Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-12-08 / 49. szám

44-ik szám. N Y I R V I D É K 1907. november 3. 184. tudó munkásokkal, vájjon milyen sors várhat arra, aki most jön ki, a viszonyokat nem ismeri és angolul sem ért ? Nyontorogualc, éheznek, fáznak itt a munkások és valóságos gúnynak tűnik lel már a „dollárok hazája" elnevezés. Értsétek meg ezt jól, munkástestvéreim és mondjatok le arról, hogy idejöjjetek. A visszavándorolok is megmondhatják ezt nektek, aki pedig az ellenkezőj-t mondja, az rosszakaratú ember. Én is szívesen si' tnek haza, de családostul, gyermekeimmel vagyok itt és nincs annyi pénzem, hogy haza utazhassunk. Igy hát szenvednem kell tovább ebben a leírhatatlan nyomorúságban. De azt is jegyezzétek meg jól odahaza, hogy Amerikában, még amikor munka van, akkor is keserveden küzdeni kell a mindennapi kenyérért s a munka, pnnt végeznünk kell, ugyancsak nehéz. Máskor sem fonják itt a kerítéseket kolbászból, a lapáttal pedig nem pénzt, hanem szenet és földet hányunk. Utazás Nyiregyháza körül (hol szekeren, hol gyalog.) III. A városháztéren egy tarka kép tárul elénk : fiakkerek és taligák (a konflisok meg nem érdemelt lenézésben részesülnek) haladnak a Kállai-utca felé, megrakva urakkal, asszonyokkal és meleg ruhákba bujtatott agarakkal; utánuk vickándozó nemes paripákon egy sereg libériás lovász. Az urak különös uniformist viselnek. Ezelőtt ez nem járta; mindenki olyan ruhában agarászott, amilyet szeretett. Most az angol dressz a kötelező : fehér nadrág, tarka-barka mellény, zöld frakk és egy alacsony püspök süveghez hasonló bársony föveg. Egyébiránt ez a különös stylszerü agarászati öltözködés más téren is hódit. Igy p. o. mindég másmás öltözetben kell megjelenni a „dejeimer" és a „soupper" alkalmával; megint másban a jourokon, a l.awn-tennysen, az Operában, a foutballon, a biciklin, autón stb. Aki aztán mindezt hűségesen megcselekszi, az természetesen európai műveltségit gavallér, !i. iilönben a feje, a szive és a zsebje üres is. Csak egy tűnt fel ennél a kedélyes csoportnál; nem volt látható egyetlen négyes fogat sem; nem ugy mint hajdan. Mi más képe volt a 60-as években az agarászatoknak és agarász-báloknak sőt még később is, a Gencsy Ferenczek, Reesky Bandiak és Vay Istvánok korában. Pezsgő jó kedv, humor, barátkozás mindvégig s mi fő, mellőzése a társadalmi zárkózottságnak. Az bizony nem fordult elő soha, hogy az agarászbálokon az asszonyok és leányok is fizettek volna belépti dijakat. Minden kiadást egyedül a férfiak fedeztek. Oe volt is kinek hozzájárulni, mert a vidék színe-javán kivül ott volt a velünk barátságos lábon álló tiszti kar, a vármegyének vezető tisztviselői s a városnak előkelősége. De hagyjuk ezt; hadd haladjanak ki a gyepre s kövessük őket a „Kállai" úton. Ha szegény jó Lukács Ödön barátomnak hitelt adhatott, pedig ő soha sem állított valótlant, úgy ezt az utcát a 16-ik században „ Kállay"-utcának hívták. Hát . tekintettel az 50 kros Kállaiakra, most is helyesebb lenne az az elnevezés. De ettől eltekintve, s ha nem a Kállayakra, hanem Nagykálló városára vonatkoztatjuk ezen utcának mai nevét, ugy az nyelvtani szempontból esik kifogás alá. Mert tulajdonnevüket veszik Kallótól a Kállayak, Szikszótól a Szikszayak, Makótól a Makkayak, Lisznyótól a Lisznyaiak stb.; de a Kálló, Szikszó. tónusban érintkezik az ember. Ez alatt azonban ugy megszokta egymást ez a ketlő, hogy el sem lehetett őket egymás nélkül képzelni. A huszár csak olt érezte magát jól, ahol Tessza volt. A leány pedig nyíltan kimutatla a többi udvarlója előtt, hogy unatkozik, ha Rabódy nincs a társaságban. S lehet, hogy mialatt igy játszottak a tűzzel, mind a ketten megpörkölték egy kicsit rragokat. De hát a veséjökbe senki sem látott. A világ már régen egymásnak szánta őket. Ami késik nem tnulik. Tesza az ő húsz évével ráér. A huszárnak azonban egy kicsit sürgősebb a dolog. Az utóbbi időben a hilelezők ugyancsak szorongalták. A püspök nagybácsi is szűkkeblűnek mutatkozott. „Mindennek van határa" (ezt irta legutóbbi levelében). Ideje volna megkomolyodni. Én már nem győzlek pénzzel. Ha egy év alatt meg nem házasodol, végképen leveszem a kezem rollad. Külömben sem élek sokáig. Utánam pedig egy árva krajcárt sem örökölsz, stb. stb." Így alltak a dolgok, mikor az egész társaság összejött a tokiári bucsun. A negyerdőn tat ka tömeg tanyázott. Itt volt vagy húsz falu népe külön-külön csoportban egy-egy zászló alatt. A szomszédos városok kereskedői ütöttek sátrat, árulva minden szépet és jót, amit csak olcsó pénzen adhatni a jó falusiaknak. A tokiári árendás pedig egész évig abból é t, amit búcsókor mért ki az italra szomjúhozó híveknek. Volt is nála minden. Bundapálinkától kezdve Mum'.g. A pasztasszonyok malaczot és libát sütöttek nyárion, a franczia szakács pedig parfét készített és kucsmagomaát párolt. Mert hogy a vármegye összes gentry családai találkozót adtak itt egymásnak evről-évre. Négy-öt banda játszott egy-egy puskalövésnyire egymástól. Ugy a malacz-banda, mint a rezes. A „kebelbeli." Persze, hogy az uraknak csak a Duka Berci húzta. A kakastollas, szuronyos legények kettesével délcegen lépkedtek sátortól sátorig. Ilyenkor még a főbíró is szemet hunyt, ha a szegény csendőr egykét pohár bort felhajlott, vagy egy rózsát leszakított a tilosból. Mintha minden szép lány csókra és mosolyra termett volna ezen az ünnepen. A gyerekek sípoltak, dobollak és Irombitáltak, a legények kurjongattak. A Makó, Lisznyó felé vezető utakat Kallói, Szikszói. Makói és Lisznyói utaknak kell nevezni. Ezt parancsolja a nyelvtan s különösen a nyelvérzék. Itt lakott, kőrülbelől a gimnázium táján a hatvanas évek elején egy hosszú bolthajtásos folyosós házban Mikecz Sándor, 1848-iki honvéd főhadnagy; egy végtelen hazafias szellemű, és nem mindennapi qualitásu kedves ember. A közvélemény 1861-ben vármegyénkben nagyobb szerepet szánt neki. Sajnos, hogy a mozgalmas 1861-iki napok után csakhamar elköltözött közzüliink. Emlékezetes előttem a néhai Vidlicskay József háza is. Ebben lakott (talán az övé is volt) még a negyvenes évek elején is Kállay Erzsébet. Jósika Miklós költőnek elvált felesége. Napkoron laktak ők az asszony édes atyának Kállay Leónak a házában, ott, ahol most Czukor Vilmo

s lakik. Jósika elég jó partiét csinált; elvette egy olyan családnak a leszármazottját, amely jóval régibb volt az övénél, s elvégre arra is számithatott, hogy majd bele ül a Kállay Leó vagyonába, aki a családi fekvöségeknek Vi2-ed részét birta, s igy mintegy 11)000 holdnak volt ura. Ámde ha számított, számítása balul ütött ki; nem volt tudomása a Kállay családnak régi szokásjogon alapuló, de a euria által is megerősített azon törvényéről, amely szerint az ingatlan birtok csakis fin ágat illetett meg. Igy aztán a Kállay család Leónak halála után perbe fogta Jósikánét s a birtokokból ki is mozdította. Jósika még ezt megelőzőleg elvált a feleségétől s később méltánytalan kifakadásokat engedett meg magának egyik müvében a család egyes tagjaival szemben. Még egy nevezetessége van ennek az utcának ; egy felirat az, amely typikus magyarságában igy néz ki: B-ucsálc György. Epülett és Buttor és Malomi asztalos. * * * Haladjunk el már most egyelőre a város elsőrendű culturalis létesítménye — a vármegyei közkórház mellett, hogy az agarász társaságot utóiérhessük. Csak egy percre áljunk meg az Orosi szőlő előtt; mert érdekes történeti múltja van e szőlőnek. 1790-ben került az a város birtokába, mint terméketlen homok terület; a Kállay családtól resp. Kállay Ignácztól szerezte azt meg a város, s elosztván a lakosság között, szőlővel ültették azt be. A regale jövedelmére féltékeny birtokosság azonban úri székben hozott határozatával több ízben tiltakozott az ellen, sőt a szőlőnek kiirtását is elrendelte; mig végre a vármegye alispánja, Sz. Királyi József vette oltalmába a szőlő birtokosokat. A mult évben „Régi dolgok" címén irt könyvemben elbeszéltem, miszerint Mezőssy László öreg bátyám saját nézetemmel szemben azt állította, hogy a hegyaljai szőlőket még a rómaiak telepitették volna. Fbben az időben én azon nézetet vallottam, hogy a vidékre az Anjou házból származott királyaink hozták be a szőlőt Franciaországból. Történeti alapokon mozogva mutattam ki, hogy az előbb emiitett felfogás nem felelhet meg a valóságnak, de időközben arról is meggyőződtem, hogy az én feltevésem is téves. Téves azért, mert az országos levéltárban és a Magyar Muzeutn levéltárában is feltalálható okmányokon kivül már Kálmán király (1195-—1114) 1. bar.da meg húzta szakadásig. S mialatt a „nagykereskedők" egymást túllicitálva kínálták aruikat, az urak elvegyültek a parasztok közé, a parasztok pedig oda szemtelenkedtek az urak tanyájához. Nagy volt a népszerűség és a barátkozás. Az erdő szélén föllobogózott fák alatt hosszú sorban álltak a parádés fogato'? structollas kalapu, nyalka bajszú kocsisokkal a bakon. Hogy bealkonyodott ezer szines lampion gyúlt ki a fák között. A Székyék sátra, a hol Tessza volt a házikisasszony, központja lett a jó társaságnak. Ott tanyázott az egész tisztikar vigan poharazva. Tesza nagynénje a huszárezredest foglalta le, mig a löbbi tisztek az öreg Székey vízözön előtti adomáin mulattak. Ez a jó táblabíró bácsi minden évben egyszer, búcsúkor, meglátogató az unokabugát. Ő adla a házigazdát. Rabódy Gáspár természetesen egy percre sem mozdult el Tessza mellől. A leány ennivalóan festett fehér ruhájában. A fiatal emberek, akik eddig Tessza udvarát képezték, lassankint visszavonultak. Hallgatagon megnyugodtak benne, hogy a huszárnak előjogai vannak a szép leánynyal szemben. Mindenki úgy tekintett reájuk, mint akikből rövid időn belől egy pár lesz. Gáspár is megnyugodott benne, hogy kötülbelől rendben van a szénája. Tesza ma különösen kegyes volt hozzá s a két pár sötét szem, nem törődve a környezettel, önfeledten, édesen merült egymásba . . . A Gáspár századparancsnoka, báró Tiefburg Richárd huszárkapitány azonban rosz neven vette a főhadnagy úrtól, hogy vele és a családjával mit sem foglalkozik. (Már pedig egy századparancsnok ludvalevőleg nagy úr.) A kapitány úrnak eme gyöngeségét a kadét sietett bizalmasan besúgni a főhadnagy urnák, aki erre Tesszától bocsánatot kért és titokban káromkodva, vad örömmel kereste fel a báróék sátrát, ahol a két lenszőke szeplős baronessz jobb ügyre méltó buzgalommal töltögette a jégbehülött pezsgőt a vidám tiszt uraknak. Mert hogy — kőtelességehez hiven — a többi is átjött „udvari szolgálatra" a Székeyék tanyájáról. Oh! Az az átkozott jégbehütött pezsgő, ami olyan fölségesen Ízlett a sok finom pecsenyére, melyet Gáspár olyan jóizüen fogyasztott el a báróék sátrában összedecretumának 17. t.-cikjében szőllő birtokok adományozásáról van szó. Igy tehát valószínű, hogy középen fekszik az igazság. t. i. csaknem teljes bizonyossággal meglehet álla' pitani, hogy a mi honi szellőinket nem az első Árpádházi királyok, annál kevésbbé vezéreink telepitették, hanem hogy azok jórészben már az ország elfoglalása idején megvoltak. Hiszen a Balkán hegységtől délnek fekvő vidéken még Róma előtt voltak már szőllő telepek s tudjuk hogy Díocletián császár a szőllő culturát és bortermelést Dalmáciában igen magas fokra emelte. S mivel mi Byzanccal és Dalmáciával előbb és gyakrabban érintkeztünk mint a nyugattal, nem forgott fenn annak a szüksége, hogy a szöllömivelést a nyugattól vagy éppen Franciaországtól sajátítsuk el. Ma az orosi szőllő egy nagy falu: közigazgatásilag Oroshoz tartozik ugyan, de tényleg Nyíregyházához; lakossága idejár piacra, patikába, orvoshoz, paphoz, iskolába. Igen, iskolába is. Tehát a Nyirjes tanyával együtt mintegy 300 tanköteles gyermeknek nincs helyben iskolája, holott az 1868. évi XXXVIII. t.-c. 47-ik szakasza ily tanyai iskolák felállítását a községeknek meghagyja és u. e. törvény elrendeli, hogy a községek belterületén esetleg már 30 iskolaköteles gyermek számára iskola állittassék fel. Nem lehet azt senimiképen megérteni, hogy Nyirháza városa miért nem tette meg már régen a szükséges lépéseket, hogy ez a szöllőterület, amelyet kizárólag nyíregyháziak birfiak, a mely — mint kimutattuk mindenképen Nyíregyházára van utalva s Orostól teljesen el van zárva s e község által nem is adminisztrálható, a városhoz csatoltassék. * * # A Nyirjes mellett visz el utunk. Ez is a Kállay Tgnáczé volt. A leányát a birtokkal együtt elvette Dessewffy Kálmán. Csak hogy ö már okosabban járt eh mint Józsika. Megelégedett a felesége utáni szokásos pénzbeli hozománnyal (ez 4000 frt volt!) de a fekvő birtokokat zálogba vette az ipától, még pedig szabad felülépitkezésre. Igy aztán építtetett különösen Oroson, Tiszalökön és Bélieken oly óriás méretű teljesen egyenlő és most is fennálló csűröket és magtárakat, hogy a Kállay család, amelynek pénze soha sem volt — a zálogváltsági összeget megfizetni sem tudta. * * Ennyi ácsorgás után megérkeztünk végre a „Korhány" tetejére, — — az az dehogy érkeztünk; Hazatérőben volt már az egész agarász társaság s igy nem gyönyörködhettem a billikomos agár versenyfutamában. A „billikom" szó eredete felett sokszor elgondolkoztam. Magyarnak nem magyar; német vagy latin vonatkozásai nincsennek. Mi hát? Nem lehet más mint szláv eredetű, mint oly igen sok szó a magyar szótárban. Sőt valószínűség is van a dologban. U. i. olvastam én azt valahol, hogy a régi időkben az, aki mint győztes került ki futtatások és lovas vadászatok alkalmával, emlékül egy ezüst érczböl öntött pompás paripát kapott; tehát nem serleget. Ez volt a billikom; a bilikom szó pedig származhat a „bieli Konj"*) (fehér ló) tót szóból. Kállay András. *) A fehérló tudvalevőleg szerepet játszik a magyar őstörténeti mondakörben. ^ kötve a kellemest a hasznossal. (Mert hogy Tesszáeknál se enni se inni nem kellett neki.) Az volt az oka mindenni k. A Mum és sfmmi más! Elég az hozzá, hogy amikor a kapilányék sátrában az utolsó pohár bor is elfogyott és az utólsó lampion is kiégett, az egész társaság átment Székey ékhez, ahol még javában folyt a dáridó. Ott volt az egész vármegye tiszlikara, élén a főispánnal. Tessza egy kicsit zokon vette a huszártól, hogy olyan soká elmar dt. Hát még amikor észrevette, hogy Gáspár jóformán be van csípve! Alig akart szóba állni vele. Hogy pedig Gáspár ebbe nem nyugodott b;le, az magától értetődik. — Haragszik rám ? Ezt tízszer is megkérdezte, egész közel hajolva a leányhoz, akinek másik oldalán az ezredes űlt. Tessza nem is felelt rá. A becsipett huszárt ez csak jobban ingerelte. Mikor aztán Tessza áthajolt előtle, hogy az alispánnak egy pohár pezsgőt töltsön, a főhadnagy a leány édes közelségének hatása alatt végképen elveszítette józan eszét s arcon csókolta őt Mielőtt a tarsaság magához tért volna a meglepetésből, Tessza elszintelenedetl arccal ugrott fel ültéből s az ezredes lovagló ostorát fölkapva, úgy vágott végig a főhadnagy arcán, hogy annak menlen kicsordult a vére. Így végződött a loklári búcsú s ezért kellelt quielálni Rabódy Gáspárnak. III. Mikor a volt főhadnagy úr először öltölte magára, a paraszt civilgunyál, az a bolond gondolata támadt, hogy mielőtt végkép távoznék a vidékről, búcsúlátogatást tesz Székeyéknel. A végzetes búcsú óla épen fél esztendő telt el. Akkor rózsa nyílott és madárdal szállt a levegőbe s a délezeg huszár ezer reménynyel volt tele. Most pedig fagyos, borús novemberi napon, eljött a szürke czivij búcsúzni örökre . . . Tessza olt ü't az ódon ebédlőben az ablaknál, amikor Rabódy Gáspár váratlanul betoppant hozzá,