Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1907-06-30 / 26. szám

21-ik szám. NYIRVIDÉK 1907. május ®6. 238 hetlen hittel a aiker irányában, teremtette meg a magán polgári fiúiskolát. AY, első év eredményei már igazolták nem csak az iskola szükségességét, hanem életképességét is, Belátták immár ezt a kételkedők is. A körülmények szerencsés találkozása lehetővé tette a nyilvánossági jogot nyert magániskolának községi jellegűvé átváltoztatását, a város nagyobb mérvű anyagi áldozata nélkül. Most már a várostól, első sorban pedig a város iskolaszékétől függ a polgári fiúiskola jövőbeni sorsa. Kezdetben természetesen még igen sok akadálylyal kell az iskolának megküzdenie. Ezek között a legnagyobb a közöny és a bizalmatlanság lesz. Ámde, valamint hogy a főgimnáziumnak, meg a polgári leányiskolának is kevés növendéke volt kezdetben, nem is olyan régen s ma mind a kettő a szinte tulnépes iskolák közé tartozik, ugy lesz a polgári fiúiskolával is. El lehetünk készülve arra is, hogy eleinte csak a gyengébb tanulókat Íratják be a polgári fiúiskolába, Azokat, akiket uem mernek a gimnáziumba beíratni. Sőt el lehetünk készülve arra is, hogy gazdaközönségünk a polgári fiúiskolától is távol fogja tartani fiait, talán több évig is. De ezek a nehézségek, a kezdet nehézségei, ne riasszanak vissza senkit a céltudatos, komoly és buzgó munkától, mert be fog és be kell következni annak az időnek, amikor a polgári fiúiskola ugy népesség, mint a tanulási eredmény tnkintetében igen jelentős közművelődési tényezője lesz Nyíregyháza városának. Szövetkezeti ügyünk a legfelső fórum előtt.*) Igen tisztflt uraim! Kétségkívül többen ismerik Flammarion Camilie „Uránia" eimü művét, melyet a végtelenség téréin röpkedő lelek, mintha csiilagsugárból szőtt volna, képzelete rygyogo palástjaiul, mely palást azonban s/ín-igazságokat takar. őszintén vallom meg, szeretem ezt a Flammariont, azért a nagy lelkierőért is, mellyel olvasóját magával tudja ragadni, a magasabb, tisztább gondolat és érzés világba. Elvégre az emberiség, minden anyagisága mellett is, valamivel csak több egy baromcsordánál, melynek nincs főbb vágya, mint jó legelőre kapni s aztán nyugodtan kérődzni. Mi emberek, eszmenyek nélkül nem élhetünk s a mely korban es kőiben az eszmények kultusza hanyatlik, ott az életerő és élettevékenység is hanyatlik. Szeretem Flammariont, mert nemes eszményekért hevül és hevit s Urániája is izzó kultusza az eszményisegnek. Ennek az álmodozásba ringató Urániának van egy gyönyörű részlete : a levegőbe öltözött lélek cimmel, mely nemcsak a szárnyas képzelet ifjú erejet röpíti nfesti 11 egekbe", hanem a hideg, boncoló értelem látó képessegét is leköti és pedig nagy erővel. Felují'om a részletet röviden. Az iró, festő barátjával, az olasz tengerpart egyik kies részletén sétálgatva, elmélyedő beszelgetesökben *) A hitelszövetkezetek szövetségének e hó 26-án a Sóstón, Mailáth József glóf elnöklete alatt tartott közgyűlésén Andrássy Kálmán buji ev. ref. lelkész által tartott felolvasás. Próbálták szép szóval, Megpróbálták durván, Hogyha így nem megyen, Amúgy betanul tán. Mi lett az eredmény Hosszú idő multán ? Bojtor ma is civil még, Hogy kimondjam kurtán. Mutathatják néki Most is akármeddig : Mi az az „indiblánc" ? Mi legyen a „fertig" ? Százszor beleunnak, Százszor újra kezdik; De látszik a fiún, hogy Nem igen törekszik. Hát még a marsolás ! Én édes Istenem ! Ott túltesz a Bojtor Minden képzeleten. Miatta romlik el A vonal szüntelen : Sor előtt, vagy sor után Mindig külön megyen. A fordulatoknál Hogyha hiba támad : Bojtor, te vagy hibás, Tarthatod a hátad ! Jobbra fordulj, ha kell Fordítani hátat. Bojtor, Bojtor ! miattad Romlott el a század. Kapitány úr ezt a Szomorú sort látván: Talántán csak — úgy mond — Jó lesz majd a vártán . . . Jó, hogy odatette Ezt a szót: talántán, Mert a Bojtor ottan is Felséges egy látvány. Ugy áll a poszton, mint Valami kísértet. A szalutáláshoz Sohasem is értett. Felőle a kapun Akárki beléphet Jobbat nem tud csinálni, Hát vág — birkaképet. Az őrmester tönkre Törte már a fejét : Hová tegye Bojtort ? Hol tálálja helyét ? Hol nem szaporítja A század szégyenét ? Mig a végén kifakadt : Menykő üssön beléd ! Küldte magazinba, Elküldte dologra; Küldte vón' szívesen Ákár a pokolba. Most ha rukkol néha — Soha első sorba ; Ugy rángatják társai Fegyverénél fogva. A katonasághoz Nincs hát semmi kedve ; Sóhajtással van ott Az ágya megvetve ; Isten a mundért nem Néki teremtette, — Rosszúl cselekedett az, Aki őt bevette. Ha nem kell beállni, Hogyha otthon marad : Most vigan fütyülve Dagasztja a sarat. Ott talán használva, Itt sohasem halad. Ám elfelejt fütyülni A három év alatt. iÜ&x wjp észre sem veszik, hogy egy magánkertbe jutottak. E magánkertnek ligetes részletén van egy fürdőház, melynek nyitott ablakán keresztül egyszerre csak megpillantanak egy ifjú leányt, ki fürdését végezve, háttal a nézők felé, nagy tükre előtt áll, leomló hajjal, hihelőleg öltözködni akarván. A két művész-barát, szinte megdöbbenő ámulattal áll e nem várt jelenség előtt, azlán menekülve a kertből, mély vitatkozást kezdenek a rej télyes okok fölött, mely okok eredménye miáden alak s igy amaz üde ifjú nőalak is. S/.emünk betelik ugyan a nézéssel, de lelkünk látni törekszik. A küláUk csak burok, melyben az összetartó és éltető erő fészkel, s a kutató elme ez éltető erőt akarja látni. Az okoskodás szétbontja a részleteket, egészen a végső szétbonthatóságig, a hol már csak az osztatlan elemek csoportosul nak s igy jut el a két okoskodó jóbarát azon ponthoz, hogy tulajdonképen testünk nem egyébb, mint levegőbe öltözött lélek. Engem e részlet már akkor megfogott, mikor mintegy 15 évvel ezelőtt, először olvastam. Azóta is sokszor foglalkozom vele, mint általában Flammarion csillagászati műveivel. Mert megjön ideje mindennek. Gyermekkorunkban egy szükkörü játékvilágban elünk; iskolás étetünk egy nyári koraregg párás, kéles szürkülete; azlan a mint napunk delelőre hág, ha erőket érzünk magunkban s nem vagyunk pusztán üres polyvák a munkamező szérűjén, ha dagadt vitorlákká', nekigyürkőzve, életnyomot akarunk hagyni magunk után, teremtő munkába állunk, egy kisvilágot alkottunk, saját képünkre igyekezvén formálni élő és élettelen dolgokat, figyelmünk e körre tapad, le lesz kötve a részletek batárolt tömegére s mintegy foglyai leszünk azon dolgoknak, melyek fölött pedig uralkodni akarunk. Igy válik sok ember tormába esett féreggé, ennek édességére esküszik, azonkívül minden keserű Csak azután, ha az élet delelőjén i- széttekintettünk s a zárt völgyek helyett egy tiszta magas, fénybefürdő távola gyúl fel vizsgálódó lelkünk előtt, csak akkor szabadulunk a részletek nyűgöző bi- i lincseiből s keressük a dolgok összekötő szálait,. Kiválasztott próféta-lelkeknek sikerül elég korán tiszta látásra jutni, de az is elég megnyugtató, ha általában életűnk ősze felé, észrevesszük, hogy egyik dolog a másikhoz van kötve. Szóval, egy idő óta nagyon leköt „a levegőbe öltözött lélek." Néha szinte látom, mint bomlik elemeire az ideiglartó forma. Egy kis naivság is kell hozzá bizonyosan, de láttam már, behunyt szemmel, a magam feloszlását is. A ruhám anyagát, visszavette a juh, selyemhernyó, borjú, tengeri nyúl, — szóval: a melyekről én reám kerültek, holott én még büszke is vollam azon csinos ruhákra s az úgynevezett világ is, nagyon sokat ad rá, mintha csak a selyemhernyó, tengeii nyúl és a többi, volna rajtunk az ember! Aztán mintha a testet alkotó elemek is útra keltek volna, a növényi és állati táplálékrészek, ki-ki a maga eredőhelyére s hus, izom és csontok helyett nem maradt volna egyébb, mint: éleny, köneny és széneny! A kezdet kezdete és a vég vége. Ez az egész tülekedő ember ! Szinte kinevettem és kigúnyoltam önmagamat, mint Hamlet uríi, mikor az udvarom koponyájával diskurál. Elvégre is, egy ismeretlen erő eredménye vagyok Flammarion szerint :• Fevegőbe öltözött lelek. De komolyan gondolkodva, fellűnik előliünk a nagyélet nagy törvénye: az egymásta hatás, mily, mint láthatatlan abroncs, körülfog és összetart minden éleiét és mozgást. Ez a legfelső fórum, a hova apellál már ma minden egészseges okoskodás. Az anyagi, szellemi és erkölcsi élet összes jelenségei, ilt futnak össze, mint egy eredő helyen s a különálló életalakok és életjelenségek igazolási, vagy elmarasztalást itt. nycrheln-'k, a hol kitűnik minden élőnek és elni akarónak az egyetemeshez való viszonya és kölcsönhatása. fórum elé viszem én szövetkezeti E legfelső ügyünket.' Tény, hogy magyar társadalmunkban, sok bajok, sok visszásságok vannak. Ezek megszüntetésére, vagy legalább kevesbbitésére alakultak és alakulnak szövetkezeteink. Legmagasabb céljok, a nagyélet törvénye szerint lehetővé tenni, e magyar földön, az emberhez illő életet és fejlődést, békés lakozást egymás mellett. A mikért alakultak, kezdettől fogva, minden intézményeink, polgári és vallásos téren ; — még a háborúk is, még a korcsmái is. Fájdalom, igazán mondja. Rousseau, hogy az ember kezében minden elromlik! Mert hogy p. o. a korcsmák, ma már nem menedékhelyek, hanem inkább útonálló helyek, azt fölösleges volna bizonyítani. Isten törvénye szerint, — engedjék meg mélyen tisztelt uraim, hogy istenre apelláljak, ker. pap vagyok, legfőbb arzenálom a Biblia ! — tehát isten törvénye szerint, az élet célja: maga az élet. A mi létre jő, annak fennmaradása is adva van a teremtetség nagy háztartásában, legyen az egy egyszerű véglény, vagy legfelső fokon az ember. Sőt az élet ura ugy intézkedett, hogy teremtett lényei egymásért mintegy jótállást vállaljanak. Láthatatlan, de a figyelő elme előtt tisztán felfogható összeköttetés van a teremteU dolgok között. Az életalakok miliárd változatai egy végetlen aranyszálra vannak felfűzve. Ez a hires Dírwin-féle leszármazási elmélet. Mintha az élet nagy ura, egyik kezébe tartaná az ős-sejtet, másikban a hozzá legközelebb álló tiszta angyali lényeket, mint jó édes anya jobbján ébredni mo -t kezdi kedvencét, balján koszorús menyasszony leányát, s vele, benne és általa egység és teljesség jő létre. Ez nem fantázia, mélyen tisztelt uraim, hanem a legfrissebb természettudományi igazság: a kölcsönhatás nagy élettörvénye. Például egy szikla tövében rejtve-kelő csira segilőjektnt állanak az ég, föld, tengerek s ezek mind. n erői. Messze ezer kilométer távolságban fels/ál a tenger párája, melyet lágyan ringatva, vagy vadul száguldó szárnyakon, visz fölé a lég, s leteszi szófogadó szolgaként mintegy lábai elé; ébresztő csókot lehel rá a leremtő napsugár, megmozdulnak a föld elemei, a lég ózonja, még a kőszikla is védőleg borul fölé s mintha angyalok énekelnék a gyermekek tavasz-dalát: „Bújj! bujj! zöld ág, zöld levelecske! Nyitva van az arany kapu!" kibúvik az élet s nődögél szép csendesen, szolgálván körüle folyvást a láthatatlan szellemek. Dí ő is szolgál mindnyájának. Hőt fejleszt, fényt áraszt, földet porlianyit, állati táplálékul nő levele, magva, a kemény sziklát is mállasztja piciny gyökere, hogy vándorútra keljen hegyről a völgybe, onnan tovább a dúskalászu rónára s egyszer majd a tápláló buzaszemen át emberi szívbe vagy agyvelőbe jutva, érzelemmé és gondolattá magasztosuljon. Ez sem fantázia, mélyen tisztelt uraim, hanem az élettan, vagy biológia, legfrissebb aksziomája. Szóval: a kölcsönhatás. Magában semmi sem áll külön, semmi sem állhat ; egyik a másikra van utalva, hogy segítse, gyáinoa másikat. Emberi életünk, emberi társadalmunk, ugyanezen isteni törvényen alapszik s csak annyiban boldogul, amennyiben e törvénynek engedelmeskedik. Bámulat s, segilőmunkát fejt ki testszervezetúnk minden kicsi része. Csak amennyit már ma is tud a tudomány ez egybevágó kölcsönhatásról, az is csodaszámba megy. A boncasztal, a vegyelmezés, a szerves és szervetlen elettan és rokontudományok, kutatások, igazán uj eget és uj földet teremtettek, — pedig hol van még ez ismeretek vége ? S az élet nagy törvénye mindenütt: a kölcsönhatás, az összhang, a harmónia. A mi e nagy élettörvénynyel párhuzamos, az halad, mint a karikacsapás; a mi ellentétes, az nyavalyog mig uj alakba foszlik. fenn litsa Kóró. Dalok egy szőke lányról. Ez a dat . . Ez a dal és annyi más Mind szerelmi vallbmás, Miből fakad, honnan támad . , . Egy kék lány-szem sugarának Fényéből, mely rám esett S most égeti lelkemet. Ez a dal és annyi más Mind csak sóhaj, zokogás. Aranyszálból fonva, szőve Selymes hajfürt aranyszőke Szálaiból fonva meg, Mégis igy sir, kesereg. Ez a dal és annyi más Mind nem-értett vallomás. Egy kék szem az égig vonja, Ugy száll, röpdös fönn csapongva S aláhull mint fájdalom Illatos arany hajon. Amerre jársz Amerre jársz, követlek mint az árnyék A nagyváros fényes utcáin át. Hallom hangodnak galamb 'ndvetését Érzem ruhácskád finom illatát. Köröttem cifra palota-sor ásít Es mégis, mégis úgy tetszik nekem, Hogy én az útlan pusztaságot járom Hogy én a délibábot kergetem. Hozzád . . . Hozzád tán soha el se érnek A dalok, mik szivemből szállnak. Mért nem születtél kék szemeddel, Arany hajaddal királylánynak. Tán nem, volnál oly messze tőlem, Cstk álomkép, elérhetetlen. Szerelmet zengő trubadurnak, En álmodónak mért születtem. Mért nem születtél királyleánynak Dalom' hallgatnád csöndes cjen, Akkor tán egymásé lehetnénk, Ha másut nem, hát a mesében... Asiiuulal-