Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-09-27 / 39. szám

154 37-ik szám. N Y I R V I D É IC 1908. szeptember 13. tessék s vadhajtásai ne legyenek még az ilyen magasabbra való törekvésnek sem. A tarsadalmi rendszert mintegy felbontja vagy legalább is teljesen más, az eddigitől éltéiő irányba tereli s uj alapokra fekteti a s-gédmunkaerő, a cselédmunka hiánya. Ma már ott állunk, hogy „cseléd" nincs. Ez a kifejezés derogál nagyobb részének s kinevezték magukat „háztartási uiunk ások"-ka. Kifogást nem emelhet ellene senki. Amerikai példa; ragadós követőkre talált, legyen meg az ő örömük. Az is a természetes fejlődés folyománya, ha ezek a „háztartási munkasok" szervezkednek, egyesületeket alkotnak s érdekvédelmi szempontból reformokra készülnek. Viszont a társadalom másik osztályától s^m vitatható el a jog, hogy kizsákmányoltatasa ellen védekezzék, szintén sze;vezetekbe tömörüljön s felvegye a küzdelmet az ellenféllel. N^gy szociális kérdesek mindig csak erős küzdelmek nyomán oldattak meg s a helyzet nem tisztázódhatott soha — összeütközés nélkül. Ami a fegyvert el való hadakozás a csatatéren, az a szövetkezésekkel való ellentmondás a napi életben Minthogy pedig a cseledkérdés teljesen megérett arra, hogy vegleg, vagy legalább is hosszú időre rendeztessék, — a tarsadalom amaz osztálya, mely anyagilag ellensúlyozza a fizikai munkát, más megoldási módhoz nem juthatott, mint a háztartás és élelmezésben való szervezkedés szükségességéhez. Oiyan térre lép ez az osztály, mely a mai társadalmi rend legkonzervativebb részének, a háztartás eddigi formájának teljes átalakulását fogja rövidesen eredményezni. Unokáinknak már aligha lehet majd az úgynevezett „családi tűzhely melegségéről* ervelni. Mint meghaladott állárpont, lörtenelmi lomtárba dobott, ócska lom fog az szerepelni előttük. A milliomos fiának cipőjét a vállalat embere jar tisztítani; a szőny. get hi-onlóképp ezek poroljak, a szobasöprest a háztartási munkások szövetkezetének soros tagja, míg az ablak tisztítást az „ablak tisztító intézet' fogja veguzni. A szociális elet óriási ataiakulasok előtt áll. Nincs messze a kor, melyben a mai idők fia nem ismer rá a multakra s gyermeksegét, — a mai rendszert csak tündérálomnak fogja tekinteni. Szívéből kihal a melegség, az összetartozandosag erzste *. egyetlen célja lesz: szervezkedni, egyesülni, szövetkezni a reáliakban, de ezzel természetszerűleg •gyűlt fog járni az anyagias-ag s a ridegség tulterjedése is a lélek s a szellem gyöngéd érzelmei felett. Majdnem a lakasho* értek a másik kérdésig. — Meg is mondtad neki ? Péler ránézett Bernatra, majd szólt : — Hogyne Bernát, megmondtam neki, mert igaz. Nagyon derék lány. Bernát ugy tett mintha lova megugrott volna és köszönés nélkül bement udvarukra. Meg aznap a Bernát apja elment Vámosihoz s megkérte fia számára az Erzsi kezét. Vámosi azt mondta, hogy odaadja. A Bernát apja hazament a jó hírrel. Alig egy félóra múlva azonban Vámosi ment el Budaházyhoz, hogy a dolog még nem biztos. — Miért? — Kérdeztem a lányt, hát habozik. — Na még az szép dolog — dohogott az öreg Budnházy — tán kicsinyek vagyunk neki? — Nem a — felelt Vámosi — inkább neki kisebb kellene. — Hogyan ? — Ugy vettem ki, hogy az a legény, aki tegnap volt nálunk, a Kovács Péter, tetszik neki. — A szolga legény ? — Nemes ember. — De szolga. — Ej, komám uram, hisz majd meglássuk ... de ... én a lanyomat nem erőszakolom. Kovács Péter a korcsmában szemére vetette Bernátnak, hogy nem volt őszinte, nem mondta meg neki, hogy tetszik neki a lány, hogy megakarja kérni. Bernát felpattant s gyűlölködve nézett Péterre. — Hát miért mondtam volna meg? . . . Péter azt akarta mondani, hogy mint barátnak, de midőn látta a Bermát gyűlöletes nézeaét félválról felelt: — Hát csak azért, mert megmondtam volna, hogy — elkéstél. Hogy jó lesz-e ez igy? az majd elválik. Mi teljes egészében még nem fogjuk megérni e nagy átalakulást. Egy fontos kötelességünk azonban van. Utódaink javáért dolgoznunk kell, nem szabad engedni, hogy a fejlődés processzusa ferde irányban haladjon Mert felelősséggel tartozunk az utókornak a jelen eseményeiért. Ha meg nem gátolhatjuk a dolgok menetét legalftbb arra kell törekednünk, hogv az uj áramlat helyes mederben hömpölyögjön. A szabályozásért minket terhel a felelősség. Csevegés muzeumunk érdekéiig!] is. Honfoglaló őseinknek földben rejiő, kézzel fogható emlékei olyan gyéren kerülnek muzeumoknak napvilágaba, hogy hírneves M.rczali Henrik történet tudósunk nem levén táj'Kozva az aranylag gazdag beregi, bodrogi és szabolcsi honfoglaiáskori leletekről, Béla királynak névtelen jegyzőjét mese mondónak belyegzi, a ki őseinket a vereczkei szoroson, Munkácson al vezeti mai hazánk szivébe. Azt állítja, hogy őseink Erdélyen át hatoltak be mai (mánkba ivekre terjedőleg kiszínezve és képzelettel kibővítve némely régi külföldi iroknak egyes mondatőredékét, melyek állítását támogathatnák. Kezzel fogható bizonyítéknak tartja azt, hogy Erdélyben, Alsó Fehermegyeberi Gombáson egy honfoglalaskori kardot találtak De aztán ezzel az egyetlen egy erdélyi lelettel végleg is beszámolt, mig a fent emiitett vidékünkről legalább is került annyi honfoglaláskori emlék napiényre, mint hazánknak összes területéről. Thaiy Káimán tisztelt barátom is konyít valamit a történelemhez, a ki megbízásnak alapján Anonymust követve jelölte míg a millenáris emlékmüveknek helyeit Munkácson, Zemplénváron, Szabolcsvezérvarán, a Zoborh^gyen, Divenyben, Zimonyban sat. Mentül ritkábbak a/.on leletek, melyek valamely történelmi korszakra némi világosságot vethetnek, annál becsesebbek azok. A honfogUlaskorra vonatkozó ősm Teteink már Munkácsy híres és drága a honfoglalást abrázolo képének megfestése óta is bővültek, mert most mar tudjuk, hogy Árpád nem 1847. évi jurátus kardot kötött oldalára, nem marokkói kengyelbe dugta lábát, kísérői nem hordottak volna lofarkos lándzsát, mert külömben erről hölcs Leo említést tett volna a magvaBernát elsapaJt. — Te, te . . . jöttment, szolga. S felkapva fokosat Péternek rohant, ülésre emelve a veszélyes eszközt. Péter bevárta s akkor, midőn már ütni akart Bernát, a fokos ala ugrott s megragadva Bernátot az asztalra borította, a fokost pedig kidobta az ablakon. Azzal elment. Bernát tajtékzott a dühtől. Ahol meglátta Pétert utánoa kiabált. Fegyverrel járt mindig s bizonv, ha Péter egy sériő szot szól, agyonlövi. Egyszer csak Péter eltűnt a faluból. Utánna vagy két hétre Vámosiék is eltűntek. Más lakó ment a Vámosi portára. Bernát belátta, hogy ezt ellene tették, nem lehet reménye. Majdnem betegje lett a csalódásnak. Egyszer csak fogta magát s elvette azt a lányt, akit már régen kínálgattak neki, s akit semmiert sem akart elvenni. Eltelt vagy 10 esztendő, amikor Bernát megtudta, hogy Vamosiék is Szabolcsmegyei Jékére mentek lakni, s most már rég boldog férje nemes Kovács Peter Vámosi Erzsinek. Bernátnak már régebben meghalt az atyja, vagyonával szabadon rendelkezett, s alig egy hét múlva már szekerekkel tért be Jékére s ott a Kovács Péter tőszomszédságában drága pénzen megvette a telket s beköltözött. Bernát gyermektelen volt, Kovács Péter udvarán mintegy 5 éves fiúcska szaladgált. Ha csend volt eddig Jékán, zaj volt ezután. Bernát egy napot nem engedett letűnni a nélkül, hogy valami ürügy alatt a szomszédjainak minden ősét, magukkal együtt valami jó helyre ne kívánta volna. Egy dombocska volt az udvarán, azt még nagyobbra hordta, ugy, hogy arra fellép ve a szomszéd udvara előtte rok hadviselésére vonatkozó terjedelmes müvében; a meghódolt népek nem üdvözölték volna Árpádot kivont bütykös fokú tOrökszablyaval és nem felejtette volna el fellűntetni azon eddig ösinert honfoglaláskori szolyvai, galgóczi, tarczaii, bezdédi, bodro^vécsi gazdagon díszített és thuzneri ezüst tarsolylemezeket, m-lyekben őseink baloldalukon késükét, csiholó aczelukat és kováikat hordották. Nélkülözzük ezen monumentális képen azon ezüst vagy bronzsujdiszitéseket is, a melyek körül pedig ma már mintegy 200 félét ősmerünk. őseink öltözködését, mély homály feüi. A művészek képzelete többnyire szoknya félebe, vagy gaiya felebe öltözteti őket pedig aligha voltuk olyan szoknya hősök mint mi, daczara annak, hogy a férfiak is hordottak nyakukban nem átlátszó üvegből készült gyöngyöket, de még fülbevalókat is. Közbe szúrva megemlítem azt, hogy a bezdédi összesen 17 sírból álló honfoglalási temetőben, tizenegyen voltak lóval eltemetve. A lovak egynek kivételével az eitemeteltnek bal oldalún találtattak, még pedig elve lökték a sírba, mert lábaik szorosan egymás mellett feküdtek, tehát a temeteskor össze voliak kötözve. Mindannyi oldalt feküdt; törzsük azonhan meg volt csavarodva, mintha kinos hely/.eiü ,ből fel akartak volna emelkedni. Mindeniknek nyaka függélyesen állott, mintha levegő után kapkodtak volna. Tiz lónak feje az emberneK bal combján viz.ziníesen fekúdőtt az emoer lejének irányított helyzetben. Nyilván élve lettek eltemetve. Hét sirban találtunk egy-egy pár kengyelt, de egy esetben sem a ló mellett, hanem ac eltemetettnek vagy lábánál, vagy fejénél vagy jobb oldalán, de egy esetben sem távolabb egymástol mint azt egy atalvető kengyel szíj vagy kötél engedné. Het heveder csatlot is leltünk nyeregnek nyoma nélkül; a miből jogosan azt lehet következtetni, hogy c<ak pokróczfélét erősítettek a lóra es sem a jobb, sem a bal kengyelre nem nehézkedhettek mert különben lefordulhattak volna. A honfoglalási korból egyetlen nyeregnek maradványát ösmerjük, a mely Bodrogvécsről kerü't Ujhelybe Dókus Gyuianak gazdag honfoglaláskori gyüjteményeoe, olyan a pro pitykékkel vagy jobban mondva lencsefejü akla szegekkel sürün díszített börbevonatul, a milyenedet az alabb említendő nagyhalászi kisterült el, s ha azon egy eger ment volna is el láthatta. Mindennap, hol egyszer, hol kétszer ment fel Budaházy Bernát es szidta-szidta a szomszédjait. Nem mondott ő soha egy nevet sem, de nem volt a faluban senki, aki netn tudta volna, hogy ha nemes Budaházy Bernát egy kacskaringós jókívánságot bocsájt le a domb tetejéről, az a jó kívánság ha nem Í3 közvetlenül, de közvetve nemes Kovács Peter jelenlegi, vagy elhalt hozzátartozóit illeti. Kovács Peter sem maga nem szolt, sem szólni nem engedett a csúfságokra. Bernát beleőszült a hasztalan kőtekedesbe. Kovács Péter soha semmiféle szeszes italt nem vett a szájába s igy Bernát azt sem remélhette, hogy egyszer ittasan még is csak beleköt. És pedig mégis megtörtént. Az 1836-ik ev julius 6-án az a bizonyos rokon látogatta meg Kovács Pétert, akinek a révén megismerkedett Veskótzon a feleségével. Ennek az örömére bort és pálinkát hozatott. Valahogy Kovács Péter is ivott. Az ördögi' ital kellette magát ugy, hogy Péter midőn délután 3 óra tajban a rokonát kikísérte, be volt rúgva. Amint a rokon szekere kifordult az udvarról, Kovács Péter indult befelé, de bizony tántorogva. Akkor már a dombon állott Budaházy. Kacagott, kacagott. — Nini, a részeg Kovács, a vén részeg, a vén csaló, a vén tolvaj. Kovács Péter megállt, felnézett a nevetgélő szomszédra. Majd átszólt: — Nem mersz idejönni. — Merek. — Jere Bernát, jere, súgok valamit. — Megyek. S Bernát lerohant a dombról, átvetette magát a kerítésen, neki szaladt a részegnek,