikszay Sándor. Csevegés muzeumunk érdekében is. Ugy látszik, hogy ez a Luctafirlca még tán Lucza napjara sem lesz készen. A „Nyírvidék" utolsó előtti számában, a nagyhala>zi kiszomboihegyi honfoglaláskori magyar temető átkutatasanaü beszámolásává! szakadt félbe : — Akkor elvesszük. A ti bajotok. Add ide a főkulcsot. — Melyiket ? — Ennek a kuicsát. És ráütött a vasajtóra. — Nálam van, de nem adom. — Elveszem. Gyuri fogd meg. És Budaházy György a gyenge, beteges embert megragadta, egy székbe dobta, Mátyus pedig minden erőlködése dacára kivette a kulcsot. — Eközben a többi papok segélyére siettek az öregnek, dalakodás fejlődött ki s egy pap sem maradt ütés nélkül. Mátyus megfogta a kulcsot és megpróbálta. Egy nyílásba beillett. Nyílott. — Most ti — szólt Mátyus a két fiatalhoz akiket bátyja széke mellett látott. Azok már eleget kaptak s lelökték a két kulcsot. — Most a ket idegen lépjen elő. Egyik volt egy erőteljes középkorú férfi, János páter, a másik egy gyönge, beteges öreg. — Testvér — szólt János az öreghez — add at nekem a kulcsot. Igy. Itt a két kulcs, de én nem adom oda. — Elvesszük. — Jertek. És János pap felkapott egy nehéz széket és a feleje lépő Budaházy Györgyhöz vágott. Az volt a szerencsfje György urnák, hogy a szek mind négy lába tisztelettudóan kikerülte a fejét, mert vége lett volna. Ellenben a két karja eltört. Budaházy György még ilyet nem kapott, de káromkodott is, hogy rémület volt hallani. Mátyus látva a cimborája balesetét, iszonyú dühbe jött es elkiáltotta magát: Üsd 1 Kard, fokos kopogott. Legtöbb a János papon, aki mozdulatlanul terült el a földön. Egy hétre megnémultam, mert képviselő lettem. Követnem kellett tehát a legtöbb képviselőnek példáját a kik siri némasággal árulják el bölcsességüket. Egy heti némaság után vaskalap helyett ismét csörgő sipkát csapok fejemre, a mi igen kényelmes főveg, mert a szót a mi az alól kijön, csak bolond veszi komolyan. A muzeumok és könyvtárak országos szövetsegének Szombathelyen (rómaiul Sabaria, osztrákul Steinamanger) f. év okt. 10—11-én tartott évi közgyűlésére a vármegye alispánja által kiküldve Szabolcs varmegyét, jobban mondva annak muzeumát képviseltem. Most mint a muzeumnak felügyelője, a mult évben, mint annak őre, azelőlt pedig mint igazgatója a mely utóbbi cim pedig egyáltalán meg nem illethetett, mert személyzetnek a legcsekélyebb nyomát sem lehet, felfedezni, tehát csak magamat igazgathattam volna, a mihez pedig soha sem értettem. Reményiem, hogy jövő évben mint muzeumi bakter fogom Nagyenyeden vármegyémet képviselni, ha ugyan Tisza Kálmán által 32 év előtt szalonának nézett és a vármegye negyedrészének kiszakitásával alaposan kikezdett maradványt az önmagát ősnek nevezett Hajduvármegye be nem habzsolja. Azt fogom kiabálni, hogy „kilencet űtőtt az óra ! Szegszárdra, Szombathelyre Debrecenre vigyázzatok ! kulturházat ne kapjatok ! Egy kis összetartással ezen veszélyt el is háríthatjuk nyakunkról. Ezt a pislogó tüzet egy kis közönnyel könnyen elolthatjuk. A „Tolnai muzeum"-nak, (a mai nyelven) közművelődési háznak lelkes kezdeményezője és betetőzője néhai tudós Wo'.sinszky Mór szegszárdi apát plébános, azon kérdésemre, hogy miként sikerült neki ezen nagy kincseket rejtő palotát létesíteni ? Tréfásan azt válaszolta, hogy csak a szerenysegnek felre tételével. Ha a kulturminiszteriumban az »jtón kilöktek, az ablakon mászott vissza. Pontiustól Pilátushoz jártak nem csak ő, hanem gróf Apponyi Sándor a főispán, az alispán és sok mások. Ha nem is ezt, de ilyen formát mondott nekem Szombathelyen, a vasvármegyei közművelődési házról Kárpáthy Kelemen a praemontrei rend szombathelyi főgymnaziumának igazgatója és házfőnöke, a ki nagy tudásával és tizenöt évi szakadatlan munkálkodásával a sikeres mozgalom lelke, báró Miske Kálmán európai hirü régesztudósunknak áldozatkészségével, a ki egy nagy termet betöltő világra szóló velemszentvidi La Tene leletét od* ajándékozta; gróf Battyányi Lajosnak napy erkölcsi és anyagi támogatásával, a főisA fekvő körül összehajtották a papodat s az öreg, majdnem eszméletlen perjelt pedig közéjük lökték. Véres volt minden pap mar ekkor, & kockákon is folyt a piros vér. M tyus kivette a kulcsokat és csakhamar feltárult a nagy vasajtó. A vad csapat egyrésze benyomult. Akkor látták, hogy még mindig nincsenek ott, ahol akarnak lenni, mert ott még egy faajtó van. Csakhamar hallatszott annak döngetése és recsegése. Most már bent voltak. Pálóczy Mátyus és Budaházy György az irataikat keresték és meg is találták. A többi is szedett össze iratokat, de nem volt elég, hanem a rend alapító leveleit s az ott talált 8000 aranyat és sok ezüst serlegeket osztottak fel egymás közt a jó keresztények. Midőn nyomultak ki a levéltárból, látták, hogy az öreg János perjel olt térdepel a János pap teste mellett és jajgat. — Meghalt, meghalt! Zokog, zokog az öreg, majd hirtelen feláll és odamegy Pálóczy Mátyushoz : — Jer, testvér, menjünk a kertbe, szedjünk piros rózsákat az oltár díszítésére. Neked van szép piros festéked, majd a halványabbakat be fested. Kint zúgott'a szál, hordta a havat, a nagy kandallóban pattogva égtek a hasáb fák. — Jer testvér, János testver, fessünk mindent pirosra, mint a vér. A kockázaton folyó vérben ekkor elcsúszott az öreg s elesett. Nagynehezen felállott és mosolyogva mondta: nem tudok már táncolni, pedig tudtam, ugy-e ? S hangosan felkacagott. Ott a püspök holtteste mellett. Mátyus borzadva nézett az öregre. — Megőrült! — inormogá — menjünk. pán, alispán, polgármesternek fáradhatatlan közreműködésével, Vasvármegye magas műveltségű közönségét, a kultúrházzal meg koronázta. Vasvármegye közönségének magts kulturális fejlettségére egyebek között fényes világot vet az is, hogy a szombathelyi B..rzo Mihály, másszóval az ottani előkelő építőmester egy millió téglát ajándékozott a. kultúrháznak építésére. Bár ragályossá válnék ezen nyavalya ! A kulturhaz (ha jol emlékszem) UOOuü koronába került. Az állam 9^000 koronával járult hozzá, a többit a vasvármegyei kultur egylet es Szombathely város adta, a melynek communalis vagyona nincs A városnak közepén fekvó nugyterjedelmü és nagy értékű leiek is a varos ajándéka, a mely szerelmesebb a kullurházba, mint a kaszárnyába. Tanulj magyarom ! Fejlődik e* halad is ezen minden tekintetben majmolandó, tisztaságtól ragyogo, minden izeben magyar város, melynek egy jó része még mintegy tizenőt ev előtt szántó töld volt, de a hol most palotatömbök büszkélkednek. A sárga irigység fogott el. Csak azért nem könyezlem, mert szégyeltem magamat (ezt megcselekedni/ Szombathelyre menjünk rendet tanulni, az ünnepség rendezőjétől Ujváry városi főjegyzőtől és a város rendőrkapitányától. Az országnak minden részéből száztizénketten jelentek meg, a kik a tudományok szolgójatában álló külömböző intézeteket képviseltek. Valamennyien a város vendegei voltak. Minden meghívott és érkezéset bejelentő kepvíselő előre értesítve lett arról, hogy hányas számú bérkocsira száljon és kivel va^y kikkel. Háromnál több egy kocsira nem jutott. Az egyes számú bérkocsi legelői az 50-es számú sorrendszerint igen hosszú sorban egymás mögött varakozott, ugy hogy a megérkezéskor semmi zűrzavar nem lehetett, mert mindenki azonnal msgtalalhatta kocsiját annál is inkább, mert a bérkocsisok karszalagján a sötétségben is meglehetett látni a szamot. A kocsisoknak meg volt tiltva a kisebb számuakat magelőzni, tehát a torlódás teljesen ki volt zár»a; tehát majdnem olyan nagy rend volt mint Nyíregyházán : A rendőr főkapitány álmomban azt mondotta nekem, hopy ezt nálunk tanulta. Az érkezőket a vármegye határán (GzellDömölkön egy küldöttségnek elén a vármegye főispánja és alispanja fogadta. A szombathelyi állomáson pedig nagyszámú uri közönség ; mert ott más kaliberű talán nincs is. Felkaptak a Pálóczy Domokos holttestét s vitték, rohantak vele. Az öreg perjel a nyitott ajtón kiabált utánuk : jertek, jertek piros rózsákat szedni, táncolni. Es nevetett hozzá. — — — Ez a dolog még abban a korban is nagy pori vert fel, annal is inkább, mert János perjel a teli hidegbe kiszökött s kereste azokat, akik mindent oly vérpirosra tndnak befesteni. — Ungváron tudták megfogni az öreget s elhelyezni, hofy meg ne szökhessék. A tettesek is érezték, hogy olyat tettek, ami minden embert felháborít. Mind a mellett a Pálóczyak az öreg Pálóczy Domokos eltemetése után elfoglalták KirályHelmecet, Budaházy György azonban nem mozdulhatott. Erős lázban feküdt Helmecen. Pálóczy Mátyus és Imre észrevettek, hogy többen elhúzódnak tőlük, alig-alig ment valaki Helmecre, de sőt egyik tevékeny társuk Csicsery Miklós, aki látta az öreg János perjelt a havas uton céltalanul bolyongani, oly nagy bűnbánatot érzett, hogy azt mondta, hogy Leleszen bünbánata látható jeléül egy szegeny menházat fog építtetni, amit pár év múlva csakugyan meg is tett. Pálóczy Mátyus és Imre magukhoz tértek, s bár eszükbe sem jutott, hogy Helmecet, melyet jogos tulajdonuknak tartottak, visszaadják, de elhatározták, hogy a zavaros időkben felajánlják a szolgálatukat a királynak. A leleszi támadás előtt alig pár héttel történt, hogy a nagyváradi Szent László ereklyei felett nem kisebb emberek, mint Kanizsai János primás, a vasfejű Ludányi Tamás egri püspök és sok társaik arra esküdtek, hogy Zsigmond király letételével a nápolyi királyt, Lászlót emelik a magyar trónra. A helmeci birtok őrizetére tehát ott hagyták Budaházy Györgyöt s a két