Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 1-26. szám)

1908-02-23 / 8. szám

7-ik szám. N Y 1 R V I D É K 1908. február 16. 5 egy fillért sem kap, csupán embertársai javáért tesz, fárad. Vajon ez az ut a fegyházba ?! Végezetül, idejegyzem, mindkét szövetkezetre vonatkozólag, az 19 )7. december 31 -iki állapotot. Hitelszövetkezetnél, tagok száma: 489. (Községi lakosok száma 372 ezer ) Hitelszövetkezetnél, üzletrészek száma: 904 H „ összege 45200 K 1, betétek összege 96260 K kölcsönök összege 1 14445 K »» . tartalék összege 3373 K 42 ,1 központi üzletrész 1200 K n épület s berendezés L600 K n központnál belel 20268 K 10 Fogyasztási szövetkezetnél tagok száma: 102 üzletrészek száma 128 „ értéke 5120 K tartalék „ 761 K 70 értékpapír „ 400 K Azon reménnyel teszem le tollamat, miszerint a tisztelt olvasó, ez adatokból belálji, hogy az ilyenfajta szövetkezetek, és pe dig itt kői ültünk iljenek vannak, lelkésztársaim vezetésök alatt, — bizonyára nem az uzsorát kultiválják, u'azván az együgyű jóhiszeműség becsapására s ez uton érdemet szerezvén a fegyházra, — sőt, ha ilyen intézetek látnák el általában a hitelés fogyasztási szükségletet, azt se tudnánk, mi fán terem az uzsora?! . Még lalán a Cunárd-hajók utasai is megritkulnának Amerika fele ! Andrássy Kálmán. Csevegés muzeumunk érdekében is. IV. író nem lévén, nem vagyok kötelezve az irodalmi tisztességnek betartására, amely szerint soha sem szabad azt.mondani, hogy „Én", hanem csak azt, hogy „Mi", vagy „E sorok iróji." A megszólítás, az ön, vagy a kölcsönős cimezés csak divat dolga. A fejedelmeknek nincsen sem négy lábuk, sem négy kezük, mégis többes számban, — per JVIi — beszélnek. Az Úristennek soha s°m mondotta senki, hogy K"gyed vagy Ön, hanem „Te" megszóllitással fordulunk hoz/á, ha szorul a kapca és ezért nem haragszik. De ha én azt mondanám, hogy hallod-e le Wekerle! né légy bolondot, hanem csak akkor adjál pénzt vagy katonát, ha a sorompót, az önálló bankot és a magyar vezényleti nyelvet már megkaptuk. Ha ezt mondanám, csak az nem tudná megmondani, hogy mi fogna velem történni, ad azt a találós mesét képtelen lenne megfejteni. „Miféle gyümölcs az, a melyik fán terem, hosszúkás, kékszinü és ha felbontjuk, szilvamag van benne ?" A pályadíjat az nyerné meg, aki azt mondaná rá, — hogy a nagykállói bolondok hazába kell engemet dugni. Dutyiba nem lehet, mert hát az osztrák vagy magyar (mert hát az egyre megy) büntető törvénykönyvnek 1. §-a azt mondja, hogy „Gondolat nem büntethető." Én csak gondolok, de nem állilok semmit, hanem csak azt, hogy a cimezés, akár magunknak, akár másnak szóljon is az, csak divatkérdés, mint a krinolin, vagy a szükszabásu szoknya. Egyszer Simor hercegprímás meghívót kapott az udvari bálra, ahova pedig a magyar közjog szerint kopogtatás nélkül is bemehetett volna. Pnrsze, hogy ugy koránál, valamint állásánál fogva a külömben is udvarképtelen barbár kopogós csárdást nem jár >atta, hanem olyan jól mulatott, mint ahogy udvari bálokon vagy fogadtatásokon illiK. — Nagyon — súgta a fiatal ember s egy perccel később még halkabban tette hozzá : — mintha csak az edesanyámat látnám. A leány szinte belesápadt a boldogságba, hogy ez a hallgatag, különös és finom lelkű ember az anyját emiitette elölte, de nem mert szólni, csak nagy zöld szemével szinte kinzó epedéssel nézett a fiatal emberre és szivdobogva leste, hogy az anyjáról, bizonyosan valami szent asszonyról beszéljen előtte. S a fiatal ember, arcának előbbi pirosságát mindjobban elveszítve, sápadtan, csöndesen, most a képre nézve beszélt: Igy ült mindig a kertben, szomorúan és várakozva, mindig várakozva. Még a fekete selyemkendője is igy volt a vállára téve s ugyanilyen leheletszerű, finom alakja volt. A haja sötét, buzaszőke, a szeme mint a felkavart tó vize s a lelke csukott könyve az asszony szenvedésének. Néma és hangtalan, mint a szivén lőtt madár, a hangja gyógyitóbb minden balzsamnál s a szava meggyőzőbb minden tanításnál. — Ki vagy te ? — kérdeztem tőle, mikor kis fiu voltam s ölében ülve nézegettünk ki ablakunkból a befagyott folyóra, a fehér hegyekre s az öreg babett, akit olyan régóta ismertem, mint az édes anyámat, a másik ablakmélyedésben hallgatva ült rokkája mellett. — Én az Islen szolgája vagyok, — mondta az anyám, — akit azért küldtek a földre, hogy egy nagy hosszú úton, melyen te járod az életet, én egy kis csöngettyüvel mindig előtted járjak és figyelmeztesselek, ha rosszul találnál lépni, vagy eltévesztenéd az utat. — Hát én ki vagyox ? — kérdeztem azután. — Hogy te ki vagy ? — szólt az anyám és magához szorított, de nem felelt. Csak könyeinek melegét éreztem fejemen. Ez volt az anyám, Gitta . . . S térdére könyökölve nézte az őszi verőfényben iilő nőilakot. S hallgattak. A leány szemének színét nenr lehelet! látni a könytől s egyszer esik i y szólt: Én is vollam egyszer egy ilyen murin a millenáris I kiállítás alkalmából összejött orvosi congresszusnak m^g- ' hivolt tagjai között. Ásitással foglalkoztam, de az ásítást megunva félóra múlva kánforrá váltam. Simor primás is igy mulatóit és „Elkeseredésében mi telhetett tőle, Oda tette tenyerét a szája elébe." Egy szamari'ánus megszánta a j rimást é« mellészegődve kérdi tőle, hogy Nagysád, Te, vagy emin nliád —már bizony nem tudom miként cimezte. Nem botránkozik ezen csaknem övig decolletált divaton. Már hogy botránkoznám m g, mikor azon régen elmúlt kedvi s időre emlékeztei, mikor édes anyámat szop'am. Persze ho?y ezt nem mondotta fentszóval, mert külömben rögtön káplánná avanzsiroztatták volna Kukulyinba. A cimkórságra vonatkozólag elmondok valamit. Annak aki átalja elolvasni, ne fusson ki a szeme, csak hunyja be. A mult században a diétára ugy a vármegyék, valamint a szabad királyi városok is követeket küldöttek. Latinul menvén a discursus, a vármegyei követek spectabilis, vagy ha magasabb rangban s ü e! tek illustrivagy magriűcus cimmel lettek illetve, azaz Tekintetes, Méltóságos, Nagyságos. A városi követek prudens és circumspectus cimmel lettek m gszólitva ; magyarul okos és körültekintő. Egyszer egy ilyen rongyos városi követ, olyan prudens és circumspectus fajta dictiót mondott, amely valameljik Illustris, magnificus vagy spectabilis vármegyei kővetneK nem volt igényére és hátra vetett fej jel, gúnyos sárgaföldig lenéző gőggel a városi követet prudens és circumspectus visszacimzéssel vélte megsérteni. Erre a váro-i követ viszontválaszát azzal kezdette, hogy a barom is lehet nagytekintetü, igen nagyságos és méltóságos magatartású tömeg, de prudens — okos — vagy circumspectus —• körültekintő —csak ember lehet, és igy hálásan fogadja ezen kitüntető cimzés'. Az előbb pápává változott vármegyei követ siketnémává lett. Hát én magamat sem titulálom, ugy hogy „Mi" vagy „E sorok írója", hanem c ak per „Én", mert ha, az „Én'-jét csak egy hypocrita tagadhatja meg. Nincsen türelmesebb valami a papirosnál. Nem jön dühbe. Bármilyen badarságot, szamárságo\ hazugságot harag nMkül elszenvt d, nem úgy mint ,E soroknak szerény irója", aki pár év előtt Nyíregyházán rendezett képkiállítás alkalmával akkori főispánunkkal, báró Feilitzsch Bertholddal, több fps'őművésszel és néhány budapesti újságíróval Túrán Propper Sanunál egy lucullusi ebédnek voltam részese. Annál a Propper Samunál, akinek vagyona tisztán szorgalom és értelemnek gyümölcse, amiluz semmitéle szenny nem tapad; aki muzeumunknak Kállay Andráson és gróf Vay Gáboron kívül egyik legbőkezűbb mecénássá és aki most is egy telket és 6000 koronát ajánlott fel egy Túrán létesítendő óvodára. Az ebed alkalmával egyik újságíró apró gombostűkkel spékelt hosszú cifra dictiót vágott ki, amire „E soroknak legeslegszerényebb irója" volt az „Echo", amely egyebek között azt is hangoztatta, hogy ennyi szamárságot olyan szép szavakkal előadva még soha sem hallott. Szerencse, hogy ezen sorokat aligha olvassa, mert különben lekontrázna azzal, hogy ő pedig ennyi szamárságot felpongyolázva el sem tudott képzelni. Igaza lenne ! Mert muzeumunkról akartam szóllani; már pedig eddig jóformán szó sem esett róla. Arról a muzeumról, amelv Isten oltalma alatt áll ; mert különben f. hó 19-én a tűzvésznek áldozatul esett vármegyeházában elpusz'ult volna, dacára annak, hogy nagy személyzettel rendelkezik. Egy rakás van nálam i feljegyezve igazgató, de akinek nincs kit igazgatni, léte silő, gondozó, conservátor, őr, legutóbb már felügyelő. Valamennyi állás egy vén ember személyében van felhalmozva, aki talán igy már azt sem tudja, hogy fiu-e vagy lány. — Egy nagy víz partján laktak, ugyebár, L^jos? Télen, nyáron mindig ott. Futórózsa borította a házuk falát s hosszú, nagy kulcscsal nyílt a tölgyfa kapujok. A szobájuk kárpitja tompaszinü volt, a függönyeik régi selyemből valók s az almáriumok karikái ezüstfényesen csilloglak. Nagy üvegedényekben lila és kék virágok álltak s az üvegburával leborított órának olyan volt a hangja, mintha mes-ze, sok, sok fal mögül csendülne keresztül. És az abl .k mellett, ahonnan legmesszebb lehetett ellátni a hegyek f lé, ott állt a zongora. Régi ébenfa zongora, megsárgult bi.lenttyükkel és csak naplemente felé nyitotta fel a buzaszőke hajú, szomorú szemű asszony . . . Naplemente felé, mikor a nagy távolságban levő emberek lelkei kö'.elebb szállanak egymáshoz, mikor a nyugvó nap minden lelket emlékeztet az élet éjszakájára s mikor az utasok m gérkeznek a hosszú, bűnbánattal taposott útról . . . S a búzaszőke hajú asszony megütötte a billentyűket. Semmi öröm, semmi vigasz a hangokban, csupa elnyomott panasz, titkos vágyakozás, megadó alázat és zokogó reménység . . . S azután csönd . . . Aki az előbb még játszott, most a zongorára borulva zokog s maga, Lajos, a kis fiu, az öreg Babett öléből be akar menni, hogy megvigasztalja a mamát. De az öreg Babett nem engedi. Azt mondja nem szabad. Csak hadd sirjon a mama; az kell neki . . . Azután . . . Azt mondja meg nekem, Lajos, mire tanította magát az a mindig váiakozó szomorú asszony ? A fiatal ember fascináltan reszketve nézett a leányra. — Honnan ludja maga mindezt ? — kérdezte izgatottan s megfogta a leány kezét. — Látta, álmodta, vagy honnan ludja? A leány szomorúan mosolygott. — Láttam is, meg álmodtam is. Majd minden történet egyforma szokott lenni. Csak azt. mondja még i meg. mire tanította magát az a szomorú asszony ? Az elmúlt évben és azóta gyűjteményünk alig gyarapodott ; lalán azért, mert a nehany év ota használt, mélyebben jáió Sack-féle ektk, valamint a szőlőtalaj forgatások már minden felületesen tejlelt őskori tárgyat napfényre hoztak. A tespedésnek egyik oka azonban az is lehet, hogy a régeszet iránti érdeklődest a levélbélyeg, szivarvég, vagy fogpiszkáló gyűjtés háttérbe szorította. A bankógyüjtés sem utolsó mesterség, de csak annak, aki ért hozzá. Én nem ! Azért ha nem csorog is, de cseppen. Nevezetesebb őskori tárgyakban gyűjteményünk a következőkben gyarapodott: Gencsy Alberttől Kapiumí. egy bronzkorszaki tehát mintegy 4000 éves színaranyból készült, Kislétán talált s/ívalaku 1 meszemet, a milyeneket Gyulaf hérváron, Tiszafüreden, Bodrogkőváralján, Szentesen és hazánkban több helyen találtak, míg tőlünk nyugotra alig. Égvebek mellett ez is azt bizonyítja, hogy a cultura kel tről hatolt Európa szívébe, nem pedig Görög- vagy Olaszország felől, mint azt a keleti fajoknak kulturképességét tagadó legtöbb nyugoli tudós állítja. Ugyancsak Gencsy Bertinek halászi „Homoktanyájáról" egy igazán tudós Jeney Szabó Á'pád kéményseprő ajándékozott egy avarkori vasbárdot, cmdynek ikertestvérét pár év e'őtt Buday Gyula ajándékozoll egyéb tárgyakkal együtt Ó.ehértóról. Dobránszky Gyula úr Kótajból egy szép díszítésű töredezett bronzkori eserépedényt; egy őskori őrlőkövet, három több száz éves ép cserépedényt aj ndekozott. Ifj. Elek László egy a bronzkorszakot megelőző időből származó rézbalta töredéket adott, amellyel most mar 13 drb rézkori eszközzel uüszkelkedünk. Nyiregyhaza, 1908. február 21. Dr. Jósa András. (Folyt, köv.) Az uzsora alkonya. A közismert és titkos uzsorások, nemkülönben a koronás szövetkezetek ijedten bújlak össze azon a napon, amikor nap ilágot látóit az uzsora-törvény javaslata. Mert ez a törvény szárnyát s/egi a héjáknak s kitöri a hiénák fogait. Bícsüleles realizmusban fogant ez a javasla', a meljet osztatlan tetszéssel fogad az egész törvényhozás s az uzsorásokon és a zugpénzintézeteken kivül az egész magyar közvélemény. Mert ha tőrvénnyé válik ez a javaslat, — amihez kétség nem fér, — a hitel és áruu>sora oly annyira meg lesz n .'hezitve, hogy csak ritkán fizetődik ki az ilyen veszedelmes üzlet, — amelyet minden formájában, minden nyilvánulásban sujt a szigorú törvény. Esztendők sora óta sürgeti az ország közvéleménye az uzsoratörvényt és joggal. Mert a hitel uzsora a városokban pusztított féktelenül s évente ezer meg ezer exisztenciát tett tönkre. Egyes vidékeken az u/.sora leghathatósabb előmozdítója volt a kivándorlásnak s a népnyomornak. Ennek a javaslatnak főintezkedese az, hogy az uzsorát hatóságilag üldő endő vétségi ek, sőt a súlyosabb eseteket bűntettnek minősiti. Eddig csak azt az uzsorást Ítélték el, akit feljelentettek, aki ellen nem vonták vissza a panaszt. Ez az oka annak, hogy a Ben le Hayok úgynevezett becsületben őszülhettek m g s ha meg is gyűlt a bajuk a büntető bírósággal, sőt ha el is Ítélték őket, nagyon olcsó szerrel menekülhettek. A hathónapi börtönbüntetés a ritkább szigorú Ítéletek közé tartozott. Másként lesz ezután és a hat hónap az enyhe uzsorás t üntetések köz: lesz sorozhitó. Ez a javaslat a pénzválságnál sokkal súlyosabban érinti a szipolyszövetkezeleket és zugbankokat, amelyik alól alaposan kihúzza a gyékényt. A jivadat ugyanis azt mondja, hogy az uzsora fogalma alá tartoznak a jutalék, illetek, irodai dij, költség és minden olyan fizetség, mely a 8 százalékos kamatot feltűnően felülmúlja. Mmdenki tudja, hogy a zugpénzintézetek hivata osan csak 8 százalek kamatot fizettetnek maguknak, de egyéb ' címeken annyit számithatnak fel adósaiknak, hogy a kölcsönök után legalább 20, de gyakran 30 százalék hrs'.nuk van. Valamelyik képráma nagyot recscsen ebben a percben s a fiatal ember összerázkódott. — Hogy ne csaljak, — mondta halkan — hogy soha se csaljak meg senkit. A leány lehajtotta a fejét és tűnődve nézett maga elé. Nézze, Lajos, — mondta gyöngéden s megfogta a fiatal ember kezét — szeretett maga valaha nőt? A fiatal ember megszorította a leány kezét. — Magát is szerettem, Gitta. — És rajtam kivül is szeretett ? — Szerettem. — Az nem olyan nő volt, mint én vagyok Lajos ? — Nem Gilta. — És megmondta neki, hogy szereli? — N»m mondtam. — Miért? — Nem mertem. — Mitől fé.t ? — Attól, hogy megtalálom csalni. — Es . . . és engem is azért nem mert szerelni, Lajos ? — Azért Gitta. A leány szeméből két könycsepp szivárgott végig az arcán s hirlelen lehajolt és megc óko ta a fiatal ember kezét. Azután mindaddig n m sznltak egymáshoz, míg csak a teremőr nem figyelmeztette őket a távozásra. Akkor felá Itak, a leány megigazította a kalapját, és lenn a Műcsainok előtt elbúcsúztak egyu ástól. A leány arcán latszolt, hogy mond mi szeretne valamit, de nem mert szólni s kezet s/oritottak. Mikor már jó távol v Itak egymástól, a leány visszafordult, ment egy pár lépést előre, de aztán megint csak visszafordult és pár perc múlva elnvelte az u ea sötétje.